Titkon azt reméltük, hogy megfeledkezik róla a halál. Hogy még sokáig ünnepelhetjük különböző születésnapokon és jubileumokon, ahogy tettük azt szinte minden évben. Aztán 2009. szeptember 27-én, az Operaház megnyitásának 125. évfordulója alkalmából rendezett gála után hazament és sírva fakadt. „A színpadon lett volna a helyem!”- ismételgette görcsösen. Emberemlékezet óta minden jelentős eseményen színpadon állt. Ez volt az élete. Közben generációk nőttek fel alakításain. Hogy Melis György énekel az Operaházban éppen olyan természetesnek tűnt, mint az, hogy az olykor nevet váltó Andrássy úton ott áll az Operaház épülete. Az utolsó énekművész volt, akit egy ország ismert és szeretett. Minden előadásán – és csak Pesten, több mint kétezerszer lépett színpadra – azonnal rá tudott hangolódni a közönségére. Az első perctől egy nyelvet beszéltek. Hogy csinálta? Rejtély. De a nézőtéren ülők mindig úgy érezték, csak nekik játszik, csak hozzájuk szól. Tapsai nem hasonlíthatók a mostani brávókkal tarkított előadásvégi kényszeredett sikerekhez, azokból a tapsokban még a közönség őszinte hálája és szeretete áradt a művész felé. Pedig ő nem tett semmit ezért a szeretetért. Nem kellette magát tv műsorokban, nagy interjúkat ritkán adott, magánéletét diszkrét homály fedte. Operaénekes volt, nem médiaszemélyiség. Sokan próbálták megfejteni egyedi művészete titkát. Ösztönös tehetség lehetett. Amit tudott, nem tanulható, nem adható tovább. Énektechnikáját és színpadi játékát megfoghatatlan egyszerűség jellemezte. Gesztusai bárki másnál értelmüket vesztették volna, annyira eggyé forrtak vele az évtizedek alatt. Hangjával, ezzel az összetéveszthetetlen barna bársonnyal, mindent ki tudott fejezni. Szerepeit felesleges lenne felsorolni, mindegyikben egyedi és utánozhatatlan volt. S miközben bejárta a fél világot, egy ország kedvenceként tisztelte, ő megmaradt annak az egyszerű szarvasi parasztembernek, akinek született. A nagyvárosban oly szokatlannak ható bölcsességét onnan hozta magával. Egyik jubileumán megajándékozták egykori Háry kosztümével. A szépnek szánt gesztusnak tulajdonképpen sok értelme nincs, mit is kezdjen a művész egy levetett, elnyűtt jelmezzel? Melis ekkor sem jött zavarba, a maga egyszerűségével, annyit válaszolt a dagályos köszöntőre: „Azt szeretném, hogy ebben a ruhában temessenek el. Így, ha majd az Úristen színe elé kerülök, látni fogja, hogy ki voltam, és mit csináltam.” Dermedt csend. Az fogadta akkor is, amikor az egyik utolsó évadnyitó társulati ülésén színház éppen aktuális vezetője hízelegve a mikrofonhoz vezette. „Most kezdem az ötvennyolcadik évadomat. Utánaszámoltam, a tizenharmadik igazgatómat szolgálom. Én már azt se tudom, ki ül itt.” – és mindig mesélő, hatalmas kezével legyintett egyet az úrhatnám igazgató felé. A direktor ettől a kézmozdulattól szűnt meg a társulat vezetője lenni, Melis leradírozta a magyar operajátszás térképéről. Egy régi világból maradt itt utolsó hírmondónak. „…a tizenharmadik igazgatómat szolgálom.” Szolgálom. Ha a titkát keresünk, ebben az egyszerű szóban találhatjuk meg. Szolgált minket a Jóistentől kapott tehetségével. És amikor már nem tudott tovább szolgálni, kisétált az Operaházból egyszerű fabotjára támaszkodva, és meghalt. Nyuszi bácsi, mindent köszönünk!