Caruso

„Ilyen állat pedig nincs” – csodálkozott rá a viccbéli székely bácsi a zsiráfra. Mintha a derék miskolci közönség is valami hasonlót gondolt volna, amikor mintegy tizenöt évvel ezelőtt Giuseppe Giacomini, a néhány napja elhunyt tenorista megjelent a Nemzeti Színház színpadán. Inkább tűnt díszoklevélért felfáradó meglett szakinak, mint olasz világsztárnak. Amikor nem volt énekelnivalója – és a Fedora Lorisának kényelmesen sok a szünete –, azzal múlatta az időt, hogy rendületlenül igazgatta a kottaállványát. Amikor azonban kinyitotta a száját… Bizony 65 évesen is egyszeriben világszínvonalú művésszé vált, akiből a publikum csodálatára csak úgy áradt a gondosan képzett, hatalmas, valódi olasz hőstenor hang.

A Trisztán és Izolda vélhetően Wagner legőszintébb operája, az egyetlen, amelyben valóban a saját érzelmeiről, szenvedéseiről mesél. Bár talán éppen a szerelmesek neve között álló, a férfi és a nő egyenrangúságát jelző „und”-ot nem volt képes megírni. A főhősök ugyan az éjszakába kiáltják: „Nicht mehr Tristan!” „Nicht mehr Isolde!”, de mintha még a varázsital hatása alatt sem olvadna egészen eggyé a két lélek az éjszakában. Hiszen miközben Trisztán, a hős permanensen önmagát emészti, sajnálja, magáról beszél és önmagáért szenved, addig Izolda, az asszony, Trisztán miatt és a férfiért. Félő, hogy valahol mélyen ez a mára kissé idejétmúlt szemlélet híven tükrözi, mit gondolt valójában Richard Wagner arról, hogy hol van a nő helye egy párkapcsolatban.

Brigitte Fassbaender a német operakultúra egyik, még napjainkban is terebélyesedő tölgyfája. A neves művészházaspár lányaként született, világkarriert befutott mezzoszoprán több mint három évtizedes pályafutás után az 1990-es évek elején vonult vissza a színpadtól. Az énekesnő egy interjúban a búcsú egyik okaként megemlítette, hogy nem talál már olyan rendezőt, aki alakításaihoz újat-izgalmasat tudna hozzátenni. Fassbaender ezek után – a német szaksajtó általános megelégedésére – operarendezőnek állt, s immáron 30 éve állít színpadra operákat kisebb (olykor nagyobb) színházakban. Meglehetősen nagy súlya van tehát, ha egy ilyen múltú és kaliberű, immár 82 éves művész lehetőséget kap – és erőt érez magában – arra, hogy négy nyár folyamán megrendezze A Nibelung gyűrűjét.

Erl egy alig 1.500 lakosú tiroli település az osztrák-német határon, a magyar történelem ismerőinek oly rossz emlékű Kufstein szomszédságában. Az Alpok lábainál fekvő falucska zöld dombján egymás mellett két feltűnően ízléses épület áll: az 1950-es évek végén épült Passionsspielhaus („Passiójátékok Háza”) és a 2014-ben átadott Festspielhaus. A régebbi (eredetileg a hagyományos passiók számára épített) nézőtér nagyjából 1.500 fős – tehát a falu teljes lakossága beleférne –, az újabb fele akkora. Gustav Kuhn, a jeles osztrák karmester 1997-ben itt alapította meg a „Tiroler Festspiele Erl” elnevezésű operafesztivált.

Operai körökben édes nosztalgiával szokás emlegetni az 1960-as éveket, amikor már nemcsak a Coca-Cola jelentette az ablakot a Nyugatra, hanem – elsősorban Failoni Nelly fáradhatatlan ügyködésének köszönhetően – egyre több világhírű énekes is ellátogatott hazánkba. Giuseppe Di Stefano, Mario del Monaco, Richard Tucker, Carlo Bergonzi, Wolfgang Windgassen, Nicolai Gedda, Giacomo Aragall, Luciano Pavarotti – ha csak a tenoristák krémjét nézzük… és persze Plácido Domingo, akinek 1973-as Tosca-bemutatkozása után terjedni kezdett egy városi legenda. Az ismeretlen fiatalember állítólag annyira lázba hozta a közönséget, hogy a félházzal indult előadás végére zsúfolásig megtelt a nézőtér. Mindezt persze jóval a mobil-korszakot megelőző honi távközlési-állapotok ismeretében – nem beszélve az Erkel Színház csak elvétve működő két nyilvános fülkéjéről – legalábbis kétkedéssel érdemes fogadni.

Napjainkban aligha cseng ismerősen Pogány László neve, pedig a II. világháború utáni évtizedben nem volt olyan hét, hogy ne szerepelt volna a rádióműsorban vagy a színházak falragaszain. Hogy ki volt az 1919-ben Pécsett született Pogány, és hogy miként merülhetett életműve ilyen méltatlanul gyorsan a feledés homályába?  Ma már nagyon nehéz ezekre a kérdésekre választ kapni. Legfeljebb azt tudhatjuk összerakni a fellelhető információk morzsáiból, mit is csinált rövid élete során ez a sokszínű művész.

Egyre fogy azoknak a tábora, akik még élőben hallották a ma 120 éve született Székely Mihályt, és erről hitelt érdemlő emlékük is maradt. Hiszen lassan hat évtizede, hogy a közbeszéd szerint „legnagyobb magyar basszista” örökre elnémult. Különös, hogy az emlékezet mennyire idős emberként őrizte meg az alig 62 évesen eltávozott operaénekest, akinek alakját már életében legendák fonták körbe. Tekintélye, művészete – legalábbis 1945 után – megkérdőjelezhetetlen gránitoszloppá szilárdult a hazai operajátszás panteonjában.

A járvány miatt viszonylag csendben látott napvilágot tavaly ősszel a Karel Burian és Magyarország című könyved. A jeles cseh tenor nagyjából 100 éve működött Budapesten. Kortársai közül Környei Béla neve talán többet mond a hazai olvasóknak, a világkarriert befutott, itthon letelepedett Georg Anthesé szintén. Miért érezted fontosnak, hogy éppen Burian életét írd meg?

Karel Burian minden idők egyik legjelentősebb tenorénekese volt, egy rendkívül sokoldalú művész. Karrierjének feldolgozása jóval több, mint csupán egy régi énekes sikereinek felsorolása. Az operajátszás történetének egyik legizgalmasabb korszakában működött: a 19. és 20. század fordulóján, a modern operai intézményrendszer hajnalán. Ráadásul nagyon hosszú ideig, majd’ negyed évszázadon át szinte évente fellépett Budapesten, volt, hogy 30-40 előadást is vállalt (plusz még jónéhányat, amit lemondott az előadás napján), tehát azt mondhatjuk, hogy a századforduló magyar zeneéletének meghatározó egyénisége volt. Életútja tehát önmagában is érdekes, de ezen keresztül a nemzetközi és a budapesti operajátszásról is nagyon sok mindent megtudhatunk.

Néhány napja meghalt két fiatal. Bár bizonyára ott ólálkodott a közelükben, nem vírus vitte el őket. Baleset volt, hétköznapi baleset. S noha a homoszexualitás Magyarországon hatvan éve nem számít bűncselekménynek és harminc éve állítólag már a rendőrség sem listáz, ma – három évtizeddel a rendszerváltás után – még mindig nem ildomos leírni az emberpárról: mindketten férfiak voltak. Művészek. Táncosok, vagy olyasmik. Egyikük – elkallódott lélek – homlokán már 18 évesen ott lebegett a halál stigmája.

„Aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet igazi édességét.” A Talleyrand-nak tulajdonított bonmot akár az állandóan múltba révedő operabarátok jelmondata is lehetne, miközben – a legtöbb szellemes mondáshoz hasonlóan – ennek mélyén is rejlik igazság. Ha levesszük a polcról Birgit Nilsson Wagner-, Richard Strauss- vagy Turandot-lemezeit, ma sem állapíthatunk meg mást, mint hogy az eltelt évtizedekben – a technika fejlődése ellenére – sem igazán sikerült sokkal erősebb Ring-, Salome-, vagy Elektra-felvételt készíteni. (Persze a Tosca- és Álarcosbál-korongokkal azért más a helyet…) Természetesen a Nilsson–Mödl–Varnay-trió visszavonulása óta is voltak és vannak is jelentős Wagner-szopránok, olyanok azonban, akikre a – nyilvánvalóan nem egyértelmű – „jobb” jelző illene, már közel sem biztos.