Sokan temetik bután és nagyhangon a cselekményes balettet, elfeledve, hogy a nézőknek mennyire szükségük van a színes mesékre. A kétkedőknek azonban annyiban mégis igazuk van, hogy az egyre gyorsabban száguldó idő rostáján mind nehezebben akadnak fenn az egészestés, történetmesélős darabok. Ha Petipa mester feltámadna, és szentpétervári sírjából betrolizna a Mariinszkij Színházba, bizony nagyon meglepődne, miféle balettek futnak a neve alatt. Koreográfiáinak jó része ugyanis komoly reformokon esett át az elmúlt évszázadban, nevesített és névtelen alkotók hagyták rajta kezük nyomát A hattyúk taván, a Csipkerózsikán és társaikon. S ez így is van rendjén, hiszen, napjainkra nemcsak a múlt századi balerinák fotói fakasztanak mosolyt, hanem valószínűleg a mozdulataikat is esetlennek találnánk. De hol van a határ, ahol már bele kell nyúlni egy darabba – a mű érdekében –, és hol kezdődik a szentségtörés? Kenneth MacMillan 1974-es Manonja az elmúlt negyven év egyik legtöbbet játszott klasszikus alapokon nyugvó nagybalettje. Mégis mára történetmesélése hol döcögősnek, hol szájbarágósnak tűnik, egyes táncait pedig egyszerűen frissebbre kellene cserélni. Mindez ma még eretnek gondolatnak számít, de néhány éven-évtizeden belül a MacMillan örökösöknek is szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy egy jótékony beavatkozás a darab jövőjét, túlélését fogja szolgálni.
Márpedig a Manon megérdemli, hogy ne fojtsa meg a pókháló, hiszen méltán lett az egyik legnépszerűbb cselekményes balett, amelyet évről-évre számos együttes tűz műsorára. Noha MacMillan titka egyszerű – közismert, romantikus szerelmi téma, nagyszerűen válogatott és hangszerelt érzelgős, fülbemászó zene, világos cselekményvezetés, hatásos főszerepek, nagy tablók, akrobatikus szólók és kettősök – azóta is csak kevesen tudták hasonló szerencsével utánozni őt. Manapság egyre ritkábban keríti hatalmába az embert az az érzés, hogy színházba járni ünnep. A november végi első hóesésben átszelni Drezda pazarul felújított óvárosát és besétálni a város – urbanisztikai és szellemi értelemben vett – középpontjában lévő Semperoperbe, óhatatlanul is ezt a régi érzést ébreszti a látogatóban. Jules Massenet okosan hangszerelt fűszeres zenéje, az Ausztrál Nemzeti Balett számára készült gyönyörű, míves és levegős festett díszletek, az anyagukban és színösszeállításukban is értő kezekről tanúskodó jelmezek (mindkettő az angol Peter Former munkája) biztosítják a tökéletesen előkészített este kereteit.
A betanítók gondoskodnak róla, hogy MacMillan Manonját nézve ugyanazt kapja a néző Londonban és Stockholmban, Sydneyben és Szentpétervárott. A különbséget a főszerepeket alakító művészek egyénisége jelentheti. Feltéve, ha van a táncosoknak önálló elképzelése a figuráról, s nemcsak a lépésanyagot adják vissza perfektül, mint ez egyre gyakoribb világszerte. A drezdai Manont az tette egyedivé, hogy nemcsak eltáncolták, hanem történt is valami a színpadon, s ez elsősorban a két főszereplőnek, Melissa Hamiltonnak és Simon Istvánnak volt köszönhető. Hamilton a mű bölcsőjében, Londonban tanulta be a szerepet, Manonja sokáig nincs tudatában annak, hogy hatással van a férfiakra, a dolgok megtörténnek vele, de az eseményeket sohasem ő irányítja. Egyfajta felékszerezésre vágyó játékszer, aki nem is igen fogja fel tettei súlyát. Elfogadja a férfiak udvarlását, de szerelmük mélységét – legyen szó akár Des Greiux-ről, akár Monsieur G. M.-ről – egyáltalán nem érti. Jóval szélsőségesebb és tragikusabb utat jár be Simon István fiatal lovagja. A Manon ugyanis valójában férfi darab. Alkotói: Massenet, Auber, vagy Puccini, Prévost abbé és MacMillan mind férfiként alkotnak véleményt, s nem is túl hízelgő véleményt a Nőről. Manont mindegyik változatban Des Grieux szenvedélyén és szenvedéstörténetén keresztül látjuk.
Simon István pesti Lenszkije és David Dawson Trisztánja óta először kapott olyan cselekményes balettben új főszerepet, amiben ismét megmutathatta egyedi jellemábrázoló képességét. Szerencsés az a táncos, akit előadásai alatt látszólag nem gyötörnek technikai problémák, nem kell a lépésekre, vagy a partnerolásra figyelnie - hiszen mindez evidencia -, hanem belefeledkezhet az alakításába. A történet kezdetén Des Grieux-je pont olyan, mintha egy Fragonard festményből lépett volna elő. Az ilyen ifjakat szokta Ámor kegyetlenül szíven lőni, hiszen a könyvébe temetkező diák annyira nem a földön jár, hogy szinte természetes is, hogy azonnal olthatatlan lángra gyullad a romantika minden szépségével felruházott Manonba. A lány azonban semmit sem fog fel a szép szavakból. Simon Des Greiux-je itt annyira belehergeli magát a mesélésbe, hogy Manon értetlenségét látva elsírja magát. Ez az a pillanat, amikor a táncos fogságba ejti nézőit. Az ilyesfajta őszinte érzelemkitörések napjainkban annyira ritkák – s a szemérmes és vérprofi művészkörökben szinte megengedhetetlenek –, hogy a felkészületlen néző nem tehet mást, mint lenyűgözve figyeli a fiatalok sorsának alakulását. Szökésük után Manon és lovagja nem boldog együtt a fűtetlen padlásszobában, Des Grieux a szerelemről beszél, a lány inkább az ágyba vonná lovagját. Kettőjük érzelmi élete egészen más síkon mozog, s így valódi összhang sem alakulhat ki köztük. Manon az első adandó alkalommal enged a pénz csábításának, Des Grieux csak tehetetlen és érhetetlen dühvel képes bámulni a Lescaut kezéből ráhulló aranyakat.
A II. felvonás bordélyházába látogató diák nem sokkal felnőttebb, mint az Amiens-i fogadó fiúja, csupán a szíve sebzettebb. Simon István ezt a képet építi fel a legtorokszorítóbban. Ahogy ifjonti tehetetlenségben próbál Manon közelébe jutni, aki semmiképpen sem óhajt egykori szerelmese szemébe nézni, ahogy tudja-érzi, hogy a lány gyémánt nyakékei ellenére csakis az övé, az övé, aki egykor megszöktette és birtokolta, s ahogy másodszorra is el tudja varázsolni Manont szerelmének erejével – igazi művészi-emberi remeklés. Ekkora érzelmi kitörés után már semmi sem fájhat: kálváriája, attól, hogy Lescaut biztatására hamiskártyás lesz odáig, hogy Amerikában embert ölt, egyetlen nagy ívű kétségbeesett védekezés Manon birtoklásáért. Hogy a lány méltatlan minderre? Mint számít mindez Des Grieux első szerelméhez képest? Mire Amerikába érnek, a fiúból férfi lesz. A haldokló Manon végül alig több mint szenvedélyének megmaradt tárgyi emléke. Elvesztésére csak akkor eszmél, amikor a kihűlt kéztől hiába várja a simogatást.
A szereplők közül kiemelkedett Denis Veginy mindenen túllevő, húgát is áruba bocsátó sötét színekkel megrajzolt Lescaut-ja, Raphaël Coumes-Marquet nemes, érzelmes, világ felett álló Monsieur G. M.-je és Aidan Gibson finom Madame-ja. Aki az érzelmes nagybaletteket temeti, menjen ki Drezdába, és nézze meg a Manont. Az előadás méltó bizonyítéka annak, hogy, ha egy darabot a kikezdhetetlen technikai tudás fölött lélekkel is átitatnak, akkor életre kel.
Fotó: Ian Whalen
