A Hoffmann meséi, ez a befejezetlen, ezerszínű és titokteli mű nemcsak az alcímében egy fantasztikus opera, hanem a zenés színház műfajának is egészen különleges remeke. Olyan muzsika, amely nem tud nem hatással lenni a befogadóra. Offenbach dallamai valójában nem is annyira az érzelmekre, sokkal inkább az érzékekre támadnak, racionálisan pedig még azt is feledtetve, hogy valójában mennyire nincs megkomponálva maga az opera.
Coppélius: Sólyom-Nagy Máté, fotó: © Lutz Edelhoff
A „francia” Offenbach-hal párhuzamosan mindig is létezett a „német” Offenbach is. A kölni kántor sokadik fiának műveiért (bizonyos tiltólistás korszaktól eltekintve) egyformán rajongtak a Rajna mindkét oldalán. Hasonló dekadens erotika lenghette körbe egykor III. Napóleon Párizsát és a Hitler hatalomra jutása előtti Berlint. Talán ezért is lett a Hoffmann németországi interpretáció-történetének egyik legfontosabb produkciója a Krolloper 1929-es premierje Otto Klemperer betanításában, Moholy-Nagy László ma is elképesztően modernnek ható díszleteivel (Klemperer húsz évvel később ezzel a szellemiséggel termékenyítette meg és vonta hasonlóan misztikus ködbe az Operaház előadását is).
Brett Sprague, Kakhaber Shavidze és Sólyom-Nagy Máté, fotó: © Lutz Edelhoff
Nyilvánvalóan a Hoffmann-legendáriumot táplálja az a tény is, hogy az operának nincs kanonizált változata. Miután Offenbach a premier előtt elhunyt, rendre idegen tollak toldozták a művet, s csak az utóbbi évtizedekben merült fel az igény, hogy egyrészt megszabadítsák a Hoffmannt a rárakódott rétegekről, másrészt felkutassák a világban a szétszóródott autográfokat. A művelet napjainkban sikeresnek és befejezettnek tűnik – ám alig akad olyan színház, amely a több mint háromórás zenei anyagot egészében meg akarná szólaltatni. S mivel a Hoffmann meséi műfajilag jóval közelebb áll a Marica grófnőhöz, mint a Parsifalhoz, ezért csak a legszűklátókörűbb zenetudósok kérik azt számon, hogy miért játsszák el például a bizonyíthatóan nem Offenbachtól származó közönségkedvenc Gyűrű-áriát. Napjainkban ebben a kérdésben teljes a szabadság. Az 2009-ben megjelent Kaye–Keck változat alapján pedig minden színház elkészítheti az új produkciójára szabott változatát.
Jelenet az Előjátékból, fotó: © Lutz Edelhoff
Így történt Erfurtban is, ahol meglehetősen viharos körülmények között született meg a január végi Hoffmann meséi-premier. Mint arról a függöny elé botorkáló direktor beszámolt, a főpróba hetén előbb a karmester, majd a mezzoszoprán, végül pedig több zenekari tag produkált pozitív covid tesztet, így az utolsó percig kérdéses volt, hogy egyáltalán meg lehet-e tartani a bemutatót. Végül az előadást – mindössze két próbával – a produkció korrepetitora, a 27 éves Stefano Cascioli vette át, élete első vezényléseként. Ilyen körülmények között, beugró zenészekkel és hiányos szólamokkal valódi zenei minőséget elvárni nem lehet. Mindenképpen az ifjú dirigens érdeme, hogy a premier nagyobb széthullástól mentesen, zavartalanul és lendületesen lement.
Jelenet az Olympia-képből, fotó: © Lutz Edelhoff
Kovalik Balázs Offenbach iránti elkötelezettségét annak idején több zeneakadémiai vizsgán bebizonyította, ám odáig csak most jutott el, hogy egy teljes művét színpadra állítsa. A rendező közismerten pontosan olvassa a kottát és a szöveget, vízióit ezekre építi. A Hoffmann meséi értelmezését – sokakkal ellentétben – az opéra comique műfaji meghatározással kezdte. Az erfurti nézők éppen olyan, végig borotvaélen táncoló, pimasz, összeszorult torokkal nevető produkciót kaptak, mint feltehetően a párizsiak a legendás Offenbach-ősbemutatók idején. Az opéra comique lényegét a rendező természetesen a saját, mai eszköztárával teremtette újjá, úgy, hogy egyetlen mondat vagy zenei gesztus fölött sem siklik el, koherens rendszerében mindennek helye van.
Olympia: Danae Kontora, fotó: © Lutz Edelhoff
Kovalik egy végtelenül aktuális és szomorú történetbe (elő- és utójáték) ágyazva meséli el a három, egymástól független love storyt, melyek mentén három németországi társadalmi-történelmi tablót is felfest. Olympia a halottakon kísérletező Spalanzani kreálmányaként egyszerre lehet az 1936-os berlini olimpiára készülő, sorsa ellen lázadozó élsportoló, de akár maga Eva Braun is. Coppélius pedig A diktátor ártalmatlannak tűnő, örökmozgó Chaplinje, aki, miután Éliás bankja csődöt mondott, bosszúból Diktátorrá vedlik és elragadja a „babát”.
Brett Sprague és Daniela Gerstenmeyer, fotó: © Lutz Edelhoff
A szín forog, feltűnik Misa maci, az 1980-as moszkvai olimpia kabalafigurája. A bepállott szocializmus közepette vagyunk, egy NDK panellakásban. Crespel tanácsos felesége disszidált az országból, Nyugaton csinált karriert. Nem csoda, hogy a lázadó kamasz Antónia anyjához hasonló életről álmodozik. A kisrealista otthonnál csak maga az életszagú történet nyomasztóbb: a stázi ügynök, a lehallgató készüléket szerelő Ferenccel („Csak a metódus…”) és Mirakel doktorral, a „néma” Antóniát elektrosokkal „megénekeltető” rendőrtiszttel. A lány végzetét mégsem ők hozzák, hanem rocker barátai, akiknek sikerül a mama nyugati lemezét is becsempészni, hogy azzal is dalolásra biztassák a lányt. A fiatalok végül kirohannak a lakásból, extatikus utcai koncertjüket a mindig éber NDK rendőrség fojtja vérbe.
Jelenet az Antónia-képből, fotó: © Lutz Edelhoff
A Giulietta-kép napjaink üres pénz- és celebvilágának állít görbe tükröt. A sztárocskákat Dapertutto, a producer vágyai mozgatják. Éppen Hoffmannra vet szemet, akit Giulietta egy fülbevaló kedvéért ágyba is vonszol, hogy ott a költő a „tükörképét” a producer karjai közt veszítse el. A kamerákkal berontó sajtóra a szeptett kavarodása után lehull a függöny.
Kovalik felismerte, hogy Hoffmann mindhárom mesének csupán passzív szereplője, aki idealizmusa és tehetetlensége miatt lesz szenvedő fél olyan játszmákban, melyek valójában nem az övék. Ám ott van a keretjáték. Az előadás elején könyvégetést látunk napjainkban, amit Hoffmann próbál megakadályozni. Börtönbe hurcolják, ahol vallatója régi jó ismerőse a frusztrált Lindorf. A hatalom ereje fokozatosan megtörik a költő belső szabadsága, rabságban nem tartható lelke alatt. A kegyetlenül cinikussá tett apoteózisban mindenki a Művészt csodálja, földgömbök forognak, zászlók lengenek. Történhet-e nagyobb tragédia egy alkotóval annál, hogy a Hatalom ahelyett, hogy elpusztítaná, piedesztálra emeli és Állami Művészt kreál belőle?
Az Antónia-kép zárójelenete, fotó: © Lutz Edelhoff
Offenbach operáján kívül fontos hívószó lehetett a rendező számára, hogy sok év után újra együtt dolgozhatott egykori tanítványával, Sólyom-Nagy Mátéval, aki immáron húsz éve az erfurti színház tagja, 2017 óta kamaraénekese. Az opera bariton főszerepe önmagában is jutalomjáték, ám ezúttal hatványozottan az lett, hiszen a művész hat különböző figura bőrébe bújhatott. Az első percektől érezhetővé vált, hogy Kovalik mennyire épít Sólyom-Nagy kvalitásaira. A bariton nemcsak gyökeresen eltérő, ragyogó karaktereket jeleníthetett meg, hanem a puszta mókázásokon felül mély emberi pillanatokat is képes volt megmutatni, villanásnyi jelenetek alatt teljes sorsokat felfesteni.
Jelenet a Giulietta-képből
Hoffmannt a fiatal amerikai Brett Sprague-re bízták. A Mozart-tenor igen okosan énekli a hangjánál nagyobb szólamot, és ezen felül is helyt áll a komfortzónáján érezhetően kívül eső címszerepben. Szenzációs Olympiát énekelt a szintén Kovalik-tanítvány Danae Kontora, áriája a világ bármelyik színházában megállná a helyét. Daniela Gerstenmeyer Antóniája pedáns teljesítmény, míg Jessica Rose Cambio Giuliettája hangban kopottabb, figurában rikítóbban festett. A produkcióban Miklós végre női szerep lett, véget vetve ezzel a Múzsa-barát gyakran tesze-tosza vergődésének. Egy izgalmas fiatal nő, akit a költő sosem vesz észre, ő viszont mégis végig figyeli, reménytelen szerelmével próbálja óvni Hoffmannt. Nem lehetett érezni, hogy a szerepbe a beugró Alexandra Kadurinán, hogy nem vett részt a próbafolyamatban. Intelligens énekes, dekoratív jelenség. Jörg Rathmann, az erfurtiak muzikális veterán karaktertenorja természetesen lubickol Ferenc és társai kabinetalakításaiban. Feltűnően jó figurát hoz a hangjától távol eső Spalanzaniként Julian Freybott. Nagy matéria és különösen Crespelként erős Kakhaber Shavidze, ám nem ártana közelebbi barátságot kötnie a kottával.
Jessica Rose Cambio és Brett Sprague
Az erfurti Hoffmann meséi nagyon az ittnek és a mának szóló produkció. Nyilvánvalóan a színház adottságaihoz lettek igazítva Hermann Feuchter forgószínpadra épített komor és mégis játékos díszletei, valamint a színház büdzséjéhez Sebastian Ellrich korhű kosztümjei. Olympia és Antónia története abszolút a német-NDK történelméből táplálkozik, Giuliettáé pedig a Keleten olyannyira áhított újraegyesítés utáni keserű és üres korszakról mesél. Márpedig mi más lenne egy színházi előadás feladata, minthogy az adott közönségnek az aktuális problémákról meséljen!?
