Kideríthetetlen, honnan ered a végtelenül találó bonmot: „Az Anschlusst egykor önfeledten ünneplő osztrákok a II. világháború után voltak olyan leleményesek, hogy elhitették a világgal, Beethoven osztrák, Hitler pedig német volt.” A mondás persze nem egyszerű néplélek-ismeret, hanem egy évszázadok alatt csiszolódott vezető hatalom győztes-politikájának tökéletes leképezése, melyet a Lajtán túlról rendre irigykedve voltak kénytelenek szemlélni. Mintha valami hasonló gondolatmenet húzódna a napokban éppen százéves Salzburgi Ünnepi Játékok vezetői gesztusában, akik éppen idén látták elérkezettnek az időt, hogy a vírus miatt csendesre sikeredő fesztiválra huszonnyolc botlatókő felállításával irányítsanak némi plusz reflektorfényt.
Daniel Barenboim a salzburgi botlatókövek avatásán
Gunter Demnig német szobrász „alkotásai” 1995-ben bukkantak fel Európa utcáin. A többnyire macskakőre rögzített 10×10 centiméteres kis réztáblák egykori lakóhelyük előtt tisztelegnek a nemzeti szocializmus áldozatainak emléke előtt. Mára csak Németországban 75.000 deportált, munkaszolgálatban vagy táborokban elpusztult ember emlékét őrzik ezek a nemes és egyszerű alkotások. Ilyen emlékkövet kapott Berlinben a jeles operaénekes, Rothauser Teréz is. A projektnek természetesen kritikusai és ellenzői is akadnak, sőt olykor – például Magyarországon – rongálások is előfordulnak. Érdekes, hogy Ausztriában, mintegy továbbgörgetve a történelmi átkot, legtovább éppen Linz városa állt ellen a botlatókövek kihelyezésének, míg Salzburgban manapság több mint négyszáz földbe süllyesztett táblácska áll.
A Bayreuth-i Festspielhaus parkja
Bayreuth, a „rivális fesztivál” néhány éve látványosan – már-már túllőve a célon – szembenézett náci múltjával. A Wahnfried villa új bejárati szárnyában az „elfajzott művészet” -et bemutató időszakos kiállítást rendeztek, a Siegfried villa a „Winifred-korszak” bemutatását hivatott dokumentálni, a Festspielhaus kertjében pedig minden egyes világháború előtti zsidó fellépőről igényes életrajzi táblát állítottak. Mindemellett 1943-ban, az ottani utolsó béke-nyáron még a homoszexuális, ám zsidó feleséggel rendelkező Max Lorenz énekelte Stolzingi Waltert Hitler és az egybegyűlt náci nagyságok előtt a Wagner szentélyben.
Jedermann a salzburgi Dóm téren (1920)
Salzburg 1920-as alapítóatyáit is a „vallási sokszínűség” jellemezte. A világháború éveiben azonban már csak a hatalommal lavírozni próbáló Richard Strauss volt az Ünnepi Játékok közelében, Hugo von Hofmannsthal 1929-ben elhunyt, Max Reinhardt pedig az Anschlusst követően emigrált. A Salzburger Festspiele talán az egyetlen nagyszabású kulturális rendezvény, mely egyetlen évben sem szünetelt. Míg Bayreuth 1943 után csak 1951-ben nyitotta meg újra kapuit, Salzburgban 1944 nyarán még tartottak egy Bruckner-koncertet és a Danaé szerelme nyilvános főpróbáját, 1945-ben pedig a Szöktetés a szerájból és egy Hofmannsthal-színmű sorozata mellett több koncertet is játszottak.
Salzburg, 1938
Ausztria világháború utáni túlélési ösztöne szépen kirajzolódik a Beethoven – Hitler példán. Nyilván ma sem szeretik jobban vagy kevésbé az akkori üldözötteket, mint egykor, de sokan belátták, hogy a nyílt antiszemitizmus bizonyos kultúrkörökben a legkevésbé sem szalonképes. A problémán igyekeznek átlépni – olykor a szó szoros értelmében is. Ennek ékes példái Salzburgban a Max-Reinhardt-Platzon, a Haus für Mozart bejárata elé telepített botlatókövek.
Nyilvánvalóan hosszas bizottsági egyeztetések után két sorban összesen huszonnyolc áldozatnak állítottak emléket. Kissé tágan értelmezve szép gesztus az „egykori lakóhelyről” a Festspielhausra asszociálni, ám a huszonnyolc név összeválogatása már kérdéseket vet fel. Elsősorban azt, hogy mit jelent a nemzeti szocializmus áldozatának lenni. A botlatókövek szűken értelmezett esetében annyit, hogy nem tért haza, így – a végső nyughelyek ismerete híján – a kis táblák jelképes sírkövekként is funkcionálnak. Ám a huszonnyolc salzburgi művész közül „mindössze” három lett a koncentrációs táborok áldozata, és akad olyan is – mint az albán-zsidó színész, Alexander Moissi, az 1920-as első Jedermann címszereplője –, aki 1935-ben tüdőgyulladásban hunyt el. Az „természetes”, hogy az Anschlusst követően a nem árja művészeknek el kellett hagyni az osztrák színpadokat, sőt, zömüknek Ausztriát is, de az antifasiszta Arturo Toscanini vagy Bruno Walter karrierje viszonylag törésmentesen folytatódott Amerikában is.
Az igen előkelő, többnyire sztárokból álló, éppen ezért meglehetősen furcsán összeválogatott listán négy magyar származású művész is (Anday Piroska, Bokor Margit, Bella Paalen és Rose Pauly) helyet kapott. Közülük a háború után már csak Anday, az első salzburgi Dorabella, a Bécsi Staatsoper sokat foglalkoztatott tagja tért vissza egykori sikerei helyszínére. Olyan nagyságok, mint Toscanini, Erich Kleiber, Lotte Lehmann vagy Alexander Kipnis távol tartották magukat 1945 után az Ünnepi Játékoktól, de Bruno Walter 1956-ig visszajárt néhány koncert erejéig.
A Festspiele mindenkori vezérkara természetesen mindig gondoskodott róla, hogy a világ talán legigényesebb közönségének egyetlen nyáron se kelljen nélkülöznie a legnagyobb neveket. Remélhetőleg a több száz eurós körömcipők sarka jövőre nem fog kitörni a botlatókövekben. A békét azonban Ausztriában sem Gunter Demnig táblácskái fogják elhozni. Éppen a salzburgi avatás napjaiban érte több támadás a grazi zsinagógát, illetve a hitközség elnökét is. A tettet az osztrák politikai elit mélyen elítélte. Nemsokára az is elválhat, hogy a 2020-as lakosság mennyiben gondolkodik és érez másképp, mint száz évvel ezelőtti elődjei.
