Caruso

A lehetőséget, hogy Budapestnek (Bécshez, Berlinhez, Münchenhez, Moszkvához, Szentpétervárhoz, Londonhoz vagy Párizshoz hasonlóan) legyen egy második, önálló társulattal és műsorral bíró operaháza, úgy tűnik, több mint 80 éve, az 1930-as évek végén végleg eleresztette a székesfőváros. Azóta – néhány tétova kamaraoperai kísérleten és rendszerváltás utáni álmodozáson túl – valódi konkurencia és alternatíva nélkül működik az Állami Operaház. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon hol tartana ma a pesti operajátszás, ha a gigantikus (mai) Erkel Színházat a Márkus-klán 1911-ben nem az egykori Lóvásár téren, hanem pár sarokkal beljebb, a nagykörúton építette volna fel, a közönség igényének megfelelő méretű nézőtérrel. Vagy, ha Máder Rezső Népszínház–Vígopera kezdeménye a Blaha Lujza téri (későbbi) Nemzeti Színházban nem bukik meg érdeklődés híján – egyetlen szezon után…

Jelenet a II. felvonásból, fotó: © Vincent Pontet

Meglepő, de a patinás múltú drezdai Semperoper a jelentőségéhez képest viszonylag kevés fontos világpremierrel dicsekedhet. Kivételt képez természetesen a városból 1849-ben kitiltott Richard Wagner három fiatalkori műve, valamint Richard Strauss opusai – hiszen a komponista szinte mániákusan vonzódott a színházhoz, ahol nem kevesebb, mint kilenc operáját játszották elsőként. A II. világháború előtti aranykorban akadtak nagyobb nevek (Leo Blech, Max von Schillings, Ermanno Wolf-Ferrari, Eugen d’Albert, Hans Pfitzner, Ferruccio Busoni, Paul Hindemith vagy Gottfried von Einem, sőt még Dohnányi Ernő is – 1913-ban a Simona nénivel), ám maradandó operájuk alig. A háború és a rendszerváltozás között alig egy tucat ősbemutatót tartottak (többek között az egyetlen jelentős komponista a város szülötte, a tavaly elhunyt, Udo Zimmermann műveit), az elmúlt 20 évben pedig még kevesebbet: mindössze négyet.

Ábrahám: Markus Marquart, fotó: Semperoper Dresden / Ludwig Olah

A Hoffmann meséi, ez a befejezetlen, ezerszínű és titokteli mű nemcsak az alcímében egy fantasztikus opera, hanem a zenés színház műfajának is egészen különleges remeke. Olyan muzsika, amely nem tud nem hatással lenni a befogadóra. Offenbach dallamai valójában nem is annyira az érzelmekre, sokkal inkább az érzékekre támadnak, racionálisan pedig még azt is feledtetve, hogy valójában mennyire nincs megkomponálva maga az opera.

Coppélius: Sólyom-Nagy Máté, fotó: © Lutz Edelhoff

Még élnek néhányan jóval 80 év felett, akik emlékeznek gyerekkorukból a teljes pompájában tündöklő Drezdára, az évszázadok alatt csinosodott szász királyi fővárosra, melynek világszép belvárosát 1945. február 13. éjjelén (véletlenül, vagy sem: a Drezdához erősen kötődő Richard Wagner halálának évfordulóján…) az angol légierő néhány túlméretezett bombasorozattal örökre a földdel tette egyenlővé. Teljesen értelmetlenül. Fontos hadászati célpont, jelentős ipar nem volt a városban, egyetlen valós cél a pusztítás lehetett. Az áldozatok számáról különféle becslések keringenek, 25.000 és 27.000 körül lehet a kioltott életek száma, de a legendák ennek a tízszeresét is említik.

Drezda, 1945

Az embernek az az érzése, hogy a járvány okozta hosszabb-rövidebb leállások és az állandó bizonytalanság miatt, azaz hogy egyáltalán meg lehet-e tartani egy kitűzött produkciót, felértékelődött az előadások jelentősége. A zenekari árok mindkét oldalán nagyobb lett a várakozás és az ünnep érzete, amikor végül is felmegy a függöny. Ami korábban természetes volt, most esemény számba megy. Ez a hangulat terjengett a berlini levegőben is, az évad első Anyegin repertoár-előadása előtt. A Komische Oper közönsége talán a világ legsokszínűbb és legnyitottabb publikuma, szmokingos pár és csadoros lányka éppen úgy megtalálható a nézőtéren, mint a félrecsúszott, tréningruhás kispolgár. Összeköti őket a kíváncsiság, amit „Barrie Kosky színháza” igyekszik is rendre kielégíteni.

Jelenet az I. felvonásból, Fotó: Ifo Freese/drama-berlin.de

Lassan két évtizede, hogy Velence híres operaháza, a Főnix, azaz a Teatro La Fenice III. megnyitotta kapuit. Elődje, az 1836-ban átadott, majd 1996-ban porig égett Fenice II. egykor az európai operaélet egyik fellegvára volt. A lángok tragikus pusztítása után a külcsínt sikerült ugyan gondosan és méltón visszaállítani, ám a belbecs, a szellem, az olasz operajátszás egykor fáklyaként világító lángja nem költözött vissza a rideg falak közé. Fájó, de az épület ma már elsősorban nem operaházként, hanem sokkal inkább turistalátványosságként funkcionál – s ezzel nem csak a „szép operaházak” tragikus jövőjét vetíti előre, hanem a napjainkra majdhogy totális érdektelenségbe fulladt olasz operajátszásnak is mementót állít.

Szende Ferencet, az Operaház kiváló baritonistáját Szilveszter éjszaka súlyos baleset érte. Szende a Szilveszter estét családjával és barátjával, Révész Marcell operaénekessel az Arany János utca 27. sz. alatti lakásában töltötte. A társaság az ebédlőben tartózkodott. Itt volt felállítva a karácsonyfa is, amelyre három csillagszórót erősítettek. Szende két csillagszórót meggyújtott, azután barátjával átvonult a szalonba, ahol zongorázni kezdett. Távollétében Szende felesége gyújtotta meg a harmadik csillagszórót. Egyszerre ijedten vették észre, hogy a száraz fenyőgally tüzet fogott. Csakhamar lángban állott az egész karácsonyfa.

Akad még operalátogató, aki emlékszik Hankiss Ilona nevére? Az átlagolvasónak jelent még valamit Hankiss Eleméré? Az ország egyik első szociológusa volt, a Magyar Televízió viharos igazgatója. Vajon hova tűnt többtucat munkája a könyvesboltok polcairól? Hankiss Ilona az ötödik e vezetéknévvel, aki tollat ragadott, s – talán nem illetlenség erről beszélni – vélhetően a világ egyik legidősebb elsőkönyves szerzője. Négyszáz oldalas munkájának kissé talányos címe: Az opera fény játékában – Pályasziklás, életsziklák, interjúk.

Aligha van opera Wagner és Muszorgszkij zenedrámái, valamint A varázsfuvolán kívül, mellyel annyit foglalkoztak volna a zenetudósok, mint Offenbach utolsó művével. Százötven éve folyik a Hoffmann meséi titkainak feltárása, s bár időről-időre megjelennek véglegesnek titulált kiadások, még mindig lappanghatnak könyvtárak és magángyűjtemények mélyén ismeretlen részletek. Legutóbb 2009-ben jelent meg az úgynevezett Keck–Kaye változat, mely a napjainkban ismert összes részt, hangszerelés- és szövegváltozatot tartalmazza, így – hiteles autográf híján – ennek alapján ma már minden színháznak módja van az új produkcióikhoz a saját, egyedi Hoffmann meséi verziójukat elkészíteni.

Jelenet a Hoffmann meséi párizsi ősbemutatójából

„Mókuskám, a tepsibe’ mindenkinek bal lábán van a szám” – állapította meg Varga András kissé rezignáltan élete utolsó riportjában, melyet meglepő módon egy könnyűzenei magazinnak, a Polipnak adott. Hogy kerül egy operaénekes a műfajilag igencsak távol eső lapba? A javíthatatlanul idealista veterán bariton ugyanis az 1980-es évek elején rockosíttatta kedvenc mozgalmai dalait, abban a reményben, hogy azok új formájukban megtalálják az utat az ifjúság szívéhez. Ha Varga feltámadna mostanában (amire ugye már csak hite szerint sem kerülhetne sor…), vélhetően igen szomorúan venné tudomásul, hogy halála után három évtizeddel munkásságára – melyet több évtizeden keresztül teljes szívvel és lélekkel, rendíthetetlen optimizmussal végzett – mennyire nem emlékszik, és nem is akar emlékezni senki sem. A művész egykori és relatív ismertségét negyedszázados operaénekesi karrierje lett volna hivatott biztosítani, ám ő sokkal inkább a kommunista agitátor és békeharcos szerepében szeretett tündökölni, és eljutni milliókhoz.