Ermanno Wolf-Ferrari maga kovácsolta össze jól csengő művésznevét szülei vezetéknevéből. A német származású Herr Wolf az 1870-es években, Velencében szeretett bele Signorina Ferrariba. A két vérvonal szerencsésen erősítette egymást, s az önálló hangú zeneszerzővé cseperedett Ermanno munkáiban éppen úgy felismerhető a német, mint az olasz századfordulós operai boszorkánykonyha minden fortélya. A komponista életét München és Velence között osztotta meg, műveihez is kétnyelvű librettók készültek. Noha Wolf-Ferrari elsősorban velencei ihletésű vígoperái által lett híres, az utóbbi időben drámai művei – mint a Sly és a Madonna ékszere (vagy ékszerei) – is olykor színre kerülnek. Az utóbbit 1911-ben Berlinben mutatták be, Budapesten 1913-ban a Népoperában játszották, Reiner Frigyes vezényletével, 1925-re jutott el a Metropolitanbe, ahol Maria Jeritza és Giovanni Martinelli énekelték a főszerepeket.
Úgy tűnik, 1911 a pikáns operák éve volt, ekkor mutatták be A rózsalovagot és a Pásztorórát is. A korabeli magyar kritikák megjegyzik, hogy a Madonna ékszere erkölcstelen tematikája miatt nem juthatott el sem a Hofoper, sem a Királyi Operaház színpadára. A Nápolyban játszódó történet valóban a verizmus határait feszegeti. Carmela asszony fia Gennaro, mellett az árva Maliellát is felnevelte. A fiú szerelmes a vadóc lányba, akit viszont a helyi maffia, a Camorra vezetője, Rafaele izgat. Vonzalmuk kölcsönös, ám amikor Gennaro imádottja számára ellopja a templom oltáráról Madonna ékszerét, a Maliella odaadja magát neki. A lány később Rafaeléhez menekül, aki, amikor meglátja az ékszert, eltaszítja magától. Maliella a tengerbe veti magát, a lopás miatt érzett lelkiismeret furdalása miatt Gennaro öngyilkos lesz. Hogy a Szent Szüzet két bűnös ember önkéntes halálával békítették meg, nem zavarta a korabeli közönséget. Wolf-Ferrarit – miként néhány évvel korábban Leoncavallót – egy újsághír ihletette a darab megírására, tehát a mű alapja megtörtént eset. A komponista, aki ekkor már túl volt A négy házsártos és a Susanne titka jelentős sikerén, nagyot akart alkotni. Talán ez az egyetlen igazán súlyos teher az operán. Az első felvonásban Nápoly teljes utcai életét igyekezett színpadra vinni, olyan dallambőséggel, ami több zeneszerző fél életművét kitenné. Később ez a közlésvágy csitul, a másik két felvonásban a szereplők drámája kerül előtérbe, melyet a méltán világhíres Intermezzo, Rafaele kiváló szerenádja és egy meglepően modern orgiává fokozódó balettzene tartóztat csak fel. Wolf-Ferrari önálló hangja mögött nemzedékek munkássága áll, a veristákon és német kortársaikon kívül még a Parsifal Viráglányai hangja is felismerhető három ledér leányzó Camorra-csábító dallamaiban (Ami tekintve, hogy 1914 előtt Wagner utolsó operáját nem lehetett Bayreuthon kívül meghallgatni, több mint érdekes…). Az opera hangszerelése végig meglehetősen dús, a nápolyi hangulatot egy gitáron kívül nem kevesebb, mint három mandolin hivatott érzékeltetni. Sikerrel. Maliella mintha Carmen és Nedda unokatestvére lenne, a két férfi viszont inkább papírszagú figura, Carmela mama, Lucia néne közeli rokona, s hogy a négy főhősön kívül miért kellett még tovább 25 (!) plakátos szerepet írni, rejtély. Ha létezik méltó lezárása egy korszaknak, a Madonna ékszere jó eséllyel pályázik arra, hogy mandolinon játszott záróakkordjai befejezzék azt, amit a Parasztbecsület hárfája 1890-ben elkezdett.
középen: Daniel Capkovic
A Madonna ékszere megszólaltatása hatalmas feladat. Öröm, hogy a szomszédos Szlovák Nemzeti Színház operatársulata vállalkozott ennek az izgalmas 20. századi ritkaságnak a bemutatására. A pozsonyiak a mai napig úgy hirdetik magukat az Operngasse boltjaiban, mint „Bécs negyedik operaháza”. A két város olyan közel van egymáshoz, hogy nemcsak a turisták, hanem az operabarátok is szívesen ugranak át néhány órára a szlovák fővárosba. A háromtagozatú Nemzeti Színház tíz éve egy második, Müpa jellegű épülettel gazdagodott. Úgy tűnik, a színház építésekor nem sikerült a széles nézőtér akusztikáját megoldani, ami sokat levon az előadás értékéből. Az opera bemutatása nyilván az osztrák Friedrich Haider – Edita Gruberova ex-férje –, az együttes főzeneigazgatója ötlete volt. Haider nagy ambícióval tanította be a mamutzenekart, s az énekkar is látszólag örömmel vetette be magát a szokatlan, színes feladatba.
Az előadás színrevitelét az olasz Manfred Schweigkoflerre bízták. A rendező (korábban színész és rock énekes) 2001 óta vezeti a bolzanói színházat, 2010 óta foglalkozik operákkal. Az igényes honlapja – s valószínűleg ez alapján hívták meg Pozsonyba – szerint esztétikus és érdekes előadásokat csinált. A Madonna ékszere kisrealizmusa nem könnyen adja meg magát a rendezői színháznak. Ez a történet csak egy olyan vallásos, zárt közösségben működhet, mint a nápolyi. Schweigkofler a helyszínt megtartja, de a cselekményt az 1960-es évekre teszi át – legalábbis az I. felvonásban háttérbe tolt Fiat 500-as erre enged következtetni, miközben a lakásban gyertyával világítanak... Michele Olcece díszlete a darab elején még csak arisztokratikusan szegényes, később nemcsak csúnya, de hasznavehetetlen is lesz. Mindezt tetézik Concetta Nappi csúf színű és előnytelen szabású jelmezei. Valószínűleg szintén ő volt a felelős azért a fél kiló ócska bizsuért, amit a szereplők Madonna ékszerei néven egymáshoz vagdostak. Az nem baj, ha egy színháznak nincs rengeteg pénze, az a baj, ha mindez meglátszik az előadáson. Manfred Schweigkofler nem bánik rosszul a tömegekkel, de amint a szereplőket kellene mozgatni, pláne szituációt teremteni, azonnal ügyetlenné válik. Maliella és Rafaele rácson keresztüli egymásra találása több mint mosolyt fakasztó volt, az pedig elképzelhetetlen, hogy egy olasz férfi a családi étkezőasztalon tegyen magáévá egy nőt. Értelmetlen volna sorolni a hasonló szituációkat, amelyek nyilván nem segítettek a művészeknek kibontani a szerepüket. Maliella - aki mégiscsak az opera abszolút főszereplője – úgy tűnik el a darab végén a színpadról, mintha nem is az ő történetét láttuk volna…
Kyungho Kim
A Szlovák Nemzeti Színház egy kiválóan összecsiszolódott opera-együttessel büszkélkedhet. Vannak benne kiváló és kevésbé kiváló művészek, de ami ennél fontosabb, hogy teljesítményükön érződik az összeszokott közös alkotómunka. Egy ilyen közösséget csak akkor érdemes megbolygatni, ha sikerül olyan vendégművészt hívni, aki doppingolja a társulatot. Natalia Ushakova nem tartozik ezek közé. Az orosz énekes repertoárján éppúgy megtalálható a Salome (Pesten is csinálta) és Az éj királynője, ami szakmai nonszensz. Ushakova folyamatosan és kellemetlenül alulintonál, a színpadon kizárólag önmagával törődik, a partnereit semmibe veszi. Az orosz énekesnő karrierjének – noha Bécsben él, közép-európai színházakban lép fel – egyetlen titka lehet: egy olyan támogató, aki „befizeti” Ushakovát egy-egy szerepre. Az előadás végén egy hangos BÚ kiáltás megmentette a szlovák közönség becsületét. Szintén idegen test volt az eladásban Kyungho Kim Gennaroként. A fiatal koreai pontosan olyan hangszínnel és üzembiztossággal énekel, mint a legtöbb távol-keleti tenorista, ám a színpadon leginkább egy bambuszrügyért epekedő pandára hasonlít. A két főszereplő között semmiféle interakció nem történt, a dráma nem született meg. Valószínűleg jóval izgalmasabb a másik szereposztásban Adriana Kohutkova és Michal Lehotsky kettőse. Daniel Capkovic diadallal vívta meg küzdelmét Rafaele szintén nagyon nehéz szólamával. Denisa Slepkovska szép hangú anya volt. Kisebb karakterszerepekben kiváló volt Igor Pasek és Maxim Kutsenko.
Két dolog miatt érdemes megnézni a pozsonyiak Madonna ékszerei produkcióját. Egyfelől maga az opera nagyon izgalmas felfedezést tartogat a verizmus és a 20. század eleji opera barátainak, másfelől az előadásban megfigyelhető egy olyan ensemble színházkultúra, amit napjainkban egyre nehezebb tetten érni.
Fotó: Jozef Barinka
