Állítólag egyetlen ember távozott csalódottan a Theater an der Wien Peer Gynt előadása után, a rendező, Peter Konwitschny. Miért búsongott a 72 éves korszakos alkotó? Mert szokatlan módon alkotása egyáltalán nem osztotta meg a közönséget, s egyetlen búú nélkül osztatlanul elismerték munkáját. A produkció revelációja azonban mégsem Konwitschny, hanem a méltatlanul nélkülözött-elfeledett zeneszerző, Werner Egk.
A Vöröshajú: Maria Bengtsson
Az 1901-ben született német komponista életét kortársaihoz hasonlóan kettémetszette a II. világháború. Ám sokakkal ellentétben Werner Egk – megítélésén még bizonyára sokáig fognak vitatkozni –, nem elnyomott, hanem épp ellenkezőleg a Harmadik birodalom egyik kiváltságos művésze volt, akinek neve 1944-ben rákerült a Hitler és Joseph Goebbels által összeállított, úgynevezett a Pótolhatatlan művészek listájára (Gottbegnadeten-Liste) is. A zeneszerző 1953-ban már a nyugat-berlini zeneakadémia igazgatójaként ismét a német zenei élet egyik legfontosabb alakja lett. Egk a Colombus című rádió számára készült operája után fogott nagy sikert hozó, Budapesten is bemutatott Csodahegedű komponálásába, majd 1938-ban a berlini Staatsoperben került sor az Ibsen drámájából, ám a zeneszerző saját librettójára készült Peer Gynt világpremierjére. A siker jelentős volt, maga Hitler is megveregette a szerző vállát, ezzel biztosítva az opera rövid- és gátolva a hosszútávú karrierjét. Pedig a Peer Gynt meglepően merész mű – különösen, ha figyelembe vesszük keletkezése helyt és idejét. Egyes jeleneteiben jól felismerhetőek az akkoriban elfajzottnak bélyegzett és Amerikába távozott Kurt Weill és Ernst Krenek hangjai. Úgy tűnik, a náci vezérkar ezeket a zenéket Amerika-kritikaként értelmezte, ahogy a Manókirályban és népében is megnyugodva ismerte fel az 1938-as Berlin utcáiról már eltűntetett alsóbbrendű fajt. Az opera a dráma öt felvonásából mindössze kilenc képet hagy meg, számos szereplőt és jelenetet iktatva ki a műből. Ha Egk nem is jelentős librettista, a színpadi érzéke kiváló, a darab egy percre sem ül le, végig kiválóan funkcionáló opera, melynek lendülete olykor a musicalek sodrását idézi. Egknek egészen a 80 éves koráig kellett várnia, hogy egyik főművét lemezre rögzítsék, egy évvel később, 1982-ben Münchenben a színpadi visszatérés is megtörtént, a mű akkoriban mégsem terjedt tovább. 2014-ben Cottbusban került színre, majd a 2015-ös braunschweigi előadást az International Opera Awards újrafelfedezés kategóriájába jelölték. Ilyen előzmények után nem csoda, ha nagy várakozás előzte meg a Theater an der Wien februári premierjét.
A Trollkirály birodalma
Peter Konwitschny saját gyökereihez tért vissza, hiszen a színpadra állítás sokban emlékeztetett Brecht egykori Berliner Ensemble-jának, a rendező szakmai bölcsőjének legendás produkcióira. Mintha Ibsent Brecht szemüvegén keresztül vizsgálta volna, aminek lehet, hogy a német színházi kultúrában van gyökere, most azonban inkább úgy hatott, mintha a korosodó mester a Peer Gynt helyett a Mahagonnyt állította volna színpadra, mely a norvég drámával ellentétben valóban kapitalizmus-kritikus alkotás. Noha maga Egk számos ibseni szereplőt kiiktatott operájából, Konwitschny további figurák összevonásával igyekezett kitakarítani a színlapot. Ezek közül a legdrasztikusabb beavatkozás a két főhősnőt, hűséges-éteri Solvejget és a kacér-érzéki Vöröshajút egyetlen énekesnővel játszatja el, mintha Peer egész életében egyetlen asszonyt kergetett volna. Az összevonások több kikacsintásra is módot adnak Konwitschny-nek, például ahogy a megvesztegethető banánkirályból lesz a halál követe, vagy ahogy az egyik Peer útjába kerülő halálmadár elmeséli a főhős édesanyjának halálát, miközben nem sokkal korábban ő maga énekelte Aasét. A címszereplő kockás ingeiben és copfba fogott ritkás őszülő hajában nem lehet nem felismerni magát Konwitschny-t (a jelmezek és a különösen anyaghasználatukban nemes díszletek Helmut Brade munkái). Önreflexió? Lehetséges, szép és intim megoldás, ám ezzel inkább magát kereste (?), szórakoztathatta az alkotó, miközben a darabhoz, illetve a Peer Gynt-problémakörhöz valójában nem sokat adott hozzá. Viszont, ha így nézzük, búbánatos a rendező-Peer útja, csupa légvár kergetés, mely végül a Nő oldalán az öregek otthonában ér nem túl felemelő, ám nagyonis emberi véget.
Az amerikai kép
Mindez a finom rendezői koncepció csak úgy valósítható meg, ha érzékeny énekes színészek állnak a színpadon. A Theater an der Wien pedig arról híres, hogy az előadások szereplőgárdája finoman van összeválogatva. Szinte természetesnek tűnik, hogy a címszerepre Bo Skovhust kérték fel. A dán művész az elmúlt évtizedekben az operairodalom valamennyi izgalmas lírai baritonhősét repertoárjára vette. Az ösztönös, öntörvényű énekes sokat csiszolódott a világ legjobb rendezői keze alatt, noha ma is örömmel játszik el szerepeket, mint Beckmessert, Danilót vagy a Luxemburg grófja Renéjét, emellett képes szinte eszköztelenül csupán személyiségével súlyt és tartalmat adni olyan figuráknak, mint Lear vagy Peer Gynt. Kisugárzása, énekkultúrája és a szerepek birtoklása feledteti a voce esetleges kopásait. Maria Bengtsson napjaink egyik izgalmas szopránja, élvezettel veti bele magát a két alakból összegyúrt szerepbe, egyik pillanatról a másikra új arcot, karaktert, de talán még szemszínt is cserélve. A két főhős mellett Rainer Trost, az egykori Mozart-tenor erényeit megőrizve és a statikus szerepek terhétől megszabadulva metsző Troll királyt alakít. A kisebb szerepek közül kitűnik Stefan Cerny Elnökként és Natasha Petrinsky Aaseként. Abban, hogy az opera ilyen minőségben szólalhasson meg Bécsben jelentős szerepe volt a látszólag nagy elhivatottsággal dirigáló Leo Hussainnek, a bécsi Rádiózenekarnak és az Arnold Schoenberg Kórusnak.
Bo Skovhus és Maria Bengtsson az opera zárójelenetében
Fotó: © Werner Kmetitsch
