Peter ágyában sokan megfordulnak, amiben semmi meglepő sincs, hiszen egy jóképű negyvenes férfiről van szó. Kicsit ugyan durvább, mint az átlag, és az sem kizárt, hogy gyilkolt, az ő kezei között halt meg gyanús körülmények között egy barátja. Előfordul az ilyesmi, nem kell rögtön elítélni ezért valakit. Sőt, talán ez teszi izgalmassá Petert. Christoph Loy nagyon is mai szerelmi történetet varázsolt a Theater an der Wien színpadára. Az előadás középpontjában az értelmiségi űzött vad Grimes párkapcsolatai állnak. Két férfi határozza meg Peter sorsát (vagy két férfi sorsát határozza meg Peter): Balstrode, aki tengeri medvéből tapasztaltabb, higgadtabb, jólszituált ex-baráttá lép elő, valamint John, aki a produkcióban már messze nem romlatlan árvaházi gyermekmunkás. Mindebből következik, hogy Ellen Orfold a homoszexuális Grimesnak nem lehet több mint amolyan legjobb barátnője, akire jó úgy gondolnia, hogy majd egyszer összeköltöznek. A szerencsétlen tanítónő mindent megtesz Peterért, feláldozza a nőiességét, sőt arra is hajlandó, hogy újabb fiút hozzon a rajongott férfi vágyai kielégítésére. Az események katalizátora ebben a produkcióban nem a címszereplő, hanem John, a fiatal prostituált, aki, miközben függ Grimestől, éppen úgy megpróbálja elcsábítani Ellent, mint Balstrode-ot.
Jogos a vád: Christoph Loy nem Britten Peter Grimes-át rendezte meg. Sokkal valószínűbb, hogy a saját magánéletének egy részét próbálta feldolgozni az előadás által. A rendező végig a szerző szándékai ellen dolgozott, amikor olyan emberekről mesélt, akiket az opera keletkezésekor Nagy-Britanniában még hajlamuk miatt börtönbe zártak. Britten jóval szemérmesebb volt Loy-nál, szavak és történések helyett pazar zenekarában mesélt el mindent. A színpadán se málló vakolatú kisvárost, se halászkunyhókat, se tengerpartot, se halászokat nem találni, a díszlet – Johannes Leiacker arisztokratikusan egyszerű munkája – nem áll másból, mint fekete falakból, világos döntött színpadból, néhány ülőalkalmatosságból és egy ágyból. A fekhely, mely egyszerre Peter háza és titkainak őrzője a színpad elejéről félig lecsúszva a zenekar felett lóg. Egyetlen díszletelem mely nemcsak az előadás kulcsa, hanem összekötő kapocs is az árokban szóló Britten és a színpadi cselekvések között. Ebben a jelképes térben és átértelmezett cselekményben a szöveg számos konkrét utalása – vihar, örvény, kiveti a hálóját, békés rév, stb. – idézőjelbe kerül, de átvitt értelemben is tökéletesen illeszkedik a szereplők lelkiállapotához.
Az érzékeny koncepcióhoz olyan énekesek szükségesek, akik mindezt végig tudják, és végig is merik vinni. A rendező valószínűleg elsősorban tehát figurákat keresett, s csak másodsorban hangokat. Joseph Kaisernél például lehetne jobban éneklő tenoristát találni, olyat azonban keveset, aki a Christof Loy által megálmodott egyszerre kemény és űzött Grimest képes koncentráltan megjeleníteni. Andrew Foster-Williams jólszabott öltönyös Balstrode-ja olyan értelmiségi, aki agyával pontosan érti, hogy mit jelent a szerelem, vágyainak mégsem tud parancsolni. Az éneklő művészekkel abszolút egyenrangú főszerepet kreál a „néma inasból” Gieorgij Puchalski. A lengyel táncos fiú-Lolitaként ösztönösen csábít mindenkit, aki az útjába került. A vágyak tárgyaként, üres testként fel sem fogja, mit csinál, simogat, ölel, de csókja, mint Elina Makropulosé jéghideg. Az előadás csúcspontja az I. felvonás fináléja, ahogy Puchalski John megérkezik, és Peterre néz, egyetlen pillantásától elveszik a férfi. A mellette álló Ellen éppoly kihívóan néz Grimesra, mint a fiú, de az ő tekintetét senki sem viszonozza. Ellen Orford csak passzív szemlélője a három férfi drámájának. Agneta Eichenholz áriájában azonban egy olyan magányos lelket tár fel, aki méltó társa lehetne... ha nem is éppen Grimesnak, de Balstrodenak. A Petert halálba küldő kapitány azonban a magányt választja, az előadás végén bebújik Peter ágyába, hogy a záróakkordokra Hobson rángassa ki onnan, pont úgy, ahogy az Előjátékban „az első gyilkost”, Grimest.
Négy ilyen erősen meg- és átrajzolt figura mellett a kisebb szerepeket jóval kevésbé lehet kibontakoztatni, noha mindenkinek határozott karaktert adtak Judith Weihrauch jelmezei. Valójában az tud kiemelkedni, aki önmagában is jelentős egyéniség. A Theater an der Wien gondos vezetősége két veterán nagyágyút szerződtetett: Hanna Schwarz vörös madame Auntie-ja mindentudó Erdaként bolyong magas sarkújában a szereplők között, Rosalind Plowright pedig hibernált hippiként bóklászik a színen. Ez a Mrs. Sedly nem gonosz vagy félelmetes, még csak nem is leselkedik Grimes után, mindössze kokain mámorban hallucinál. Tobias Greenhalgh sem méregkeverő patikus, egyszerű ficsúr, ha fehér por kell, megszerzi, ha új fiú, azt is. A „falu lakói” nem közösítik ki Petert, nem akarják elpusztítani. Loy 21. századi társadalomkritikája Brittenénél is élesebb, ezek az emberek valójában közömbösen szemlélik Grimes pusztítását és pusztulását. Ezért az opera tömegjelenetei, hiába zeng utánozhatatlanul az Arnold Schönberg Kórus, nem hatnak olyan erősen, mint általában. Az előadást inkább pontosan, mint izgalmasan kísérte az ORF Radio-Symphonieorchester Wien Orchester. Cornelius Meister imponálóan tartatta kézben a sokszínű partitúrát, vezénylése mégis kissé érzelemmentes volt.
Az előadás fájó bizonyíték arra is, hogy mekkora a távolság Bécs és Budapest között. Magyarországon hatalmas botrány lenne egy olyan operaelőadásból amelyik, noha csak elvétve alkalmaz naturalista eszközöket, három férfi szerelméről szól. Christof Loy rendezői bravúrja, hogy mindez egy percre sem közönséges, sőt, a három művész átszellemült alakításának köszönhetően olykor szinte zavarba ejtően intim pillanatokkal ajándékozza meg a nézőket. Jellemző módon, noha a Peter Grimes nem olyan régen szerepelt a Staatsoper műsorán, az érdeklődés hatalmas volt. A konzervatívnak bélyegzett bécsi közönséget egy csöppet sem zavarta a rendezői koncepció, az idősebb nézők – márpedig szép számmal akadtak – sem vonultak ki széküket csapkodva. Lehetséges, hogy Bécsben – s ha tágabban értelmezzük Európában – már senkit sem botránkoztat meg, ha férfiak szerelmi életét kell a színpadon nézni. Egy ilyen befogadó társadalomban pusztulásra van ítélve Peter Grimes, de mégiscsak szabadabban élhet, mint mondjuk Britten halászfalujában…
Fotó: © Monika Rittershaus
