Európai nagyvárosok utcáit járva lépten-nyomon találkozhatunk kis macskakövekre rögzített réztáblákkal, az úgynevezett Botlatókövekkel. Ezek Gunter Demnig német szobrász alkotásai, melyek a nemzetiszocializmus áldozatai előtt tisztelegnek. A különleges, 10x10 centiméteres kockaköveket olyan elé a házak elé teszik, ahonnan deportáltak valakit. Minden kis tábla az „Itt lakott” szöveggel kezdődik, melyet a név, a születési idő, valamint az illető sorsának alakulása követ. Mára több mint ötvenezer (!) egyedi műalkotás állít emléket azoknak, akik sohasem tértek vissza otthonaikba. A berlini Konstanzer Straße 11 előtti két táblán Katalin és Therese Rothauser nevébe botolhatnak az arra járók.
Amíg Magyarországon kizárólag Schöpflin Aladár Színházművészeti Lexikonjában található adat Rothauser Terézről, addig Németországban a teljes életműve fel van dolgozva, a Kölni Színháztörténeti Intézet külön kiadványt szentelt néhány éve sorsának, fotói rendre felbukkannak kiállításokon. Az énekesnő egy pesti kereskedő gyermekeként látta meg a napvilágot, 1865. június 10-én. Szülei – a korabeli nyitott zsidó családokhoz híven – nem ellenezték a művészpályát, melyet végül mindhárom testvér választott. Teréz első énektanára az egykori Smetana növendék, Bellovics Imre volt, színpadi játékra Újházi Ede, a Nemzeti Színház legendás művésze oktatta. A Budapesti Zenekedvelők Egyesületének hangversenyén énekelt először nyilvánosan, 1886-ban. Ezután koncerteken és oratóriumokban lépett fel, Bécsben és Berlinben is, majd 1887-ben a Lipcsei Városi Színház szerződtette, ahol Max Bruch Loreley-ében debütált. Két évvel később a Berlini Udvari Opera tagja lett, melynek negyedszázadon át, egészen 1914-es nyugdíjba vonulásáig foglalkoztatott és megbecsült művésze maradt. A porosz fővároson kívül visszajárt Lipcsébe, Drezdába és Weimarba. Az anyaszínháza annyira igénybe vette, hogy nemzetközi karriert mellette nem csinált, viszont Berlinben összesen 115 szerepet énekelt. Elsősorban Mozart-specialistaként tartották számon, de emellett híres Dzsamileh, Jancsi és Amneris is volt. Nagyszerű Carmen alakítását II. Vilmos császár egy zafír brossal hálálta meg. Több ősbemutatóban (d’Albert, Kienzl és Weingartner művekben) és berlini premierben (Parasztbecsület – Lola, Otello – Emília, Pillangókisasszony – Suzuki, A denevér – Orlovszkij, Falstaff – Meg), kapott szerepet. A rózsalovag Anninájára maga a Berlinben sokat vezénylő Richard Strauss választotta ki. A vígopera II. felvonásának fináléja lemezen is ránk maradt, Ochs bárót Paul Knüpfer énekelte.
Budapestre először valószínűleg 1899. január 16-án tért vissza. Ekkor a Royal teremben adott dalestet. 1901 februárjában szintén, ekkor Deinzl Oszkár kíséretében egy Mozart áriát, valamint Jensen, Brahms, Schubert, Loewe, Grieg dalait énekelte. Egy évvel később a Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertjén a Vigadóban két Beethoven áriát énekelt, Kerner István vezényletével. Az Operaházban 1905. március 31-én Mignonként debütált. A Thomas opera címszerepét magyarul énekelte, nem kis munka lehetett áttanulni a szólamot, melyet egyetlenegyszer szólaltatott meg anyanyelvén. Néhány kritikus ugyan csöpp fáradtságot vélt felfedezni a vocéban, de a lelkesedés általános volt. Rothauser Teréz sikerrel mérkőzött meg Sigrid Arnoldson Pesten is jól ismert, legendás alakításával. A következő két estén Carmenként lépett fel, a démoni cigánylány helyett inkább egy finom, kacér termést alakítva. A kritikusok egybehangzóan rögzítették, hogy olyan nemzetközi szintű énekes-egyéniséggel állnak szemben, mely ritkán fordul meg hazai operaszínpadon. Rothauser Teréz sohasem tért vissza Pestre.
Az azonban biztos, hogy mindig magyarnak tartotta magát, 1893 januárjában Berlinben egy Jókai ünnepen például magyar románcokat énekelt. Nyugdíjba vonulása előtt még egy szép szerepet kapott: 1914. január 1-én, amint véget ért a bayreuthi tilalom, a világ számos városához hasonlóan Berlinben is bemutatták a Parsifalt. Theresa Rothauser kapta az egyik Viráglány szerepét. Júniusban búcsúzott el a színpadtól, ahova tíz évvel később egyetlen Eladott menyasszony előadás kedvéért visszatért. A berlini közönség nem feledte őt. Negyvenkilenc éves korától állami nyugdíjat kapott, amit énektanítással egészített ki. Sohasem ment férjhez, ötszobás lakását nővérével, Katalinnal (aki állítólag maga is énekesnő volt) és öccsével, Edével osztotta meg. Rothauser Ede sorsa szintén egyike a 20. század jellegzetes karrierjeinek. Harmincéves kora után hagyta ott a jól menő ügyvédi praxisát, hogy színésznek álljon. Rácz Ede néven, Kassán először megbukik, majd fokozatosan elsajátítja a mesterséget, hogy hat év után „távozásakor napokon át búcsúztatták és olyan népszerűségre tett szert, mint kevés primadonna”. A Nemzeti Színházhoz szerződött, majd Max Reinhardthoz. Eduard Rothauser néven számos német filmben is szerepelt, majd a nemzetiszocialista hatalomátvétel után 1933-ban feleségével – igen bölcsen – Barcelonába költözött. Ott halt meg 1956-ban, nyolcvan évesen.
Paul Klee 1919-es Bajos Don Giovanni című képe a a Guggenheim Múzeum gyűjteményében található. K. Porter Aichele művészettörténész a képen látható női nevek közül Emma Carelli és Therese Rothauser énekesnő mellett a festő három modelljét azonosította. rejtély, hogy Klee-nek a modelleken kívül a művésznőkkel is volt-e viszonya.
Teréz 75. születésnapjára 1940-ben nagy csokor virág érkezett Heinz Tietjentől, a berlini opera intendánsától. Egy évvel később megvonták a nyugdíját. Az idős művésznő hiába írt Tietjennek és Göringnek, hivatkozva az Udvari Operánál eltöltött negyed évszázadra és a magyar származására, leveleire nem érkezik válasz. Először hét zsidóasszonyt költöztettek a nagy lakásába, majd 1942 augusztusában a Hamburger strassei gyűjtőtáborba szállították. De előbb pár percet kért az érte jött két Gestapóstól, a Vilmos császár festménye alatt álló nagy zongorájához ült és utoljára eljátszott a „Leb wohl, geliebte Heilmat” kezdetű népdalt. A gyűjtőtáborból Terezinbe deportálták, ahol valószínűleg 1943. április 20-án érte a halál. Nővére egy évvel később követte őt.
A napokban emlékeztek meg a budapesti gettó felszabadulásának 70. évfordulójára. Amikor számba vesszük a holokauszt magyar áldozatainak listáját az operaénekesek közül egyedül ifjabb Ney Dávid nevével találkozunk. Sohasem készült – talán nem is készülhet – teljes lista azokról a művészekről és színházi dolgozókról, akik a háború poklában tűntek el. Ha olykor eszünkbe jutnak, gondoljunk Rothauser Terézre is, akit Vilmos császár árnya sem menthetett meg a haláltábortól.
