„Látványosság.” Bár a régebbi hazai színművészeti lexikonokban sem találni önálló szócikként, a 19. század harmadik harmadában nagyon is virágzott ezen a néven egy színpadi műfaj, melyet anno Rákosi Jenő direktor importált Bécsből a Népszínházba. Az első hazai alkotás, az Utazás a föld körül című Verne-átirat nézőcsalogató sztárja, Kennedy, a nyolc és fél éves elefánt egyenesen Londonból érkezett Budapestre. Fotók és videók híján csak sejteni lehet, hogy a számos ragyogó képből álló előadás – és hasonló utódai – leginkább valamiféle laza cselekményszálon futó színes kavalkád lehetett, nem különösebben minőségi zenével és míves párbeszédekkel kísérve. Ez a furcsa keverék műfaj hamar el is tűnt a színházak palettájáról, a századforduló után pedig a legkönnyebb múzsa rajongói átszoktak a hasonló vizuális élménnyel kecsegtető mozikra. Ám ha látszólag ki is múlt a látványosság, valahol a mélyben (vagy olykor éppen a felszínen) mégiscsak a mai napig bizsergeti a kassza felé forduló színházcsinálók fantáziáját.
Rossz úton jár, aki azzal a fennkölt gondolattal érkezik St. Margarethenbe, hogy megnézze az Aida című szerelmi háromszögre, emberi-politikai drámára és néhány nagyobb tablóra épülő remekművet. Az Oper im Steinbruch idei produkciójában ugyan kétségkívül elhangzik Verdi örökbecsű alkotása – ráadásul olyan minőségű szereposztásban, mely a Közép-európai fővárosokban nem mindennapos –, ám az, ami ezeken a nyári estéken történik, valójában kívül esik azon, amit a gurmanok operaelőadásnak hívnak. A színpadon itt ugyanis látványosság zajlik – melynek zenei kíséretét az Aida című közismert opera adja. De St. Margarethenbe persze nem a Wiener Staatsoper törzsközönsége jár. Valójában itt maguk az előadások is csak egy részét képezik az estének, hiszen az ókori kőfejtőből kiváló és nem tájidegen(!) építészeti megoldásokkal átalakított szórakoztató komplexum már két órával a kezdés előtt várja az enni-inni, beszélgetni (vagy éppen backstage túrázni) vágyókat, és a vendéglátó üzemegységek még jóval a tapsok elülte után is nyitva maradnak.
A fesztivál jelenlegi intendánsa, a zenés-színész családba született Daniel Serafin (egykor maga is operaénekes) pontosan tudja, hogy St. Margarethenben az igazi művészet az ötezer fős nézőtér minél több jegyét eladni a szezon közel harminc előadására. Míg a tehetősebb vájtfülűek Salzburgba, Bayreuthba, Münchenbe vagy éppen Veronába zarándokolnak, addig Burgenland szórakozni vágyói ragaszkodnak a maguk fesztiváljához – és nem is csalatkoznak a pénzükért. Amit a 21. század elején színházi látványosságként el lehet képzelni (egy operaelőadásra éppen csak hogy alkalmas térben), azt mind megkapják: Thaddeus Strassberger hatalmas díszletkomplexuma nagystílű és kiválóan világítható-vetíthető (bár valójában teljesen értelmezhetetlen, hasznavehetetlen és funkciótlan), kellékei – élen a belülről világító fa-elefánttal – több pajtát is megöltenének, Giuseppe Palella jelmezei pedig a hollywoodi filmekben is megállnák a helyüket. Efölött estéről-estére tucatnyi szökőkút lövell a magasba fél Fertő-tónyi vizet, a tűzijátékkal az ókorban a fél kőfejtőt kirobbantották volna, a szép számú statiszta mellett pedig akrobatikus grúz tánccsoport és egy ötven méter magas kötélen átsétáló légtornász is színesíti a produkciót.
Itt tényleg minden eszközt bevetnek, ami maradandó lehet a retinákban és talán a színpadi fényeket is elhomályosítja az a pár ezer telefon, ami a Bevonulási indulót rögzíti. (Vajon mi lesz ezeknek a „digitális szemeteknek” a sorsa?) Strassberger azonban rendezőként mintha gondosan ügyelt volna arra, hogy az Aida című opera jelenetei véletlenül se történjenek meg. Amikor két énekművész interakcióba kezdhetne, azonnal szétválasztotta őket, annál pedig, ahogy a II. felvonás fináléjában az egyik oldalon Ramfis ágál, Radames elefántháton egyensúlyoz, Amneris a lábainál, Amonasro egy lépcső tetején, A király és Aida(!) pedig egy erkély tetején áll, még az is drámaibb megoldás, amikor az úgynevezett hagyományos produkciókban a szólistagárda egy sorban állva kiabál a nézőtér felé.
Az előadás elején a színpadra perdülő Serafin rögtönzött beszédben ajánlotta a közönség figyelmébe az estét és a jövő évi produkciót, majd mindenkit felsorolt – kivéve az estén fellépő énekeseket (akik nevei már kezdéskor sem olvashatók a honlapon...). Talán nincs is ebben a gesztusban semmi bántó, pusztán egy jellemző adalék ahhoz, hogy a látványosságban a művész valójában ugyanolyan építőkocka, mint a szökőkút-kezelő, vagy a tűznyelő. Ilyen körülmények között természetesen értelmetlen színészi alakításokról beszélni, hiszen ha hoztak is magukkal elképzeléseket a művészek, sokkal inkább a távgyaloglásra és az életveszélyes csapdák kikerülésére koncentrálnak, a figura- és szituációteremtés szinte teljességgel lehetetlen.
Az Aida címszerepében Leah Gordon hangja kissé világos, a kanadai szoprán az est elején némi indiszpozícióval is küzdött, de ahogy fogytak a felvonások – fachtársaival ellentétben – egyre inkább beénekelte magát a kimerítő szólamba. Jorge Puerta kellemes színű, felfelé kissé szűkülő tenorját érdekes lenne kőszínházi körülmények között meghallgatni. Áradó, igazi black voice birtokosa Raehann Bryce-Davis (Amneris), olyan hamisítatlan öröménekes, aki nem hagyta magát zavartatni a körülmények által (néha azonban érdemes lenne nagyobb hűséggel követnie a Verdi által leírtakat…). Az éppen negyvenéves Nagy Zoltán mára beérett Amonasro szólamába. Magvas baritonja minden fekvésben egységesen szól – s ami operaénekeseknél ritka tudomány, pontosan ismeri a mikroport titkait. Öröm volt hallgatni Jongmin Park nagyszabású kormos basszusát Ramfisként, amihez méltón szekundált A király szerepében Ivan Zinoviev.
Raehann Bryce-Davis (Amneris)
A magánénekesek mellett az est hőse az összes előadást vezénylő Iván López-Reynoso. St. Margarethenben ugyanis – gondolva a rossz időre – az ének- és zenekart egy oldalépületben helyezik el, a színpadon „csak” a szólisták, a statiszták és a táncosok mozognak. A technikailag indokolt döntés azonban azzal jár, hogy a zenekar és az énekesek csak a hangszórókban „találkoznak”, nincs közvetlen kapcsolat a karmester és a színpadiak között, kizárólag monitoron, illetve vetítővásznon láthatják egymást. Így kizárólag a rutinra és az ösztönökre hagyatkozva együtt zenélni szinte képtelenség, pusztán a tűzoltás lehetséges. Bármilyen más esetben López-Reynoso szemére lehetne hányni az olykor indokolatlanul vontatott tempókat, ám itt mindenre mentségül szolgálnak a körülmények.
Érdekes jelenség, hogy a fesztivállal (ellentétben a további tucatnyi kisebb-nagyobb osztrák nyári operaprodukcióval) mennyire felfokozottan foglalkozik a magyarországi kulturális sajtó is – noha ezt a helyszín határközelsége és a nézőtéren elvétve hallható magyar szó önmagában nem magyarázhatja. Két ok tételezhető fel a médiaérdeklődés mögött: az Oper im Steinbruch-nak kiváló sajtósa lehet, illetve az a tény, hogy a magyarországi szabadtéri operajátszás olyan szinten sorvadt el (sorvasztották el, avagy hagyták elsorvadni…), hogy a színházi holtszezon unalmában boldog-boldogtalan tollnok átrándul Burgenlandba. Ha azonban évtizedek múlva esetleg valaki elkezdi feltárni az 1930-as évektől a 2000-es évek elejéig a hazai fővárosi és főleg vidéki nyári fesztiválok olykor valóban nemzetközi szintű produkcióinak történetét, talán eljut a magaskultúra erózióhoz némán asszisztáló sajtó felelősségéhez is. Esetleg felsejlik egy régóta hallgatásba burkolódzó veterán ítész alakja is, aki az azóta megszűnt Szaklap hasábjain alig tizenöt éve még vidéki bástyákkal és elkorcsosult fővárossal rendelkező Operaországról papolt…
