A Deutsche Oper „Best of Meyerbeer” sorozatának utolsó napján, a Hugenották előadáson mintegy két tucat ember mosolygott össze a szünetekben. Idegenek, Berlinből és a világ majd minden tájáról, akik három egymást követő estét töltöttek együtt a német-francia komponista zenéjének bűvöletében. A Meyerbeer-tisztelőket ne tévesszük össze – szerencsére nem is lehet – a Wagner-rajongókkal, látszólag ugyanis hiányzik belőlük az a félreismerhetetlen felsőbbrendűség, melynek ormairól a germán zseni csodálói letekintenek a földi halandókra. Persze Meyerbeer maga sem kizárólag e kiváltságosok számára komponált, inkább azon munkálkodott, hogy jól átgondolt művei minél szélesebb közönségrétegeknél találjanak megértő fülekre, szemekre, sőt agyakra. A kassza egykor őt igazolta. Még Wagner ellenében is.
Jelenet az I. felvonásból
A fokozatosan elsorvadt, majd 1933 után Európa-szerte be is tiltott Meyerbeer-repertoár legtovább műsoron maradt, a II. világháború után pedig, ha csak esetlegesen is, de elsőként feltámasztott darabja a Hugenották volt. Nem véletlenül. Ez a szerző életművének ékköve, mely az általa tökéletességre vitt francia nagyopera minden erényét (nagyszerű szerepek, hatásos együttesek, látványos balett, szemkápráztató díszlet stb.) nagyszabásúan vonultatja fel. Ma már az is világosan látszik, hogy ezek az erények közel sem merülnek ki abban, amit a 20. század zenetörténete hangoztatott. Felesleges lenne azonban a korabeli tudósokat hibáztatni, hiszen élő előadások híján ők is „csak” a partitúrákat böngészhették – ha ugyan érdekelte őket… Divatosabb és egyszerűbb volt a francia nagyoperára mint a műfaj letűnt túlkapására hivatkozni. Az opera története igen változatos ugyan, de mégsem kiapadhatatlan, így eljött annak is az ideje, hogy Meyerbeer ismét utat törjön magának. Ma más világosan látszik, hogy az 1960–70-es évek előadásai mennyire szárnyaszegett fecskék voltak, az élő előadási hagyomány csak az elmúlt években kezd ismét rátalálni az „autentikus” Meyerbeerre. Gavazzeni 1962-es milánói és Mark Minkowski 2011-es brüsszeli Hugenották felvételei között majdnem akkora a különbség, mint Paul Hindemith 1954-es és Nikolaus Harnoncourt 1969-es Monteverdi Orfeo-rekonstrukciója között. A Deutsche Oper Berlin, napjaink Meyerbeer-játszásának fellegvára már magabiztossággal prezentálja a szerző operáit. Előadásaikban nyoma sincs a partitúrával való küszködésnek, az ő repertoárjuknak ismét éppenúgy természetes részei lettek ezek az operák, mint Puccini vagy Wagner művei.
Marcel: Ante Jerkunica
A 2016 őszén bemutatott Hugenották-produkciót David Alden rendező kifejezetten Berlin számára készítette. Nem akart nagyot, sokat, mást mondani, mint ami a kottában írva van, viszont amit mondott, azt pontosan és egyértelműen dolgozta ki. A cselekményt a második császárság idejére helyezte, abba a korszakba, melynek a német hadsereg élén Párizsig vonuló Bismarck vetett véget. Az 1870-es porosz–francia háborút lezáró béke nemcsak III. Napóleon uralkodásának végét, hanem a Német Birodalom megszületését is jelöli. A második császárság zenei istene már nem Meyerbeer volt, hanem egy másik német származású zsidó, Jacques Offenbach. A nagyopera helyett pedig annak görbe tükre, az operett csábította leginkább a közönséget. Ezért Alden meglehetősen találóan a Hugenották első másfél felvonását olyan offenbachi operett-revüként állította színpadra, amilyet a Komische Oper színpadján megszokták a szerencsés berliniek. Ebben nagy segítségére voltak Constance Hoffman színpompás kosztümjei. A rendező tudja, hogy az opera öt felvonása bőven ad elég időt arra, hogy szereplői sorsát végigvezesse, s a harsány felütés arra szolgált, hogy a dráma annál nagyobb mélységekbe hullhasson alá. Aldent érezhetően elsősorban az emberek érdekelték, azok, akiknek sorsa egyetlen éjjelen pecsételődött meg. Felismerte, hogy a dráma központjában valójában nem Raoul és Valentine – érzelmeiknek és vallásaiknak kiszolgáltatott – szerelmi története áll, melyet végül elsodor a Szent Bertalan éjszakai mészárlás, hanem az őket irányítani igyekvő két figura, a protestáns pólust képviselő megszállott veterán Marcel, és a katolikus párt nagyhatalmú feje, Saint-Bris gróf. Ebben a felvonásról-felvonásra sűrűsödő feszültségben a robbanást követően nem marad győztes a színen, pusztán három összeomlott embert látunk, a lányát vesztett grófot a néhány óra alatt felnőtté érett apródot és a naiv politikai játszmájában teljes kudarcot vallott összevérezett ruhájú királynét.
Ante Jerkunica és Olesya Golovneva
Alden minden szereplőnek határozott karaktert ad, sehol egy civil fej, tétova tekintet. Ehhez nyilván az is kell, hogy az énekesek belemenjenek a játékba és hogy olyan magabiztos szereptudással rendelkezzenek, melynek birtokában egy ilyen nagy együttesekre épülő operában is bele merjenek feledkezni a játékokba. Az előadás, és az egész berlini Meyerbeer-hétvége egyenrangú főszereplője volt a Jeremy Bines által vezetett ragyogó felkészültségű és állóképességű énekkar. A rendező őket sem hagyta cserben. Az első felvonás örömködése után az előadás egyik leghatásosabb jelenete a III. felvonás nyitóképe. Alden elengedte a hétvégi párizsi mulatozást, katolikusok és protestánsok egyazon templom padsoraiban ültek, ugyanahhoz az Istenhez imádkozva. Meg lehet-e ennél egyszerűbben, ennél tisztábban megragadni a francia vallásháború lényegét, melyben annyi keresztény vér folyt!?
Jelenet a IV. felvonásból
Nem tudni, hogy a 2016-os premier partitúrája a karmester, a rendező vagy a színház dramaturgjának érdeme, mindenesetre a változat teljesebb az elmúlt években színre került előadásoknál (Párizs, Budapest, Drezda), mégsem tűnik úgy, mintha bármi felesleges vagy indokolatlanul hosszadalmas lenne benne. Mindez azonban nem csak a színpad érdeme. Az előadást vezénylő Alexander Vedernikov már a Luther-korál első hangjaitól kezdve hitet tett az opera mellett és végig a remekműnek kijáró tisztelettel fogta össze a három nap után is koncentráltan játszó zenekart. Enrique Mazzola Meyerbeer-interpretációjával szemben az orosz karmester előadásából valami Mravinszkij-féle szikárság áradt, talán az a fajta nem különösebben optimista történelemszemlélet, melyet Muszorgszkij zenedrámáiból emelt át a francia kortárs értelmezésekor.
Jelenet az V. felvonásból
Nagyon színvonalas és felkészült szólistagárda került össze az idei felfrissített Hugenották-produkcióban. Az opera legnagyobb szerepe Raoulé, melyet a berlini casting director következetesen Rossini-tenorokra oszt. Jogos az elképzelés, hiszen az ősbemutatón is Adolphe Nourrit énekelte, a Tell Vilmos első Arnoldja. Anton Rositskiy Juan Diego Floreztől vette át a szerepet. Jót tesz a figurának az érzékeny hang és a míves éneklés, mely kissé ellentétben van az orosz tenor karakterével. Rositskiy ugyanis nem amorozó típus, alkatában hordoz valamit a Pikk dáma Hermannjának megszálltságából. Nem ügyefogyott puritán nemes, hanem fegyelemhez szoktatott katona, aki csak sokára jut el oda, hogy meg merje érni első és végzetes szerelmét. A IV. felvonás nagy kettősében és a Szent Bertalan éjszakai jelenetekben méltó társa volt az okosan éneklő Olesya Golovneva, akivel együtt jutottak el a szerelmi halál eksztázisáig. Meyerbeer mostohán bánt Valentine-nel, aki a férfiak és a politika játékszere. Egyetlen nem túl látványos áriája későbbi betoldás, a kacér koloratúrcsillogás pedig a királynőnek jutott. Liv Redpath technikai problémáktól mentesen diadalmaskodott Valois Margit szólamán. Frappáns választás a két lassan oldódó orosz művésszel szemben a csillogó szemű öntudatos amerikai szoprán szerepeltetése. Redpath mellett ragyogóan szekundált Irene Roberts az apród „ziccer”-szerepében. Az ellenpólust Ante Jerkunica képviselte. A hatalmas hang nem világszép, de a horvát basszista kifogástalanul uralkodik rajta. Marcelje nem kedves veterán, hanem erőteljes közkatona, aki komor árnyként nem csak neveltjén uralkodik, hanem egyszemélyben képes megjeleníteni a hugenotta fanatizmust is. Az előadás nyitójelenetében a botra támaszkodó, merev Saint-Bris elől megfutamodik Marcel. Derek Welton végig ebből a tartásból építette fel alakítását, mely mindenen átgázolva jutott el a végső tragédiáig. Az opera legnehezebben megfogható figurája Nevers gróf. A dráma elején túlságosan hatásosra rajzolt a léha főúr ahhoz, hogy pálfordulása fajsúlyos lehessen a III. felvonás rövid jelenetében. A kissé fás hangú Dimitris Tiliakos igyekezett egyvonalba hozni a figura szélsőségeit.
Jelenet a fináléból
Három este eljátszani három Meyerbeer operát nem sokkal egyszerűbb vállalkozás, mint bemutatni Wagner Ringjét. A Deutsche Oper Berlin előadásait ritka sűrű atmoszféra jellemezte. Úgy tűnt, a produkciók minden egyes közreműködője tisztában van a feladat súlyával, de az elkötelezettségen túl olyan biztos szakmai tudás és technikai biztonság birtokában vannak, hogy még arra is volt módjuk, hogy ők maguk is örömüket leljék ezekben a fesztivál hangulatú estékben. A Hugenották a legerősebb produkció, melyben a minden ízében végiggondolt rendezés és komoly karmesteri vezetés mellett Meyerbeer operája rejtett mélységei feltárultak. Az előadás hangulatára nyilvánvalóan rányomta a bélyegét a közelgő vírus-pánik. Mintha minden résztvevő az utolsó energiáját is beleadta volna az estébe. Jól tették, mert a Deutsche Oper Berlint másnap bezárták, és kérdés, hogy a függöny felmegy-e még szeptemberig.
Bettina Stöss és Ruth Tromboukis fotói a 2016-os premieren készültek.
