Meglepő, de a patinás múltú drezdai Semperoper a jelentőségéhez képest viszonylag kevés fontos világpremierrel dicsekedhet. Kivételt képez természetesen a városból 1849-ben kitiltott Richard Wagner három fiatalkori műve, valamint Richard Strauss opusai – hiszen a komponista szinte mániákusan vonzódott a színházhoz, ahol nem kevesebb, mint kilenc operáját játszották elsőként. A II. világháború előtti aranykorban akadtak nagyobb nevek (Leo Blech, Max von Schillings, Ermanno Wolf-Ferrari, Eugen d’Albert, Hans Pfitzner, Ferruccio Busoni, Paul Hindemith vagy Gottfried von Einem, sőt még Dohnányi Ernő is – 1913-ban a Simona nénivel), ám maradandó operájuk alig. A háború és a rendszerváltozás között alig egy tucat ősbemutatót tartottak (többek között az egyetlen jelentős komponista a város szülötte, a tavaly elhunyt, Udo Zimmermann műveit), az elmúlt 20 évben pedig még kevesebbet: mindössze négyet.
Ábrahám: Markus Marquart, fotó: Semperoper Dresden / Ludwig Olah
A kortárs opera iránti csekély fogékonyságnak több oka is lehet. Drezda – szemben például a „szomszédos” Lipcsével vagy a szinten nem túl távoli Berlinnel – talán álmosabb, de mindenképpen konzervatívabb város. A Semperoper pedig hatalmas, 1.400 főt befogadó nézőterét napjainkban már csak népszerű operákkal és nagybalettekkel lehet megtölteni. Az utóbbi években a modern kísérletezést és kisebb produkciók bemutatását hivatott szolgálni az egyik melléképületben kialakított kamaraszínpad, a 2016 októberében megnyílt Semper Zwei.
Kortárs operát megrendelni és bemutatni azonban – a dotációra szánt összegért „cserébe” – minden állami vagy városi fenntartású színház feladata, sőt kötelessége is. S ha már feladat és kötelesség, az operaházak igyekeznek ennek a legokosabban és a lehető legnagyobb (természetesen kizárólag erkölcsi) haszonnal eleget tenni. A bölcsen ki- és megtalált világpremier mintapéldája a január végén bemutatott Die andere Frau (A másik nő), Torsten Rasch harmadik operája. Zimmermannhoz hasonlóan Rasch is drezdai, zenei tanulmányait a szülővárosában végezte, 24 éves volt, amikor az NDK összeomlott, így a legfogékonyabb korban szakadt rá a szabadság. Egy ideig Japánban élt, ahol főleg filmzenéket írt. Napjainkban főleg Németország és Nagy-Britannia számára komponál.
Jelenet az előadásból, fotó: Semperoper Dresden / Ludwig Olah
A koronavírus járvány számos probléma elé állította az operaházak vezetőségét is. A nagy létszámú (tehát fokozott fertőzésveszélyt jelentő) előadások helyett előtérbe kerültek a kamaraoperák, köztük olyan érdekességek is, melyek évtizedekig a kottatárak mélyén porosodtak. Die andere Frau három fő- és négy apró szerepével papíron szintén kamaraopera, ám a valóságban szinte akkora, mint a Trisztán és Izolda. Rasch nagyzenekarra írta a művét, sőt a bonyolult kórusszólamokkal sem fukarkodott. Operája azonban mindennek ellenére képes intim kamaradráma maradni.
Magdalena Anna Hofmann és Markus Marquart, fotó: Semperoper Dresden / Ludwig Olah
Németországban keresve sem találni mostanában remekebb operatémát, mint Ábrahám történetét. A javakorabeli férfi az Úr szavának engedve népével elindul Kánaán felé – ahova sohasem fog eljutni. Miután idős hitvese, Sára hosszú évek óta nem képes utóddal megajándékozni, az asszony kérésére annak szolgálójához, Hágárhoz fordul. A próbálkozás sikerrel jár, ám nem sokkal később Sára is megfogan. Az elsőszülött Izmáeltől eredeztetik magukat a mohamedánok, míg Izsák, a törvényes gyermek a zsidók három pátriárkájának egyike lesz. Migránsok, arabok és zsidók. A bibliai történetben minden megtalálható, aminek hallatán egy derék német polgár a mai időkben kihúzhatja magát és jó emberként (azaz demokrataként) gondolhat önmagára.
Jelenet, középen: Sussan Deyhim, fotó: Semperoper Dresden / Ludwig Olah
Rasch és librettistája, Helmut Kraussner tökéletesen adagol. A 90 perces – tehát salomei időtartamú – operát tíz jelenetre bontják, gondosan ügyelve arra, hogy valami mindig továbblendítse a statikus művet, hogy az sohasem süllyedjen unalomba. A végig befogadható zene Richard Strauss útját járja, a három főszerep (basszbariton, szoprán, mezzo) igényes, de nem leénekelhetetlen. A szereplők közül meglepő módon épp Hágár, a Másik asszony, alakja erőtlenebb. Mintha a szerzők nem döntötték volna el, kicsoda ő valójában és hol a helye az idős emberpár történetében. Ábrahám és a két asszony bensőséges drámáját rendre megszakítja A szemtanú (az iráni-amerikai énekes-zeneszerző-aktivista Sussan Deyhim) arámi nyelvű ősi éneke, két alkalommal pedig három angyal jövendöl.
A három angyal jelenete, fotó: Semperoper Dresden / Ludwig Olah
Az előadás truvája, hogy a nézőket (Drezdában a szigorú járványügyi szabályozás miatt esténként nagyjából száz főt) a színpadra ültetik. A gesztus, ahogy a mindig kíváncsi közönséget átterelik a back stage-re, egy különleges közösségi élményt kölcsönöz, valamiféle beavatás hatását. A zenekar eredeti helyén, az árokban játszik, a hangzás természetesen jóval tompább, „sejtelmesebb”, mint a nézőtérről, mely így háttérként funkcionál (megspékelve Bodros László Zsolt igen profi, szabad asszociatív vetítésével). A játéktér egyetlen emelt rámpa, a végtelen út, melyet Arne Walther díszlettervező megindító ötlete folytán az örök vándorlás „menetirányába” álló, elvesztett, elkopott cipők szegélyeznek. A három szereplő rendre a végeláthatatlanul „Kánaán” felé vonuló tömeg (énekkar és nagyszámú statisztéria) között bukkan fel. Immo Karaman rendező nagy rutinnal, minimális, finom eszközökkel bontja ki a történetet, nem hagyva kétséget afelől, mikor is játszódnak az események.
Hágár: Stephanie Atanasov, fotó: Semperoper Dresden / Ludwig Olah
Ám hiába okos és érzékeny opera a Die andere Frau, eljátszani csak akkor érdemes, ha rendelkezésre állnak olyan művészek, akik nemcsak hanggal, hanem személyiséggel is meg tudják tölteni szerepeiket. Mindez fokozottan igaz a drezdai produkcióra, ahol minimális távolság választja el a játszókat a nézőktől. Markus Marquart több mint húsz éve a Semperoper hűséges tagja. Ez idő alatt jelentős művésszé, a nagy német basszbariton hagyományok letéteményesévé vált. Ábrahám szerepét mindenféle külsőséges gesztus, sőt szinte mimika nélkül alakítja, teljesen eszköztelenül viseli az Úr által megszólított, az isteni döntést meg nem kérdőjelező ősatya sorsát. Magdalena Anna Hofmann a szereptől meglehetősen későn visszalépő Evelyn Herliziustól vette át Sára szólamát. Nagy kisugárzású, remek drámai szoprán, legyőzve operaénekesnőségét bölcs, hervadó testével viaskodó asszonyként van jelen a színen. Rejtély, hogy egy ilyen minőségű művész hogyan maradt eddig ennyire kevéssé felfedezett. Az est hangsúlya a házaspáron, és nem a címszereplő Másik asszony valóban nehezen definiálható szerepén volt, maga Stephanie Atanasov is mintha egy kissé háttérbe szorult volna. Kevesebb energiával adta át magát a szerepnek, miközben nyilván nehéz egy szürke, menekülő tömegben meghatározni, mit jelent a „szolgálólány”, és hogy Hágár létezhet-e bárki szemében másként, mint a leendő, elrendelt gyermek szülőjeként.
Jelenet az előadásból, fotó: Semperoper Dresden / Ludwig Olah
Mindenképpen Michael Wendeberg karmester érdeme, hogy a rendhagyó körülmények között problémamentesen szólalt meg a nehéz szövetű opera. A Die andere Frau minden kimódolt bölcsessége ellenére nem csak jól fogyasztható, hanem kifejezetten jó mű is. Ősi problémákat feszeget, mindnyájunk eredettörténetének egy fontos szeletét emeli 21. századi köntösben az operaszínpadra. Torsten Rasch operája pedig megérdemelte, hogy egy fontos színházban, pontos, adekvát előadásban szólaljon meg először.