Caruso

Maga a születésnap nekem nem volt az. Tartottam egy nagy bulit, ahova rengetegen eljöttek. Jó volt látni, hogy ilyen sok ember szeret, hogy fontos vagyok nekik. Ami elgondolkoztatott utána, hogy tíz éve dolgozok az Operában. Ezalatt eltáncoltam minden olyan szerepet, ami nekem való. Tényleg mindet. Mostanra pedig elfogytak körülöttem a kihívások. Ha jön egy felújítás, mint A rosszul őrzött lány, visszakapom a régi szerepemet, amit remélhetőleg érettebben átgondoltabban csinálok, de azért ez nem új feladat.

 

 

Pontosan. Pár éve a tánc mellett elkezdtem én is koreografálni és kisebb műfajilag besorolhatatlan tánc-filmeket készíteni. Izgatott, hogy hogyan tudom megvalósítani az elképzeléseimet. Volt mondjuk egy geg-ötletem és kíváncsi voltam, hogy egy jól kiválasztott zenével és a vágással hogyan tudom megoldani. Mi táncosok nagyon kötött életet élünk, ebben pont a szabadság vonzott, hiszen a vágóasztalon azt csinálhatok, amit akarok. Izgattak az ellentétek, például hogy egy szomorú zenére, hogyan tudok összedobni egy olyan klipet, amin nevetnek. Élvezem, hogy úgy mesélek a filmekkel, hogy nem táncolok, sőt nem is vagyok jelen.

 

 

 

Az első darabomat a Fiatal Koreográfusok Estjére készítettem, még 2006-ban. Ez Nekünk ART címmel a Várszínházban volt a bemutatója, aztán a MüPában is játszottuk. A kortárs táncot itthon mindenki nagyon komoly dologként kezeli. Én szerettem volna ennek görbe tükröt tartani, megmutatni, hogy egy gyermek szemében mi is jön le abból, amit mi nagyon modernnek gondolunk. Második koreográfiám – a Na De Tényleg!? – apropóját az Erkel Színház bezárása adta. Úgy éreztem, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy egyszerűen becsuknak egy száz éves színházat, ahol esténként kétezren néztek mindet, és ahol mi is a fél életünket töltöttük. Szomorú büszkeséggel tölt el, hogy az Erkel függönye utoljára az én darabomra gördült le négy éve…

2009-ben került megrendezésre a Jazz és Tánc az Operában című est. Venekei Mariannal és Bajári Levivel hármunkat kértek fel, hogy koreografáljunk meg pár számot, többek között Kaltenecker Zsolt zenéjére. Ennek köszönthetem legutóbbi felkérésemet is. Zsolt zenekarának, a Bin-Jipnek volt decemberben egy koncertje a MüPában, öt számukra készítettem koreográfiát. Izgalmas munka volt, mert teljesen szabad kezet kaptam, és a táncaim alatt Harcsa Veronika énekelt. Végre kiszabadulhattam az Operaház falai közül, kötetlenül választhattam partnert, nem szorított a behatárolt a próbaidőszak. Ez nagyon ösztönzően hatott a munkámra. Ekkor találkoztam a nagyon tehetséges Varga Kingával, aki pár éve végzett a Táncművészeti Főiskolán és most Földi Béla Budapest Táncszínházában dolgozik. Kingának megvannak a klasszikus alapjai, erre építette rá a plusz modern tudását, ami mifelénk ritkaság, ráadásul mindez meg van spékelve egy jó adag nyitottságra a világ felé. Egészen más hangulatú munkafolyamat volt ez, mint az eddigiek, hiszen nem Operás kolléga, tehát nem vagyunk tíz éve napi 12 órában összezárva, nem kérdőjelez meg, tiszta lappal indultunk. Ráadásul ugyanolyan munkamániás és kreatív, mint én.

 

 

 

Nem egészen. Az öt szám lépésanyagából és gondolatvilágából gyúrtam össze egy 13 perces táncjelenetet, Bin - Jip címmel. Ez kettős utalás a jazz együttesre és Kim Ki-duk néhány éves csodás filmjére, ami engem nagyon megfogott. Két fiatal úgy alkot meghatározhatatlan közösséget, hogy szinte egymáshoz se szólnak. Ezt az érzést akartam én is megfogni. Nagyon szeretek kellékkel dolgozni, már az Erkel-záró darabomban is megelevenedett a fél kelléktár, az Operás jazz-est egyik számának pedig központi eleme volt egy nagy  kanapé. Ezt a kanapét menekítettem át a Bin - Jipbe is. Két fiatal ül rajta némi alsóneműben, érzékelhetően akció után. Aztán elkezdünk visszafelé haladni az időben: megelevenedik az aktus, a „küzdelem”, látjuk, hogy külön-külön mit éltek át, amíg idáig jutottak, közben fokozatosan felkerül rájuk egy-egy ruhadarab, egyre inkább távolodnak el a meeting pointtól, a kanapétól, míg végül találkoznak.

 

 

 

 

 

Sajnos nem jutottunk be a döntőbe. Ennek – nem magyarázkodásképp – több oka volt. Én nem vagyok versenyző alkat, rosszul időzítettem. De már az is nagyon jól eset, hogy beválogattak a legjobbak közé. Jó volt látni a többeket, hogy mások hogy gondolkoznak, hol tartanak, milyen mesélnivalójuk van a világról. Elképesztett az itthon teljesen ismeretlen profi kedves és zökkenőmentes szervezés. Mindenki barátságos volt és segítőkész, érzékeltették, hogy mi vagyunk a fontosak, értünk dolgoznak. Úgy érzem, így is rengeteget profitáltam az utazásból. Az eredményhitetésnél a zsűri nem alakoskodott. Elmondták, hogy a döntésük teljesen szubjektív volt. Ed Wubbe, a rotterdami Scapino Ballett igazgatója említett egy számomra is elgondolkoztató dolgot: az időzítés, a timing fontosságát.

 

Abszolút semmit. Hannover nem az a város, amiről az ember azt gondolná, hogy rajta van a nemzetközi balett-térképen. Éppen ezért volt nagyon meglepő, amikor kiderült, hogy a koreográfus verseny már 25 éves múltra tekint vissza. Az elmúlt években számos, azóta befutott ifjú koreográfus volt itt helyezett, köztük legújabb kedvencem a most 27 éves svéd Alexander Ekman is. Külön öröm volt, hogy a kétnapos rendezvény első estéjén fellépett az NDT2 (a Holland Táncszínház ifjúsági együttese) is két Kylián és egy Ekman opussal.  Számomra lenyűgözőek az alkotásai, a tánc és a színház speciális ötvözete, az a fajta teljes gondolati és asszociációs szabadság, ami csak egy szabad országban felnőtt fiatalnak adatik meg. Darabjai nekem arról mesélnek, hogy nem kell feltétlenül komolyan venni a világot, a vicc, a geg is lehet komoly, sőt néha komolyabb és mélyebb, mint egy-egy komolynak és mélynek szánt alkotás. Ekman nagyon érzi a Színházat, tökéletesen időzít, mindig jó időben „hülye”!