Létezik olyan előadás, amiről egyszerűen képtelenség objektíven véleményt alkotni!? Ahol a látottak felülírnak minden kritériumrendszert? Ahol a produkció annyira magába szippantja a nézőt, hogy nem képes azon gondolkodni, hogy minőségi-e a hang, működő-e az énektechnika, egyforma magasra lendülnek-e a lábak, hanem egyszerűen átadja magát az élvezetnek? Mára igen kevés ilyen akad. Egyszerűen a világ – és nemcsak a színházak belső rendszere, hanem a turbófokozaton száguldó külvilág – nem alkalmas sem az összeforrott csapatjáték megőrzésére, sem az egyéniségek kibontakozására. Így eleve kevés komolyan vehető fesztivál vagy műhely maradt, amely alapjaiban biztosítani tudná a kritikán felüli előadások megszületését.
Jelenet, középen: Helmut Baumann
Az egyik ilyen visszamaradt vagy újjászületett közösség a 2012 óta Barrie Kosky által vezetett berlini Komische Oper. Természetesen itt is készülnek kevésbé sikerült produkciók, ám maga a minden ízében kitalált színház egy olyan hely, ami előtt már csak megállni is érdemes az előadások kezdete előtt jó félórával, meglesni a világ talán legsokszínűbb és legnyitottabb közönségét. A Komische Oper már 1947-es alapítása óta a város „alternatív operaháza”, Walter Felstenstein és utódai, Harry Kupfer és Andreas Homoki gondosan nevelték a színház publikumát. Ám Kosky első évadjának két programadó darabjával, a látványos vetítésre épülő Varázsfuvolával és az 1933-ban a Komische Oper épületéből, az akkori Metropol Theaterből száműzött Bál a Savoyban-nal még elődeihez képest is szintet lépett. Míg Mozart operája a német fővárosból kiszabadulva járja a világot, addig a jogaiba visszahelyezett Ábrahám operett Berlin számára lett fontos és rajongva szeretett produkció.
Az I. rész fináléja, középen Dagmar Manzel
Klaus Grünberg egyszerű sematikus, ám tökéletesen funkcionáló díszletjelzései és Esther Bialas 1930-as éveket idéző szellemes kosztümjei sokkal inkább a legendásan dekadens, haláltáncot lejtő Berlint sejtetik, mint Nizzát, az operett eredeti színhelyét. Kosky mégsem támasztotta fel a háború előtti évek fővárosát, sokkal inkább a szellemét idézte meg. Miközben úgy csinál, mintha nem akarna több lenni, mint egy habkönnyű este, ragyogó jazz operett zenével, pompás táncokkal, tökéletes ritmusban elmondott vicces prózákkal, valójában mindemögött a visszahozhatatlanság szomorúsága lappang. A főszerepeket már 2012-ben is vállaltan koros nagy művészekre osztotta, az eredeti zsenge nászutas pár és baráti köre helyett. Így a figurák olyanok lettek, mint mintha árnyai lennének ifjúkori önmaguknak. A főszereplők által olyan színpadi tartás, olyan szakmai tudás és rutin mutatkozik meg, ami ma már elképzelhetetlen. Ráadásul elképesztő energiával vetik bele magukat a játékba, miközben egy-egy lépcsőn való felmenet olykor már nehézkesnek tűnik. Úgy formálódnak profi együttessé, hogy közben árad a színpadról, hogy nemcsak a főszereplők, hanem az utolsó díszítő is rajong a produkcióért.
Christoph Späth és Dagmar Manzel
Így az előadás nem lesz más, mint egy koncentrált jutalomjáték. A legkomplexebb alakítás Dagmar Manzelé, aki Madeleine szerepében nemcsak komédiázik ellenállhatatlanul, hanem egy pillanat alatt drámát tud varázsolni a színpadra és a zongorakíséretes Ábrahám-dalba is egy élet tragédiáját tudja sűríteni. Az idén 80 éves Mustafa bejt játszó Helmut Baumann sikeresen mentette át generációjának operett-musical színészi hagyományait. A Rátonyi Róbert vagy Bodrogi Gyula nagyságú, ma is ellenállhatatlanul sármos művész, ha kell, a kisujjával letáncolja az egész balettkart. Daisy – Pasodoble kettős szerepében Katharine Mehrling, ha „csak” feleannyi idős is, méltó társa Baumann-nak, kikezdhetetlen ének- és tánctudással veti bele magát az amerikai milliomos lány figurájába. A Komische Oper karakter tenorja, Christoph Späth élete nagy lehetőségét kapta Koskytól. Élt is vele, Aristide de Faublas márkiként pont olyan beképzelt macsó barom, ahogy az meg van írva. Az előadás egyik truvája Agnes Zwierko teltkarcsú lengyel mezzo mára kissé kopásnak indult Tangolitája. A produkciót érezhető örömmel vezényli a premier óta Adam Benzwi.
Az előadás fináléja
A Bál a Savoyban szinte már nem is előadás, inkább szertartás. Mintha a közönség is a szekta tagja lenne, akik tudják, miért jönnek és maradéktalanul meg is kapják mindazt. Pedig Kosky játéka borotvaélen táncol: a szereplők irracionális korúak, kövér lengyel díva, jiddisül nosztalgiázó személyzet, Monsieur Albert alatt megolvad a flaszter. Mindazonáltal a Melbourne-ben született zsidó-orosz-lengyel-magyar származású rendező nem kisebb tettet hajtott végre, mint visszaadta Berlin identitásának egy lappangó részét, a csodált, csillogó queer éjszakák izgalmát. Ezt a közönség az 50. előadáson (nagy szám hat év alatt egy olyan színházban, mely Monteverditől Rossinin és Richard Strausson át a kortársakig terjedő repertoárral dolgozik) is kitörő lelkesedéssel fogadta. A direktort darabtemetésnek szánta az estét, ám a közönség és a kollégák kérésének engedve (!) végül beleegyezett, hogy utolsó igazgatói szezonjában (2021/22) még néhány alkalommal műsorra tűzze. Már csak meg kell érni, hogy Ábrahám emlékére ismét felcsendülhessen az estet záró sláger: „Nem történt semmi, csak elválunk csendben, good night, good night, good night…”
Fotók: Iko Freese/drama-berlin.de
