Időnként előkerül a nem különösebben szellemes körkérdés, miszerint: „Melyik operát vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?” A válaszadók jórésze persze telehordaná a szigeteket Trubadúrokkal, Bohéméletekkel, Carmenekkel, esetleg a Turandottal (a vérmesebbek persze a Bánk bánt se hagynák otthon…), hogy ne unják halálra a tengerzúgást – mintha nem ismernék már kívülről ezeket a remekműveket... Monteverdi Orfeója valószínűleg kevés hátizsákból kerülne elő, pedig nem csupán sokkal fontosabb, hanem jóval izgalmasabb opera is annál, mint ahová az átlagközönség pozícionálja.
A Philharmonie de Paris 2015-ben átadott nagyterme
Bár jelenlegi ismereteink szerint Jacopo Peri 1600-as Euridikéje az első ránk maradt melodramma, s „csak” hét évvel később mutatták be Monteverdi első operáját, mégis az Orfeo az első olyan remekmű, melyhez mint kimeríthetetlen ősforráshoz évtizedek óta visszatérnek a régizene művelői. Okkal teszik ezt, hiszen a mantovai herceg muzsikusának már ekkor sikerült felvonultatnia az évszázadokon át virágzó műfaj minden ismérvét. Ráadásul oly módon tette ezt, hogy kísérletén ma is ragyogóan demonstrálható az opera összes komponense, s efölött olyan megható és mély mű került ki a kezei közül, melyet keveseknek sikerült túlszárnyalnia. Közel kétszázötven évnyi szunnyadás után a 20. században Vincent d'Indy volt az első, aki felismerte Monteverdi művének jelentőségét, és az ő kezdeményezésére csendült fel ismét az Orfeo 1911-ben, Párizsban. Azóta számos zeneszerző és muzikológus próbálkozott az ősforrás feltárásával, majd Paul Hindemith és Nikolaus Harnoncourt nyomán fokozatosan sikerült megtisztítani a sallangoktól is a töredékes partitúrát.
Harnoncourt 1969-es referenciafelvétele (címszerepben a gyönyörű hangon éneklő Kozma Lajossal) lett az alap, melyet továbbgondolva, esetenként mélyítve és cizellálva számos kiváló lemez született, közöttük 2010-ben René Jacobsé. Az egykori flamand kontratenor évtizedek óta az egyik legjelesebb régizenei karmester és gondolkodó. Idén februárban egy több-állomásos turné részeként a Philharmonie de Paris-ban a Freiburger Barockorchester, a Zürcher Sing-Akademie és válogatott nemzetközi énekesek élén ismét vezényelte az Orfeót.
René Jacobs - fotó: © A. Bofill
A 77 éves Jacobsból hiányzik minden közhelyes karmesteri külcsín és manír, inkább hasonlít egy iskolai pedellusra, mint egy selyemsálas, önön szerepébe fulladt maestróra. Ám amint minden szertartástól mentesen betipegve elfoglalja helyét a karmesteri dobogón és bő szabású fekete ingében felemeli a kezét, átveszi a terem felett az irányítást. Mozdulatai kimértek, inkább taktírozik, mintsem bűvészmutatványokat végez, a háta sem beszédes, szemeit pedig nyilvánvalóan csak a művészei látják. Ami viszont az irányítása alatt megszületik, az az első hangtól az utolsóig jelentéssel bír. Jacobs sokszor találkozott már az Orfeóval (a barokk operarepertoár számos ismert és ismeretlen alkotásával egyetemben), interpretációjában a műben – s így a világban – jelenlévő teljességet prezentálja, miközben inkább „csak” a sokszínűség lehetőségét villantja fel és nem azt állítja, hogy övé lenne az egyetlen igazság. Mindettől előadása nem pusztán egy karmester olvasata lesz, hanem valami emelkedettebb és mégis természetesebb, magától értetődőbb, talán egy Monteverdi-szeánsz, melyben – miképp Orfeusz történetében is – maga a Zene és a zenéről való gondolkodás kerül a fókuszba.
Yannick Debus
Jacobs nem csupán a saját kikristályosodott korhű hangszer összeállításában interpretálja a művet (ha már Monteverdié nem maradt fenn), hanem a mű két befejezésénének összefűzésével (a bacchánsnők jelenete, majd Apolló megjelenése) még teljesebbé teszi azt. Sokdioptriás zenetörténészek vitathatják a nézőpont hitelességét, ám ilyen minőségű interpretációnál minden plusz megszólaló hangjegy ajándék a közönségnek. Régi keletű a karmester és a Freiburger Barockorchester kapcsolata. Értik és érzik egymást, az est minden egyes közreműködője azonos intenzitással és szinte azonos fajsúllyal vesz részt a megszólalásban. Jacobs – akit rendezőként is feltüntet a színlap – megdolgoztatja a gondosan szétültetett, csodálatos minőségű és hangzású hangszereken játszó zenekart is, kényes szólóikra olykor előresétálnak, majd ismét eggyé olvadnak az együttessel. Maga a „rendezés” minden színpadi faksznitól mentes, pusztán a járásokra és a kapcsolatokra szorítkozik, valamint néhány puritán interakcióra, amelyek világossá teszik a figurák viszonyrendszerét.
Amikor egy zenekar és egy énekkar ilyen minőségben szólaltat meg egy Monteverdi-operát, természetes, hogy a szólisták is elsősorban zenészek és nem hangakrobaták, a szó 19. századi értelmében. Ez esetben még nem a bel canto énektechnikai bravúrokon vagy a Manricók kulisszaszaggató magas C-in van a fókusz, sőt, még csak nem is a barokk lenyűgöző, ám gyakran öncélú díszítésein, hanem egy puritánabb, egyúttal elmélyültebb és mégis felszabadultabb együtt-muzsikáláson. Mindezt igen szimpatikusan támasztja alá, hogy bizonyos jelenetek a kisebb szólisták is csatlakoznak a kórushoz.
René Jacobsnak bizonyára jó oka van, hogy a címszerepet miért magas lírai baritonra bízta a szólamot talán könnyebben abszolváló tenor helyett. Az Orfeóként fellépő Yannick Debus azok közé a fiatal énekesek közé tartozik, aki fel tudja mérni, mire alkalmas ma a hangja, és nem is énekel olyan szólamokat, melyek idő előtt túlterhelnék. Helyenként küszködik még a kényes és finom magasságokkal, de a mű központi áriáját, a Possente spiritót minden extrém díszítésével adja elő. Debus egy magas, sármos, de hétköznapi fickó benyomását kelti, ám éppen ebből az „átlagosságból” tud elemelkedni Orfeóként. Jacobs kiváló barokk énekeseket gyűjtött össze a produkciójához. Isabel Pfefferkorn, Olivia Vermeulen, Eva Zaïcik, Nikolay Borchev, Christian Senn és Neal Davies érzékeny muzikalitásukkal és vokális fegyelmezettségükkel azt is demonstrálták, mennyit fejlődött az elmúlt fél évszázadban a barokk énekkultúra.
A francia főváros legújabb komolyzenei komplexuma, a vasúttól visszahódított területre épített, 2015-ben megnyílt Philharmonie de Paris koncertterme elsősorban akusztikájával hódít. A közönségforgalmi területek kissé szűkösnek, és már-már nyomasztóan ridegnek tűnnek. Mindezek az érzetek azonban abban a pillanatban szertefoszlanak, amikor René Jacobs felemeli a pálcáját. A hallgatók olyan nívójú örömzenélést vihettek magukkal, mely nemcsak Monteverdihez, de talán Orfeuszhoz is méltó volt.
