Nem tudom, ki ismeri a svédek egyik hagyományos édességét, a Hercegnő tortát. A Prinsesstårta néhány réteg levegős piskótából, tejszínhabból és tejszínes vaníliakrémből áll, a tetejére pedig néhány milliméter vastag – általában halványzöld – marcipán kerül. Amikor a Svéd Királyi Balett Csipkerózsika előadása után egy kellemes cukrászdában kihozták a tortát, azt gondoltam, ennél tökéletesebben nem is lehetett volna materializálni az imént látottakat. Igen dekoratív, édes, kellemes, csak egy csöpp hiányérzetünk marad utána, nem hagy az emberben mély nyomot. Hogy hol ettünk jó Sacher tortát, öt évvel később is meg tudjuk mondani, eredetiségnek ez a fajta lehetősége is hiányzik valahogy a Prinsesstårtából.

Johannes Öhman igazgatónak ez az első önállóan tervezett szezonja Stockholmban, ahol olykor gyakran hullnak a vezetői fejek. Ugyanis a társulatnak is jelentős szava van abban, hogy merre menjen Európa harmadik legöregebb balettegyüttese, melyet még III. Gusztáv alapított, 1773-ban. A társulat, mely a Kungliga Baletten, a Királyi Balett elnevezést használja tökéletesen nemzetközi összetételű, a hatvannyolc táncos összesen huszonhat országból érkezett. Az együttes történetének több magyar vonatkozása is van, vezetői között szerepel Otto Zöbisch és Jan Cieplinski is, évekig táncolt itt Dózsa Imre, aki balettmesterként a legutóbbi időkig visszajárt, a társulatnak ma is több magyar tagja van. Az idei évad első premierje a hetvenöt éves brazil balett-legenda, Marcia Haydée Csipkerózsikája volt. Ezen kívül összesen ötféle program szerepel az évad műsorán: Mozart – Stijn Celis: c-moll mise, a hagyományos Diótörő Pär Isberg koreográfiájában átigazítva egy svéd meséhez, a Petter és Lottához, Adam – Makarova: Giselle, Impromptus címmel két ősbemutató Schubert zenéire, Emanuel Gat és Marco Goerke koreográfiáiban, valamint a szenzációnak ígérkező Rómeó és Júlia, melyet a visszavonulása előtt álló Mats Ek készít a társulat számára. Johannes Öhman azt nyilatkozta, hogy az összes hozzáférhető Csipkerózsika változatot megnézte, és ezek közül választotta ki azt, amelyik szerinte a legjobban fekszik az együttesének: Marcia Haydée 1987-es stuttgarti változatát, mely szerte a világban sok helyen megy a mai napig. Sikerült megnyernie az idős művésznőt, hogy Stockholmban maga tanítsa be művét, három szereposztásnak.

Kevés nehezebb dolog létezik a táncszínpadon, mint jó mese-balettet készíteni. A klasszikus, mindenki által ismert történetek végesek, vagy legalábbis nehezen lépünk ki az alig fél tucat mese bűvköréből. Klasszikus zenét csak Csajkovszkij és Prokofjev írt hozzájuk. A többihez vagy össze kell ollózni a muzsikákat, - ami egyre nagyobb ellenállásba ütközik a zenész szakma részéről - vagy újakat kell íratni, aminek szintén megvan a maga kockázata. Aztán ott van a közönség. Érdekelni fogja egyáltalán a facebook generációt a színház bármilyen formája? Amennyiben igen, kiknek készítjük a baletteket? Az apróságoknak? Akkor unják a szülők az előadást. A tizenöttől húsz éves korosztály megfogásáról jobb nem is beszélni, az volna a legnehezebb feladat. Ha pedig „felnőttek” számra készülnek a darabok, – hiszen ezeknek a meséknek bőven akad mélyebb értelmezése – nem kap semmit a gyerek közönség. Tegye mindenki szívére a kezét! Ki élvezte tíz évesen A diótörőt? Azután ki rángatta el negyedszázaddal később a gyerekét ugyanarra az előadásra, mert „azt látni kell”? A Csipkerózsika története már az óvodások számára is ismert, de végig tudnak ülni egy háromórás előadást, ahol nem történik semmi, „csak” táncolnak? Marcia Haydée sem adott választ arra kérdésre, hogy milyen korosztálynak szánja az előadást. Csajkovszkij második balettje számomra a legsziporkázóbb 19. századi balettzene. Mintha az orosz mester ebbe élte volna ki a leginkább fantáziáját, lenyűgöző hangszerelési képességét. Leveleiben többször panaszkodott Marius Petipára, aki olykor egy-egy taktus hozzáírásáért is gyötörte a zeneszerzőt. Az eredmény azonban magáért beszél, az egész partitúra olyan, mint egy tűzijáték. A svéd Királyi Udvari Zenekar Philippe Béran vezényletével, igyekezett is minden színt eljátszani. Kár, hogy a karmester annyira elmerült a muzsikálásban, hogy közben különösebben nem érdekelte, hogy a színpadon éppen bírják-e a tempóit, vagy sem.

A Csipkerózsika szerzőinek eredeti szándéka az volt, hogy egy látványos balettel ébresszenek nosztalgiát a Napkirály uralkodásának Versailles-i pompája iránt. Haydée felveszi ezt a fonalat, és a függöny felgördültekor XIV. Lajos palotájában találjuk magunkat. Manapság ritka az a színpadi látvány, amire használhatjuk a lenyűgöző szót, de a stockholmi díszletre, és még inkább a jelmezekre bátran használhatjuk (mindkettő Pablo Nunez alkotása). Ilyen szemet gyönyörködtető, már-már hivalkodóan gazdag kosztüm-együttest még sosem láttam. A balett eredeti sok felvonása két részre van osztva: Auróra keresztelője, ahová nem hívták meg Carabosse-t, majd a lány születésnapja, ahol megszúrja az ujját és elalszik. A második rész jó kétszáz évvel később játszódik. Desiré herceg lemarad a vadásztársaságától, az Orgonatündér elévarázsolja az alvó lányt, Carabosse ármánykodása ellenére csókjával ébreszti Aurórát, s mindez fényes lagziba torkollik. Haydée egységes első részét egy kusza folytatás követi. Ha évszázadokat ugrunk át, egy realista vadászat után miért csöppenünk vissza a mesébe, miért folyik visszafelé az idő? Az utolsó felvonás Oroszországban orosz mesefigurák táncára épült. Ha kiváltjuk őket, és Disney show-t csinálunk, azt csak tökéletesen lenne szabad. Az ékkövek helyett táncolhat Ali baba négy hottentotta lánnyal, de miért lesz ez jobb? Miközben a Kék madár pas de deux megmarad, hiszen Petipa egyik mesterművéről van szó, de ember nincs már a nézőtéren, aki ismerné Florina hercegnő meséjét. Ezektől az apróságoktól kissé felemás lesz a darab. Richard Cragun évtizedekig volt Haydée partnere, nemcsak a színpadon. Amikor a bemutató készült, a koreográfusasszony ziccer szerepet alkotott a férfi számára, Carabosse-t. A szerelem mai szemmel nézve aránytalanságokat okozott, a gonosz boszorkány szerepe sokkal nagyobb lett, viszont nincsen se táncolni-, se mondanivalója. Desiré herceg elcsábítása szemérmesen oka fogyottá válik. Egyetlen dolgot képvisel, a pusztítást, melyet hosszas futkosással, lepelrázással és melldöngetéssel fejez ki. Jelenetei végén rendre megjelenik az Orgonatündér, aki egy hussantással visszaküldi a büfébe, hogy aztán néhány perc elteltével megint elölről kezdődjön az ármánykodás.

Nem kis büszkeséggel mondhatjuk, hogy az előadásból – mely az utolsó a tizenötödik volt egy alig egyhónapos sorozat végén! és a fáradtságnak semmi jele sem mutatkoztak rajta – kiragyogott Barabás Marianna Orgona tündére. Barabás néhány éve Pesten végzett, majd félévi operaházi munka után  szerződött Stockholmba, ahol több kisebb-nagyobb feladat után ez volt az első főszerepe. Mintha rá szabták volna az Orgona tündért. Barabás valószínűtlenül fiatalnak és tisztának tűnik, színpadi lényében evidenciaként hordozza a jót, melyet semmiféle erő sem kérdőjelezhet meg. Arsen Mehrabyan mindent megtesz, hogy kitöltse Carabosse szerepét, de ehhez legalábbis egy Szakály Györgyre lenne szükség. Desislava Stoeva Aurórája furcsa kettősséget hordoz magában. Technikailag kitölti a klasszikus balettirodalom egyik legnehezebb főszerepét, mégsincs hozzá semmi különösebb köze. Ahogy a mellettem ülő kiváló táncszakíró találóan megjegyezte, mintha Dobó Katával játszatnák Hófehérkét. Szerepelt az előadásban egy herceg is, Daniel Norgren-Jensen, akinek szintén ez volt élete első főszerepe. Minden adottsága megvan hozzá: magas is, szőke is, megbízható partner is, s hogy a sótlanságából egyszer valaki kimozdítja-e, majd elválik.

Ha az ember kérdéseket tesz fel, és egy kicsit fanyalog az előadás után, ezt kizárólag jó dolgában teszi. A svéd Királyi Balett Európa egyik legjobb együttese, akik irigylésre méltó körülmények között, irigylésre méltó dolgokat alkotnak a nem is olyan távoli északon. Érdemes odafigyelni rájuk!