Caruso

L, mint Lammermoori Lucia Donizetti remekműve évtizedekig volt a szerző legnépszerűbb darabja. Aztán a múlt századfordulón csendben eltűnt a színházak repertoárjáról. Hogyan is fért volna el a Parasztbecsület Santuzzájának, vagy Toscának szenvedélye mellett a borongós skót parkban kószáló gyászoló lány!? A divatok változnak, és aZ 1940-es évek végén feltűnt egy díva, aki – akkoriban szokatlan módon – elkezdte feltámasztani a feledésre ítélt bel canto operákat. Maria Callas egyik legtöbbet énekelt szerepe lett Lucia mely azóta ismét minden koloratúrszoprán kedvelt szerepe. Énekelte Joan Sutherland (huszonkilenc éven keresztül), Anna Moffo, Beverly Sills, Edita Gruberova (aki mindenképpen csúcstartó, hiszen 1975-ben keltette életre először!), Natalie Dessay és Anna Netrebko. Nekünk se kell szégyenkeznünk, hiszen Gyurkovics Mária, Ágai Karola, vagy Szűcs Márta (hogy csak a már nem aktív művésznőket említsük) legendás. A Lammermoori Lucia tulajdonképpen a világ legegyszerűbb operája is lehet. A titka egyszerű: kell egy virtuóz szoprán, aki egy estén át ámulatba tudja tartani a közönséget. Minden más élmény csak ráadás.

Anthes rosszul köti a regisztereket

Saját tudósítónktól 

Hazai műintézeteink közül most leginkább a Kovaldot és az Operát támadják. Minthogy a nemzeti kultúra ügye mindennél fontosabb, elhatároztam, hogy személyesen szerzek meggyőződést az Opera ellen fölhozott vádak igazságáról és elmentem a tegnap esti előadásra. A véletlen szerencse folytán két zenekritikus mögé kerültem és ennek köszönhetem hogy már az előadás kezdetén szenzációs fölfedezést sikerült tennem.

A Staatsballett Berlin speciális helyzetben van Európa táncegyüttesei között, hiszen, amíg a nagyváros három önálló operatársulattal rendelkezik, mindhárom színház balett-repertoárját egyetlen társulat látja el. Az együttest hetvenhét balettművész (tizenhárom első magántáncos, ugyanannyi magántáncos, tizenhat címzetes magántáncos, egy karaktertáncos, és harmincöt kartáncos) alkotja, valamit harmincegy fős személyzet, az intendánstól a dramaturgokon és zongorakísérőkön át a masszőrig. Az idei évadban százharmincegy előadást tartanak, a négy premier mellett tíz repertoárdarabbal, melyből kettőt kimondottan gyermekelőadásnak hirdetnek. A világhírű táncos, Vladimir Malakhov 2002 óta vezeti a Staatsoper Unter den Linden együtteset, két évvel később olvasztották egybe a három színház társulatát. A repertoár kialakításánál gondosan ügyel az egyensúlyra, hogy minden közönségréteg megkapja a számára érdekes produkciókat. Egy olyan társulat, melynek százharminc előadáson kell teltházat produkálni, nem kísérletezhet felelőtlenül. A kiváló együttes műsorán tart ritkaságszámba menő felújított klasszikus nagybaletteket (Esmeralda, A péri), és számos kortárs alkotó is örömmel dolgozik velük (példa erre a dvd-n is hozzáférhető Caravaggio, Mauro Bignozetti táncműve). Az idei évad premierjei, egy modern-est: Nacho Duato, William Forsythe és Marco Goecke egyfelvonásosai, Heinz Spoerli Peer Gyntje, John Cranko Rómeó és Júliája, végül Itzik Gaili: The Open Square című Berlin számára készülő világpremierje.

Kerek száz esztendeje, 1911. december 7-én nyitotta meg kapuit Budapest második operaháza, a Tisza Kálmán téri Népopera, vagyis a II. János Pál pápa téren roskadozó Erkel Színház. Tartja magát egy városi legenda, miszerint a színház története sehol sincs dokumentálva, de ennek ellentmond Molnár Klára könyve (A Népopera – Városi Színház, OSzMI, 1998) és Pálinkás Edit nemrég megjelent nagyszerű tanulmánya.

Mostanában nagyon kevesen emlékeznek-emlékezhetnek rá, hogy a két világháború közti „boldog békeidőben”, 1926-tól Horthy Miklós születés-, és névnapja katonai ünnep és iskolai szünnap volt, sőt, a kormányzóvá választás napja, valamint a budapesti „fehér lovas” bevonulás évfordulója is. A várba való beköltözés után akadt bőven piros betűs nap vitéz nagybányaiéknál. Aztán évek alatt fokozatosan mindegyik jeles napnak kialakult a maga szertartásrendje, az iskolai ünnepélyektől, az országszerte kötelező istentiszteleteken-miséken át a fáklyás felvonulásokig. A megmozdulások gyökere régebbre nyúlik vissza, hiszen a hajdani uralkodókat is hasonló módon köszöntötték fel. Tehát december 6-án nem csak a Mikulás jött a gyermekekhez, hanem ők maguk is tiszteletüket tették az ország jóságos vezetőjénél. „A december 6-iki Miklós napra való tekintettel, ma délután mintegy hatezer főiskolai hallgató gyűlt össze az Egyetem-téren, hogy fölvonuljon Horthy Miklós kormányzó névnapjának ünneplésére. A menet lampionokkal és fáklyákkal felszerelve, mindenütt díszruhás rendőrök és a közönség ezreinek sorfala között haladt fel a várba. A királyi palota udvarán sorakozott fel a diákság. …A palota vörös drapériával borított erkélyén családja társaságában megjelent a kormányzó, aki a diákság háromszoros éljennel fogadott. Ezután a zenekar eljátszotta a Himnuszt, majd dr. Mauritz Béla az egyetemi tanári kar és ifjúság nevében köszöntötte a kormányzót, aki meleg szavakkal válaszolt az üdvözlésre. Ezután a zenekar eljátszotta a Szózatot, elvonult a kormányzó előtt. Az ünnepség után a kormányzó kihallgatáson fogadta a diákság vezetőit.” – szól egy találomra kiválasztott újsághír az 1926-os névnapról. 

Amikor idős operarajongók az első élményeikről beszélnek Gyurkovics Máriát, Simándy Józsefet, Svéd Sándort és Székely Mihályt emlegetik, hivatkozásai alapként – az „ifjabbak” Házy Erzsébetet, Ilosfalvy Róbertet és Melis Györgyöt. Ők azok, akiknek neve valóban arany betűkkel van beírva a Magyar Operatörténet Nagykönyvébe. Ám még azokban a legendás ötvenes években sem ők léptek színpadra minden nap. Évadonként négy-öt-hatszáz előadás van, minden napra kell egy Cavaradossi, vagy Radames. Ilyenkor kerülnek elő azok a derék repertoár-énekesek, akiknek nevét általában elmossa az idő pora. Szabadkozhatunk, de ki emlékszik Déri Jenőre, Kertész Ödönre, Lóránt Györgyre, Engel Józsefre, Gera Istvánra, Láposi Dánielre, Szellő Lajosra, vagy Kenéz Ernőre? Pedig éveket, akár évtizedeket szolgáltak végig tisztességgel az Andrássy úton. Nevüket, alakjukat, hangjukat már csak a család és a fogyó itt maradottak őrzik.

„Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall…” – így kezdődik E. T.A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséje, mely Csajkovszkij utolsó balettjének alapjául szolgált. Az 1892-es premier koreográfiáját Marius Petipa és Lev Ivanov készítették. Az eredeti balett két részre osztható, karácsony estére és Marika álmára. Talán ez az egyetlen Petipa koreográfia, amely nem az akkori régmúltban (A fáraó lánya, Raymunda), vagy a mesében-mitológiában (A hattyúk tava, Csipkerózsika) játszódik, hanem az 1800-as évek végén, tehát a darab keletkezésének idején, Németországban. Pont ez jelenti az elmúlt évtizedek koreográfusainak és közönségének a legnagyobb problémát, hiszen azóta annyit változtak a karácsony esti szokások, hogy huszonöt percnyi társasági sasszézást és hintalovas-rohamot ma már nehéz ásítás nélkül végigülni.

Tudtommal magyar operarendező még sosem kapott felkérést, hogy Berlinbe alkothasson. Kovalik Balázs az első, akinek pesti szerződését a honi kultúr-kormányzat másfél éve nem hosszabbította meg. A művész azóta tanulmányai színhelyén, Münchenben tanít és Németország különböző színházaiban rendez. Müncheni, bonni és hannoveri sikerek után érkezett a meghívás a berlini Staatsoperhez, ahol idén novemberben Smetana Eladott menyasszony című vígoperáját állíthatta színpadra. Talán nem meglepő, hogy a magyar (kultur)diplomácia nem vett tudomást az eseményről, s nem tartotta szükségesnek megjelenni a premieren, vagy keresni a kapcsolatot a nemzetközileg jegyzett alkotóhoz.

Ha végigtekintünk a Don Giovanni honi előadás-történetének majd kétszáz évén, különös dolgot figyelhetünk meg. Ugyanis minden ez szinte az egyetlen olyan opera, amelyet minden "aranykorban" felújítottak. Így szinte valamennyi jelentős, Pesthez köthető alkotó megmutathatta, mit képzel a remekműről.

Van, aki abba tudja hagyni az éneklést, van, aki nem, és van, akinek sosem kell eljutnia odáig. Ez utóbbi csoportba tartozik Plácido Domingo is, aki 70 évesen természetesen már „nem úgy” énekel, ahogy fele ennyi idősen, de azért mégiscsak korunk egyik, ha nem A legnagyobb énekművésze, aki ha valamit csinál, (énekel, vezényel, színházat- , vagy énekversenyt vezet) mindig okkal teszi azt. Nekünk pedig egy dolgunk marad: hálásnak lenni mindezért. Ha rápillantunk a naptárára, megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy nem csak karmesterként, de énekesként is újabb és újabb szűzföldeket keres magának. Simon Boccanegrát alakít a legjelentősebb színházakban, A varázslatos sziget című „barokk-összeállításban” Neptunt énekli a MET-ben, tavasszal Valenciában fog bemutatkozni a Thais Athanaeljeként.