A lehetőséget, hogy Budapestnek (Bécshez, Berlinhez, Münchenhez, Moszkvához, Szentpétervárhoz, Londonhoz vagy Párizshoz hasonlóan) legyen egy második, önálló társulattal és műsorral bíró operaháza, úgy tűnik, több mint 80 éve, az 1930-as évek végén végleg eleresztette a székesfőváros. Azóta – néhány tétova kamaraoperai kísérleten és rendszerváltás utáni álmodozáson túl – valódi konkurencia és alternatíva nélkül működik az Állami Operaház. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon hol tartana ma a pesti operajátszás, ha a gigantikus (mai) Erkel Színházat a Márkus-klán 1911-ben nem az egykori Lóvásár téren, hanem pár sarokkal beljebb, a nagykörúton építette volna fel, a közönség igényének megfelelő méretű nézőtérrel. Vagy, ha Máder Rezső Népszínház–Vígopera kezdeménye a Blaha Lujza téri (későbbi) Nemzeti Színházban nem bukik meg érdeklődés híján – egyetlen szezon után…
Jelenet a II. felvonásból, fotó: © Vincent Pontet
A franciáknak ebben (is) szerencséjük volt. Azaz dehogy szerencséjük. Évszázados kultúrájukban egészen más hagyományai vannak a színházba/operába járásnak, mint hazánkban. Az Opéra Garnier, a Bastille és a befogadószínházként működő Théâtre des Champs Elysées mellett – igaz, hogy csak fenékkel – a Boulevard des Italiens-re néz Párizs harmadik operaháza, az évtizedek óta ismét önállóan működő Opéra-Comique. A társulat ezzel a névvel immáron több mint 300 (!) éve működik a városban, jelenlegi épületét (Salle Favart III.) 1898-ban adták át. Oldalakat tesz ki az Opéra-Comique-ban bemutatott francia operák listája, melyek innen indultak világhódító útjukra, vagy hulltak a feledésbe. A remek helyen lévő, kissé ridegségében is lakályos épület, mely nagystílűségében természetesen nem hasonlítható össze a Garnier Palotával, múltba-révedésében is kedves. A büfében számos nagy- és kismester brüsztje őrzi a francia operajátszás egyik szentélyét. Míg a Palais Garnier a II. császárság szemkápráztató hivalkodását reprezentálja ma is, addig az Opéra-Comique sokkal inkább az opera műfajára fókuszál.
Jelenet az V. felvonásból, fotó: © Vincent Pontet
A Theater an der Wienhez hasonlóan az Opéra-Comique is staggione rendszerben működik, általában havi egy nagy produkciót tartanak műsoron, hat-nyolc előadásban. A bécsi színházzal ellentétben azonban itt az adminisztráción és a technikai stábon kívül a zenekar is állományban van, „csupán” az alkotó-teameket, a karmestereket és a magánénekeseket szerződtetik a produkciókra. Míg a Theater an der Wien nemzetközi repertoárt visz, az Opéra-Comique-ban hangsúlyosak (az akár „másodrendű”) francia operák, nem konkurálva az Opérával. Az énekesek zöme gondosan válogatott hazai művész, külföldről csak olykor-olykor hívnak nagyobb neveket. Az előadások döntő többsége értelemszerűen franciául megy, ezzel is megerősítve az anyanyelvi operajátszást (de azért a szeptemberi a Fideliót természetesen németül adták).
Stéphane Degout és Sabine Devieilhe
Az év elején Ambroise Thomas Hamletjének 2018-as produkciója tért vissza hat előadás erejéig, nagyrészt az eredeti szereposztással. A Hamlet menthetetlenül rossz opera. Vélhetően maga Thomas mester sem vette különösebben komolyan Shakespeare ikonikus drámáját (még librettó alapnak is az idősb Alexandre Dumas-féle átdolgozást emelte le a polcról a rutinos Barbier–Carré páros). Ma már alig elfogadható módon a történet végét még happy endlizték is: „Szerelmem a sírban, nagy ég! Én meg király lettem!” – állapítja meg az értelemszerűen életben maradt Hamlet, miközben a nép boldogan élteti a bomlott agyú, gyilkossá lett új uralkodóját. A mű a viszonylagos népszerűségét kizárólag a két főszereplő számára készült jobb áriáknak és egy szép kettősnek, valamint a Bordalnak köszönheti – melyet a suszterinasoktól a demens operakritikusokig minden boldogtalan, aki csak egyszer is hallotta, napokig fütyül. Száz éve még az összes jeles bariton a poggyászában hurcolta Hamlet buggyos fekete nadrágját és fehér harisnyáját, a koloratúrszopránok pedig véletlenül sem hagyták otthon Ophelia hálóingét. Pihenhetnének a molyrágta jelmezek ma is a padlások mélyén, ám az elmúlt években ismét előkerült néhány új szerepekre éhes, kiváló szoprán és bariton, akik kedvéért – és kizárólag az ő kedvükért! – mégiscsak érdemes előásni Thomas ötfelvonásosát.
Jelenet a IV. felvonásból, fotó: © Vincent Pontet
Például azért, hogy egy szeles februári kedd estén váratlan csoda történjen az Opéra-Comique-ban. Az alaphangulatot a színházat zsúfolásig megtöltő, egy jó előadásra érezhetően kiéhezett közönség határozta meg. Louis Langrée karmester már az első hangoktól olyan hittel és elkötelezettséggel vezényelte a limonádézenét, mintha legalábbis a Tell Vilmos partitúráját keltené életre. Az Opéra-Comique zenekara csodálatos fa- és rezes szólamaival nem csak hitet tett a francia opera – mint műfaj – mellett, hanem egy tradíció élő örököseként még azt a hamisítatlan erotikát is meg tudta idézni, mely Párizs utánozhatatlan sajátja. Az alig 30 fős (maszkban éneklő) Les Éléments kórus pedig a tiszta, egységes hangzás mellett – nyilván a ragyogó akusztikának is hála – úgy szólt, mintha kétszer annyian lettek volna.
Sabine Devieilhe és Stéphane Degout
A címszerepet Stéphane Degout formálta alkatára. Letisztult játékából mindenféle „alakítás” hiányzott. Eszköztelenül viselte a dán királyfi terheit, a Thomas Hampson-i szegény szépfiú helyett a Bo Skovhus-féle introvertált, felelősségétől agyonnyomott férfit hozott. Hamletje pszichiátriai esettanulmánynak is beillik. A legijesztőbb – az „öltönyös” rendezésnek hála –, hogy minden színpadszerűség lehullott róla, és olybá tűnt, ez a becsavarodó fickó bármikor szembejöhet az utcán. Degout napjaink egyik legkiválóbb lírai baritonja, minden regiszterben gyönyörű, kiegyenlített matéria, mely igen intelligens énektudással párosul. Olyan művész, aki szűk, személyre szabott operarepertoárját bölcsen válogatja össze, a nyilvánosságra meg olyannyira fütyül, hogy instagram oldalán kizárólag a gasztronómiai élményeit publikálja.
Jelenet a II. felvonásból, fotó: © Stefan Brion
Az est másik sztárja Sabine Devieilhe, a Natalie Dessay-t követő francia koloratúrszoprán generáció jelenlegi legnagyobb csillaga. Devieilhe, ha nem is olyan izgalmas színpadi jelenség, mint elődje – valójában magával a színpadi létezéssel sem foglalkozik sokkal többet, mint a fél évszázaddal korábbi Opheliák –, azonban énekművészként lefegyverző. Létezhetnek nála izgalmasabb matériák, ám a szoprán minden egyes hangja ki van dolgozva, önálló életet él, miközben nem csupán hangokban, hanem mindig élő, szárnyaló, és jelentéssel bíró dallamívekben gondolkozik. Devieilhe azon ritka kivételek közé tartozik, akinek előadásában a tizenöt perces Őrülési jelenet nem gyötrelem, hanem – megidézve valamit az egykori nagy koloratúrák világából – minden pillanata gyönyörködtet. A hallgató egyet kíván: sose nyelje el a víz a szerencsétlen lányt.
Sabine Devieilhe, fotó: © Stefan Brion
Míg Thomas bőkezűen bánt a két főszereplővel, a többiek zenei karakterét már korántsem sikerült ilyen határozott kézzel megrajzolnia. Claudiusként Laurent Alvaro megfelelően száraz basszbariton és jó figura. Nemes harcban maradt néhányszor alul a magasságokért folytatott küzdelemben a közönség rokonszenvét maximálisan élvező Lucile Richardot Gertrude királyné szerepében. Jérôme Varnier nagy hanggal és kisugárzással, rezzenéstelen tartással keltette életre az elhunyt király kissé gyakran felbukkanó szellemét.
Az opera zárójelenete
Volt egy rendezője is az előadásnak, Cyril Teste, aki a maga részéről nem akart többet, mint méltó lenni Thomas-művéhez. Ez maradéktalanul sikerült is. A sokezredik shakespeare-i Hamlet-értelmezést ezúttal senki sem hiányolta. A történet ma játszódik, teljesen sematikus, öltönyös közegben (jelmeztervező: Isabelle Deffin). Ramy Fischler letisztult díszleteinek központi eleme három fehér mozgatható kapu, valamint néhány síkidom és bútor. Egy sínrendszeren pedig hatalmas fehér vásznak mozognak, melyekre igen gyakran – és szerencsére nem zavaróan öncélúan – vetítenek-videóznak. Azt nehéz megállapítani, hogy a rendező mennyire vett részt a szerepek elemzésében-kidolgozásában, és mennyire csak a működően lebonyolított, maximálisan professzionális és kellően látványos megvalósításra koncentrált. Mindegy. Az előadás – hála a kimagasló zenei minőségnek –, olyannyira működött, hogy még Thomas operáját is feledtetni tudta.
