Az opera műfaja nem is olyan régen még az általános művéltség részét képezte. Egy villanyszerelő is tudta, hogy „Az asszony ingatag” és „Oszkár tudja, de nem mondja”. Ez az elmúlt húsz évben kikopott a köztudatból. A műfaj perifériára szorulását inkább magyar, mint nemzetközi jelenségnek érzem (noha a hanyatlás ott is nyilvánvaló), itthon jóval több az üres szék és az ősz fej a nézőtéren, mint odakint. Arra gondoltam, indítok egy sorozatot, ahol röviden leírom a darabok cselekményét és, hogy nekem ma miről szólnak az adott művek. Egy színpadi alkotás mindig függ a kontextustól, hiszen Az álarcosbál svéd királygyilkosságát egész másképp értelmezzük a Palme-gyilkosság után, vagy a Cosi fan tutte bonyodalmai is másképpen érintenek meg bennünket, ha előtte tudjuk meg, hogy szerelmünk a legjobb barátunkkal flörtöl. Tehát az én ABC-m nem helyettesíti a lexikonokat, de a reggeli kávé mellett kellemes olvasmány lehet.
A, mint Aida. Az Aida igen közkedvelt opera. Rögtön az elején meghallgatjuk Radames szépséges románcát, aztán jön egy látványos menetelés, nem sokkal később a híres Bevonulási jelenet, amit mindenki csőre töltött fotómasinával vár, desszertként kis balett, és egy zengzetes finálé. Ezután haza is lehet menni… Ha társaságban szóba kerül az Aida, villoghatunk azzal, hogy a Szuezi-csatorna megnyitására írta Verdi. A műveltebbek majd megcáfolhatják ezt: nem is a csatorna, hanem a Kairói Operaház megnyitóján szólalt meg először. Sajnos egyik állítás sem igaz, 1869-ben még csak az ötletélés szintjén állt a mű, melyet azonban valóban az egyiptomi alkirály felkérésére írt Verdi. A PR értékű bemutató után a szerző rohant Milánóba, hogy gyorsan előkészítse az Aida olasz bemutatóját, mely a mai napig töretlenül folytatja világhódító útját.
Miről szól a darab? Ramfis, a nagyhatalmú főpap tájékoztatja Radamest, az egyiptomi csapatok egyik hadvezérét arról, hogy az istenek kijelölték, ki álljon a hadak élére, az országot megvédendő a betörő etiópok ellen. Radames boldogan lenne a kiválasztott, hiszen ez lenne az egyetlen mód, hogy feleségül vehesse szerelmét, a fekete rabszolgalányt, Aidát. Ám a délceg hadvezérre Amneris, a király (fáraó) lánya is szemet vetett. Feltűnik neki Radames hűvös viselkedése, ezért kutatni kezdi riválisa kilétét. Az udvar érkezik, kihirdetik a döntést: Radames indulhat a harcba. Aida utána kiált: Térj vissza győztesen! Majd megretten a saját szavaitól, hiszen a győzelem testvérei pusztulását jelentené. Néhány hónappal később Amneris magához kéreti Aidát és kiszedi belőle szerelme titkát. A rabszolgalány kis híján szemébe vágja: én is királyi sarj vagyok, aztán inkább meghunyászkodik. Nagy parádéval érkeznek a győztes hadak. Számtalan hadifoglyot ejtettek, köztük Aida apját, Amonasrót, a rangrejtett Etióp uralkodót. Radames győzedelmi díjként Amneris kezét kapja. Ám van egy kérése: engedjék el a foglyokat. Ramfis ebbe belelegyezik, csak Aida és az apja maradnak túszként.
A lány éjjel a Nílus partján várja szerelmesét, de helyette apja érkezik. Ismeri Aida titkát, és arra kéri, tudja meg Radamestől, hol támadhatnának az etióp csapatok. Amikor a hadvezér közeledik, elbújik a közeli bokrokba. Radames megnyugtatja Aidát, hiába kényszerítik Amnerishez csak őt szereti. Aida ekkor a nem őrzött ösvény felől érdeklődik, amit a hadvezér késséggel el is mesél. Előlép Amonasro, leleplezi magát és kéri Radamest szökjön velük, legyen Aida férje. Radames rádöbben tette súlyára, de már késő, megjelenik Amneris és Ramfis, akik azonnal átlátják a történteket. Amonasro és Aida elszökik, Radames nem mozdul, várja az ítéletet. Amneris még mindig szereti a hadvezért és megpróbálja megmenteni. Radames nem kér a védelemből, a papok vádjaira is csak hallgat. Meghozzák az ítéletet: sziklasírba zárják, hogy ott lassan megfulladjon, vagy éhen haljon. Amneris hiába átkozza a hóhérokat. Radames a sziklasírban is csak Aidára tud gondolni, reméli, hogy a lány távol tőle boldog lesz. Ám ekkor megmozdul valaki mellette: Aida megérezte, milyen sors vár szerelmesére elbújt. Egymást háborítatlanul átölelve csendben várják a halált. Felülről beszűrődik Amneris fohásza: békét!
Miért izgalmas darab? Az Aida egy nagyon okos opera. Az 1800-as évek elejétől kezdve Európában egyre divatosabb lett az izgalmas Keletről beszélni. Az orientalizmus művészetekbe is beszivárgott, s több „idegenforgalmi opera” íródott ekkoriban, talán a legismertebbek a Lakmé és a Gioconda. Pazar díszlet az ókori Egyiptom is, melynek egyik feltárója írta a librettó alapjául szolgáló kisregényt. Verdit annyira izgatta a téma, hogy maga is ellátogatott Luxorba. Noha akkoriban a korabeli zenéről még nem sok elképzelésük volt, a szerzőnek mégis sikerült valami egyedit alkotni. Direkt erre a darabra fejlesztette ki a speciális Aida-trombitákat, és úgy tartják, hogy a III. felvonás eleje az egyik legszebb természetfestő zene.
Az a legnagyobb baj, hogy az Aidával a színházak szeretnek biztosra menni: monumentális festett falak, rengeteg statiszta, kígyó, teve, elefánt. Ez mind csodaszép, de a nagy bevonulások a darab kisebb részét teszik csak ki. A szerelmi háromszög mellett van egy másik játék is, amit nem szoktak ábrázolni. Az Aida ugyanis egy nagyon komoly politikai játszma is, melynek nagymestere Ramfis, aki a gyenge királyit is bábként kezeli, és saját kreálmányát Radamest is képes elpusztítani. Ennek a játszmának pedig a Birodalmon kívül csak áldozatai vannak. Verdi csaknem minden darabjában véleményt mond a hatalomról, ez itt sem lehet másképp. S, hogy Aida miért lett fekete? Az egzotikuma, vagy a „mássága” izgatta? Ezeken a kérdéseken is érdemes elgondolkozni. Ha egyszer a festett pálmafák helyett ilyen emberi viszonyrendszerekkel szembesülnénk a színpadon, akkor derülnének ki az Aida valódi értékei. Az elmúlt években főleg Németországban az etnikai különbségekre helyezik a hangsúlyt. Erről nagyon fontos beszélni - gondolkodni egy olyan országban, ahol a lakosság jelentős hányada bevándorló, vagy azok gyermekei. De talán sem ez, sem egy esetleges mai Közel-keleti katonai állam ábrázolása nem meríti ki az opera valódi mondanivalóját. Az Aida véleményem szerint egy néhány látványos képpel feltupírozott kamaradráma, ahol a szereplők közti bonyolult kapcsolatrendszer jóval izgalmasabb, mint egy Veronai Aréna méretű látványszínház.
