Határozott koncepció mentén rajzolta fel első évadját Peter Theiler intendáns, amikor bemutatkozó előadásul Schönberg Mózes és Áronját választotta, a szezont pedig a Drezdában közel 90 éve nem játszott Hugenották premierjével zárta. A francia nagyoperák közel száz éves uralma lassan a végéhez közeledett az 1920-as években, ám a náci kulturkampf sok évtizedre radírozta le a műveket az operatérképről. Pedig a mai szemmel már világosan látszik, hogy Meyerbeer alkotásai megkerülhetetlen darabjai a műfaj történetének. A komponista felismerte kora német, olasz és francia operáinak erényeit és Eugène Scribe librettista hathatós segítségével mindezek ötvözetéből újat tudott kotyvasztani. Műveiből sokat tanultak a 19. század komponistái Offenbachtól Wagnerig. Éppen ezért igen üdvös, hogy a világ nagy színházai Párizstól Berlinig sorra ébresztik fel csipkerózsika álmukból a szerző egykor ezres szériában játszott műveit. A sosem-hallott áradó romantikus zenére, fordulatos cselekményre, látványos képekre nyitott 21. századi közönség pedig úgy tűnik hasonló élvezettel csodálkozik rá Meyerbeer alkotásaira, mint a korabeli publikum.
Jelenet az I. felvonásból
Theiler mindent elkövetett, hogy június 29-én Drezdára figyeljen az operavilág. Nagynevű rendező, rutinos betanító, osztályon felülien castingolt szereposztás. Peter Konwitschnyt kereken húsz éve, egy I. világháborús lövészárokban játszódó Csárdáskirálynő produkció után űztek ki a konzervatív szász fővárosból, így visszatérése valódi szenzációnak ígérkezett. Nehéz eldönteni, hogy a 74 éves alkotó „valami széppel” akarta-e helyrehozni az egykori kellemetlen emlékeket, vagy valóban nem sokat gondolt Meyerbeer legaktuálisabb, két vallási csoport közti vérengzést feldolgozó mestermunkájáról. Nyilatkozataiból úgy tűnik, mintha mélyrehatóan foglalkozott volna az opusszal, melynek eredményeképp valamelyik ősváltozat partitúrájából visszakerült az előadásba két jelenet: egy Valentine – Nevers kettős az I. felvonásba és egy rövid jelenet a harmadikba, melyben megjelenik az anyakirálynő és utasítást ad a Szent Bertalan éjszakai vérengzésre. Ezen kívül igen mélyenszántó gesztusként az opera legvégére illesztette az V. felvonás nagy magányos basszus-klarinét szólóját. Konwitschny különleges párhuzamot vélt felfedezni az opera cselekménye és Leonardo freskója, az Utolsó vacsora között, melyet a derék drezdai díszletfestők több változatban is elkésztetettek, ahogy Johannes Leiacker színpadterének váza is a képet idézni. A reneszánsz pompa a 3 rész alatt fokozatosan alakul át a megszokott sötét ruhás kortalan vérengzéssé. Talán a történelem és az opera szempontjából is lényegtelen kérdés, mit is ettek a katolikusok és a hugenották 1572. augusztus 23-án vacsorára. (Robert Merle páratlan Francia históriája nagyjából felvázolja az opciókat.) A rendezőt valamiért mégis mindenekfelett ez foglalkoztatta, a kasírozott kajacsatától, a III. felvonás végi kenyértörésig sok kedves játékot eszelt ki az alkotó, ám ezek nyomán úgy tűnt, mintha csak a próbafolyamat egy késői szakaszán értesült volna arról, hogy nem egy Offenbach operetten dolgozik éppen. Nehéz eldönteni, hogy Konwitschny mit szán viccnek és mi az ügyetlenkedés. Nemcsak Valois Margit fürdik neglizsében, de a protestáns Raoul is bemászik a királyné mellé a kádba, miközben szerelmese mindezt viszonylag nyugalommal figyeli egy asztal alól. A világos üres színpadon Valentine nagy nehezen találja meg az egyedül álló Marcellt, míg nem sokkal később Raoul úgy mászik be a sötétben egy ablakon, hogy tőle fél méterrel ott van egy 4 méteres ajtónyílás. Végeláthatatlanul lehetne sorolni a hasonló kínos ügyetlenkedéseket, erősre egyedül a katolikusok gyerekkarral megerősített esküje sikerült – ott ugyanis mindenki egy helyben áll.
A II. felvonás nyitójelenete - középen: Venera Gimadieva
Miután az évszázados Meyerbeer-játszás hagyományai régesrég a semmibe hullottak, napjainkban nemcsak újra fel kell fedezni, hanem újra ki is kell találni, hogyan szóljanak a francia nagyoperák. Érdemes meghallgatni Paul Hindemith 1954-es első részben korabeli hangszerekkel megkísérelt Monteverdi Orfeo feltámasztását és Nikolaus Harnoncourt 15 évvel később készült, ma is lenyűgöző referencia-felvételét. Ha más nagyságrendben, de valami hasonló munka várna napjaink Meyerbeer karmestereire is. Stefan Soltész meghívása szerencsés választás volt, a dirigens egy tamburmajor precizitásával fektette le a zenekari alapokat. Noha a Staatskapelle higgadt pontossággal követte a karnagyot, a valódi cizellálás és a partitúra mély elsajátítása, újra anyanyelvé tétele még várat magára.
Jennifer Rowley és Christoph Pohl
Bárki is válogatta össze az előadás vendégszólistáit, kifogástalan munkát végzett. A legkisebb szerepben is lemezminőségű összecsiszolt hangok szóltak, vélhetően hasonló színekben, mint azt egykor a szerző megálmodta. Valódi tenor és valódi basszus énekelt, a két szoprán közül egy egyik valóban koloratúr, a másik drámai volt, de még az ösztöndíjasok és a kórusból kiemelt udvarhölgyek és szerzetesek is tökéletesen intonálták a legkényesebb részeket. Ahogy magának az operának, úgy a szerepeknek is megszakadt az előadói hagyománya. Míg még a youtube-on felnövő énekes generációnak is van némi fogalma Violetta Valery vagy Papageno figurájáról és vokális megvalósítási lehetőségeiről, addig a Hugenották alakjaihoz mindez nem tapad, éppen ezért a szólisták sokkal nagyobb űrből indulnak, mint valamely neves szerep esetében. A legtöbb énekelnivaló kétségkívül Raoulnak jutott. John Osbornnak nem ez az első találkozása Meyerbeer zenéjével, két éve ő volt Essenben A próféta revidiált változatának címszereplője. Az amerikai tenorista győzi a szólam képtelen magasságait, szép íveket is énekel, ám megjelenéségbe és színpadi viselkedésében az ősbemutatón fellépő Adolphe Nourrit emlékét idézi. Érdemes lesz megjegyezni Jennifer Rowley nevét. Az amerikai szoprán – a MET Toscája és Adrianája – ha nem is különösebben szép, de hatalmas és ragyogóan kezelt matéria birtokosa, biztos, bár kissé idegen színpadi jelenség, összességében egy olyan szoprán, akire végre figyelni kell. Kezdetben küszködött Venera Gimadieva Valois Margit enyhén szubrettes figurájával, ám miután sikeresen túlélte nehéz nyitóáriáját, érezhetően fellélegzett. Ellenben John Relyea meg sem próbált valamilyen figurát kreálni Marcellből, a veterán szolgálóból. A sármos amerikai egyszerűen basszusával beröcögtette a teret, szinte beleremegett a csillár is a sok piff-paffba. Peter Konwitschny valamiért megharagudhatott, Christoph Pohlra, a kiváló házi baritonra, mert félszemű Wotanra vetette az opera valójában egyik legszimpatikusabb szerepét. Tilmann Rönnebeck annak ellenére tudott jelentőséget adni Saint-Bris figurájának, hogy a szerző nem gondoskodott áriáról a mészárlás végrehajtójának. Urbain apród hálás szerepéből mindent kihozott a pályakezdő Miklósa Erika erényeivel megáldott Stepanka Pucalkova.
Jelenet a III. felvonásból
Színpadilag lehet óvatoskodásnak vagy akár baklövésnek is tartani az egykori nagy reformer-gondolkodó Peter Konwitschny rendezését, mely, ha kevés és helyenként kifejezetten ügyetlen is, valójában elsősorban az alkotó életművének tekintetében harmatos teljesítmény. Hasonlóan felesleges és semmitmondó rendezések tucatjai születnek évtizedek óta világszerte. Drezda tehát megtette az első lépést, hogy egyszer Meyerbeer életműve, ha a 21. század érdemesnek tartja rá, visszakerüljön az operai kánonba. Hogyha pedig sikerül zeneileg ilyen magas nívójú produkciókat kiállítani, a közönségnek semmi oka nem lesz arra, hogy idővel a Hugenották és társai ne színesíthessék a törzsrepertoárt.
Fotó: @Ludwig Olah
