Az 1948-ban alapított Aix-en-Provence-i Fesztivál olyasféle helyet foglal el a francia kulturális életben, mint Ausztriában a Salzburgi Ünnepi Játékok. Július elején rendre felkerekedik a párizsi operarajongó értelmiség (és persze a kultúrsznobok), hogy néhány napot a Provence-i városkában élvetegkedjenek, esténként pedig a top-kategóriás előadásokban vagy koncertekben gyönyörködjenek. Ez a fizetőképes polgári közönség egyszerre nyitott az újdonságokra és kényes a kifinomult minőségre. A tavalyi nyár egyik attrakciójaként Dmitri Tcherniakov új Così fan tutte-adaptációját kapták, mely – miután koprodukcióban készült – 2024 februárjában tíz estén a párizsi Théâtre du Châtelet-ben is látható volt.
Georg Niggl és Patrizia Petibon - fotó: © Thomas Amouroux
Az orosz rendező alapjaiban mozdította ki az operát a jól megszokott medréből, ráadásul úgy, hogy sikerült valóban újszerű és jórészt kifogástalanul működő koncepcióval előállnia – ami éppen ennek a Mozart-opusnak az esetében igencsak örvendetes tény. A Così fan tutte ugyanis már-már közhelyesen a fiatalok operája, melyben két-két nápolyi nővér, illetve ifjú katonatiszt tapasztalatlan szívét keveri meg a cinikus filozófus, Don Alfonso. Tcherniakov mindenekelőtt elveti az ifjúság naivitását és báját, és két jól szituált, magabiztos, ötvenes évei végén járó házaspárt helyez a produkció fókuszába, akik hétvégi unaloműzésként maguk jelentkeznek Alfonso, illetve barátnője, Despina hétvégi lelki kalandtúrájára. Az önmagukban és évtizedes összeszokott társukban biztos házaspárokban látszólag gondolati szinten sem merült fel korábban a félrelépés lehetősége, ám a két éjszakásra tervezett „túlélő show” lassan-lassan Mozart, da Ponte és Alfonso receptje szerint a borgőzös csevegésből fokozatos eljut a tettekig.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Thomas Amouroux
Ebben a „játékban” egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, részben azért, mert Tcherniakov ügyesen késlelteti a cselekményt, ezáltal a dráma is finomabb és mélyebb színeket kap, részben pedig természetesen a résztvevők életkorából adódóan. Míg huszonévesen egy vállrándítással rendbe lehet hozni a kalandot a két „albánnal”, addig hatvanhoz közeledve a hűség-megcsalás-összetartozás kérdésköre sokkal szomorúbb és keserűbb színeket kap, itt meglett emberek élete rendül meg alapjaiban. Az előadásban Don Alfonso és Despina is kilép megszokott commedia dell'arte-maskarájuk mögül. Már a nyitány alatt kiderül, hogy a férfi uralja, szexuális függőségben tartja a nőt, aki szinte végig tehetetlen bábként engedelmeskedik urának és vele együtt bonyolítja a játékot. Ezek a hétvégi „tréningek” a páros megélhetésének alapjai, amire Alfonso látszólag nemcsak munkaként gondol, hanem élvezetét is leli mások kínzásában. A bölcsen kigondolt és méltón kivitelezett rendezői koncepció csupán a végén szenved némi csorbát. Mozart zseniális emberismerete erősebbnek bizonyul Tcherniakovénál, aki a fináléra szinte állati sorba taszítja a megalázott házaspárokat, amit végül Despina sem bír elviselni – és lelövi Alfonsót...
Jelenet az I. felvonás fináléjából - fotó: © Thomas Amouroux
Ha az utolsó negyedórában meg is bicsaklik a koncepció, Tcherniakov mint pszichológus és mint játékvezető maradandót alkotott. Többek között azt is sikerült bebizonyítania, hogy a sokak által unalmasnak tartott Così fan tutte egyetlen díszletben (melyet ő maga tervezett) és alig két-három világítási jellel is lehet üresjárat nélküli dráma. A látványt Elena Zaytseva ízléses kosztümjei és feltűnően jól sikerült hajai-parókái egészítették ki.
Claudia Mahnke és Agneta Eichenholz - fotó: © Thomas Amouroux
Az 1991-ben alapított francia régizenei együttest, a Les Talents Lyriques-t vezetőjük, Christophe Rousset vezényelte. A Théâtre du Châtelet akusztikája a zárt díszlet ellenére nem különösebben alkalmas Mozart-operák megszólaltatására. A hang szétmegy, az épület alatt pár percenként elhaladó metró pedig még a falakat is megrengeti. Rousset értelmezésében a Così fan tutte sokkal inkább a kérdések, mintsem a válaszok operája, mintha a karmester maga is keresne valamiféle igazságot, mintha csiklandozni akarná a nézők agytekervényeit, és nem kinyilatkoztatni akarna. Mindemellett a dirigens abszolút átérzi az interpretáció speciális voltát és önmagát nem előtérbe állítva vigyáz az énekeseire.
Georg Niggl és Patrizia Petibon - fotó: © Thomas Amouroux
Merthogy ez a Così fan tutte tipikus „itt és most”-fesztiválprodukció, ami csakis ezekkel az énekesekkel valósulhatott meg a rendező által megálmodott komplexitásban és hőfokon. Külön tisztelet illeti a casting direktort, akinek sikerült a hat művészt kitalálni, összegyűjteni és rávenni arra, hogy bizonyos esetekben tíz-húsz(!) évnyi szünet után vegyék ismét kézbe a mű kottáját. Jó oka van, hogy Mozart főszerepeit általában világszerte a fiatal generáció tagjai éneklik. Nem csupán azért, mert „Mozart jót tesz a toroknak”, csiszolja a technikát, hiszen éppen a finomságai miatt Verdi-, Puccini-, vagy Wagner-szerepeinél sokkal korábban jelzi a technikai tökéletlenséget és a hangszalagok ernyedését is. Így a hatvanhoz közeledve ismét végigénekelni a két áriás, hosszú és kényes szólamokat önmagában is különleges bátorságot, önismeretet és vokális magabiztosságot feltételez. Mind a hat művész vállalkozása hatalmas tiszteletet érdemel, az pedig külön ajándék, hogy miközben önkéntelenül is énektechnikai leckét adtak estéről-estére, a nagybetűs Színházat játszottak, produkciójuk nem öltött roncsderbi jelleget.
Russell Braun és Claudia Mahnke - fotó: © Thomas Amouroux
Hat egyenrangú énekes-színészi alakítás született, mindenféle vokális kakaskodástól mentesen. A legökonomikusabb Rainer Trost Ferrandója volt. Hangi kondíciója példamutató, technikája kikezdhetetlen, leendő és aktív fachtársai számára megfizethetetlen lecke lett volna megnézni a veterán tenoristát. Nem akart izgalmas figurát teremteni, azonban egyre eszköztelenebbé váló játékával a férfibánat ritka torokszorító pillanataival ajándékozta meg a nézőket. Russell Braun Guglielmója jóval élvetegebb fickó, nagyevő, nagyivó, de hűséges maci. Bukása kisebb és borítékolhatóbb, mint Ferrandóé. Braun baritonja sohasem volt különös, de ma is intakt, a Donne mie, la fate a tanti áriát pedig olyan energiával és tempóban abszolválta, hogy az bárkinek dicsőségére válna. A Così fan tutte legemberpróbálóbb szólama Fiordiligié. Ellen Orford és Lulu után ezt a szerepet elénekelni kegyetlen kihívás. A svéd Agneta Eichenholz nehéz küzdelemben diadalmaskodik végül az áriákon is. Kiismerhetetlen rebbenékenységében olyan titokzatos asszony, aki ősz haja ellenére pusztán a lényével vágyat ébreszthet a férfiakban – miközben fel sem merül benne, hogy hatással lehet bárkire is. Eichenholzhoz hasonlóan Claudia Mahnkénak is jelentős vokális kontrollra volt szüksége, hiszen a mezzoszoprán már évek óta énekli Judit és Kundry szólamát. Dorabellájában talán eredendően is megbúvik egy Glavri Hanna, melyet Guglielmónak sikerül is előcsalogatni belőle...
Georg Niggl és Patrizia Petibon - fotó: © Thomas Amouroux
A bécsi Le Grand Macabre- és a müncheni Denevér-premierszériák után érkezett a párizsi felújítópróbákra Georg Niggl. Az osztrák bariton napjaink egyik legeredetibb operaénekese. Elképesztően könnyedén és játékosan birtokolja szólamát, éneklése a természetessége okán emlékeztet Melis Györgyére. De Niggl még afölött is játszik a hangjával, mintha csak magát szórakoztatná azzal, hogy megmutatja, miféle hangűrökben tudja megjáratni az adott dallamot, mielőtt végleg útjára bocsátaná. Alakításai mindig kissé túljátszottak, sok a tánc, nyelvnyújtogatás, a jó ízlés határmezsgyéjén mozog, de azért gondosan a kerítésen beül marad. Alfonsója a kezdetben „csak” lelketlen férfi, akiből fokozatosan bukik ki a nihilista cinizmus, végül a szadizmus – temetése nem fog részvétet kelteni. A franciák egykori kedvence, Patricia Petibon az egyetlen, aki újólag került a produkcióba. Érte már izgulni kell, valójában nem sok ép hangja maradt (Despina szerepe Budapesten is évtizedek óta a szopránok búcsúajándéka), megszólalásai alig kerülik el a kínos pillanatokat. Azonban az idő csak megérlelte Petibon fanyarságát. Despina a rendezés szerint az opera kezdetétől a színen van, de szerepe szerint igen sokáig nem szólal meg, a szoprán ezalatt leginkább a körmeivel van elfoglalva. Ám amit csinál, az önkéntelenül is fogva tartja a tekinteteket, amikor pedig az egykori sztár végre elénekli az első mondatát: „Che vita maledetta” – „Micsoda átkozott élet” – az ebben a színpadi- és élethelyzetben igencsak fajsúlyosra sikerül.
Jelenet a II. felvonás fináléjából - fotó: © Thomas Amouroux
A befogadó színházként működő, arculatát kissé tétován keresgélő több mint kétezer fős nézőterű Théâtre du Châtelet-t 2023 februárja óta Olivier Py vezeti. Miután Anne Hidalgo polgármester asszony egy női jelölt ellenében nevezte ki a rendezőt, meglehetősen nagy ellenszélben kénytelen dolgozni. A február közepi estén úgy tűnt, hogy legalábbis ez a Così fan tutte-produkció nem találta meg a maga közönségét. Az szinte természetes, hogy tízszer még Párizsban sem telik meg a színház erre a Mozart-operára, az azonban jóval meglepőbb, hogy a rendező által célba vett nagypolgárság helyett sokkal inkább a kisebb pénzű értelmiségi és a tisztviselő-réteg ült a nézőtéren. A hét közepére mintha a zeneértők is elfogytak volna, és mindössze két ária után csendült fel a taps – annak ellenére, hogy mind a rendezés, mind a szólisták többet érdemeltek volna.
