November 13-án lesz 150 éve, hogy Gioachino Rossini Párizsban örökre lehunyta szemeit. Kerek évforduló, melyen – gondolhatnánk – kapva kapnak a zenetudósok, hogy elárasszák a könyvpiacot a legújabb kutatásaik eredményeivel, a lemezkiadók, hogy összkiadásokkal és raritásokkal örvendeztessék meg az érdeklődőket és az operaigazgatók, hogy elfeledett műveket méltó, figyelemre érdemes produkciókban mutassanak be. Mindennek azonban nincs sok nyoma, a Sevillai borbély és Hamupipőke áradatot csak olykor színesíti néhány Olasz nő Algírban és Reimsi utazás repríz, egy-egy Tó asszonya, Semiramide vagy Mózes. Rejtély, hogy mi lehet a közöny oka egy olyan operatörténeti pillanatban, amikor valójában minden adott lenne egy Rossini-bummra: a művek kritikai kiadásai, ragyogó énekesek és muzsikusok, szellemes színpadra állítók.
Jelent az I. felvonásból
A Theater an der Wien – egyike azon színházaknak, amelyek méltón emlékeznek meg a „pesarói hattyúról” – októberben, új produkcióban hat este játszotta az életmű csúcsát, a Tell Vilmost. A minden színházi mesterfogás birtokában lévő Rossini utolsó operájában nemcsak ötvözni tudta az Itáliából hozott dallambőséget a francia nagyopera kívánalmaival és erényeivel, hanem mindezt úgy tette, hogy olyan előremutató remeket alkotott, melynek hatása még Verdi késői műveiben is fellelhető. A magyarázata annak, hogy a ragyogó darab miért ritka vendég a világ színpadain abban keresendő, hogy az opera tiszta játékideje jóval több, mint négy óra, a nehéz főszerepei mellett pedig a kisebb szerepeket is megfelelő súlyú énekesekre illik osztani. A Theater an der Wien lényegében társulat nélküli befogadó színház, így módjában áll minden feladatra megkeresni és leszerződtetni a legmegfelelőbb művészeket. Mindez most a választott előadói út mentén maradéktalanul sikerült is, biztos bázist teremtve a produkciónak.
Az I. felvonás fináléja
Az elmúlt két évtizedben a rendező Torsten Fischer számos előadást jegyzett Bécs színpadain. Az alkotó munkáján pro és kontra érződik, hogy egykor dramaturgként indult és sokat dolgozott prózai együttesekkel is. Minden figura pontos vázat kap, az általa megjeleníteni kívánt történetről pontos elképzelése van, ám maga a nagyopera mindezt hosszánál és műfajánál fogva olykor maga alá temeti. Az előadás kezdetén a behavazott tájon két ember egy hullát vonszol, Tell és Fürst Walter temeti a meggyilkolt Gesslert. Nagyjából ez a második percre felépített szituáció az, amire a rendező az egész koncepcióját építi. A történet „természetesen” a 20. század nem meghatározott évtizedében és helyszínén játszódik, miközben Herbert Schäfer és Vasilis Triantafilopoulos díszlet- és jelmeztervezők gondosan igyekeznek elkerülni, hogy a nézők nehogy véletlenül ARRA a korszakra asszociáljanak. A kissé kuszára sikeredett kosztüm-együttesből is kiemelkednek az elnyomók egyenruhái, melyek leginkább egy légitársaság pilótáit idézik. A hideg, fémszerkezetű díszlet (inkább látványelemek) viszont ragyogóan funkcionálnak, mindig világosan mutatva a nép és zsarnokai erőviszonyait. Rossini nem gondolhatott sokat Fürst Walterről, egyszerűen szüksége volt egy basszusra a II. felvonás hármasához. Torsten Fischer kiemelte a figurát és az előadás egyik főszereplőjévé tette. Az elkötelezett Tell és a hezitáló Arnold mellett ő a harmadik utat választja, ravasz politikusként próbál lavírozni a szabadságmozgalom és a zsarnok között. Szabad bejárása van Gesslerhez, még Mathildét is szívesen megszerezné, sőt, ő lesz Melchtal gyilkosa is (aki az előadásban nem a falu véne, hanem karizmatikus vallási vezető), ám amikor gyengülni látja a kormányzó hatalmat, a lázadókkal tart és végül magára ölti a Tell által legyilkolt vezér zubbonyát. Kérdés, hogy a jövő elhozza-e a remélt szabadságot. A koncepció bár kissé erőltetett, működhet is. Az probléma, hogy mindez kevés négy felvonásra. Marad a folyton mozgó színpadtechnika, a szemkápráztató ledtábla, az állandó fegyverrel való fenyegetőzés, a rángatás, a földön fetrengés, a pótcselekvések. Arra pedig egyedül Gessler játékos kedve adhat érdemi választ, hogy katonái, akik folyamatosan vegzálják a népet, mért nem lőnek már a huszadik percben mindenki tömegsírba. A 20. században jóval több példa volt erre, mint az áldozatok lassú kínzását kiélvező kápók folyamatos erődemonstrációjára.
A II. felvonás fináléja
A Tell Vilmos előadásának akkor van értelme, ha a hatalmas (a Theater and der Wien előadásában diszkréten és kegyeletesen meghúzott) partitúrában a slágereken túli három fontos rész – Arnold kavatinája vége, a II. és a IV. felvonás fináléja – megszólalásakor megborzong a nézőtér. Diego Matheuz végig kézben tartotta a Bécsi Szimfonikusokat, a nagy pillanatokkal sem maradt adós, bár helyenként hiányozott a részletek kidolgozása. Christoph Pohl, a Semperoper vezető lírai baritonja tökéletes választásnak bizonyult a címszerepre, gyönyörű hang, ideális megjelenés, egy olyan férfi, aki már fellépésében magában hordozza a családfőt és a potenciális vezetőt. Érdekes ötlet Jane Archibald és John Osborn felléptetése a mű szerelmespárjaként. Az elmúlt évszázadban Mathilde és Arnold szerepét általában drámai hangokra bízták (Normákra és Pollionékra), míg a két amerikai énekes jóval könnyedebb Rossini és bel canto szerepek felől érkezett. Ezáltal számos finomsággal és koloratúrával tudták ékesíteni szólamaikat – a drámai kifejezés rovására. Különös párhuzam, hogy miközben mindketten nagyon dolgoztak a figurákért, sokkal inkább tűnnek az Ezred lánya szerelmespárjának, mint a Habsburg hercegnőnek és az elkeseredett svájci forradalmárnak. Osborn kicsit mindig esetlen és civil marad, igaz a rendezőtől sem különösebben sportszerű gesztus például a sok magassággal tarkított kavatína közben a forgószinpadon hátrafelé masíroztatni a tenoristát. Három kisebb szerep vált fajsúlyossá azáltal, hogy nagyszerű basszistákat kértek fel rájuk. Gessler szólama a legkevésbé kidolgozott az operában, mintha maga Rossini sem igazán találta volna a zsarnok hangszínét. Ante Jerkunica igazi macsó katonaként ábrázolja a figurát, olyan magabiztos férfit alakít, akiben fel sem merül, hogy nem sérthetetlen. A fiatalon megőszült, behízelgő mosolyú, macska mozgású Edwin Crossley-Mercer érezhetően élvezi Walter személyére átszabott szerepét. Szintén hatalmas, ám némi csiszolásra szoruló matéria Jérôme Varnieré, aki Melcthal apró szólamát tette emlékezetessé. Hedwige, Tell felesége csak akkor kap jelentőséget, ha olyan művész szólaltatja meg, mint Marie-Claude Chappuis. Az Arnold Schoenberg Kórus ismét bizonyságot tett arról, hogy nem ismer lehetetlent, alig néhány tucatnyian produkáltak nagyoperai kórushangzást.
John Osborn és Jane Archibald
Ioan Hollendert illeti a köszönet, hogy a Tell Vilmos gyökeret vert a bécsi színpadokon. Az 1997-es David Pountney által rendezett produkció közel 30-szor szerepelt az elmúlt időszakban a Staatsoper színpadán, zömében a ragyogó Thomas Hampsonnal a címszerepben. Vélhetően ennek az alapozásnak a hatása, hogy a Theater an der Wienben hatszor teltházzal ment a mű. A két színház eltérő anyagi helyzete és strukturális felépítése miatt felesleges összevetni előadásokat. A mostani produkció friss és élő, érezhetően nagy öröm az előadók és a közönség számára is ismét találkozni a kiváló Rossini operával.
A IV. felvonás fináléja
Fotó: © Moritz Schell
