Caruso

Napra pontosan negyven éve, 1972. augusztus 18-án jelent meg az alábbi cikk a Kábel című újságban. A magam részéről sohasem hallottam a nevezett periodikáról (amennyiben valaki igen, kíváncsian várom a felvilágosítást), rejtély, kiknek és miről szólhatott a lap. Az biztos, hogy a cikkírónak sok köze nem lehetett a kulturális újságírás akkoriban virágzó műfajához. Megkockáztatom, hogy operában sem járt soha. Két dolog miatt mégis érdemes elolvasni a pársoros írásművet. Elsősorban természetesen elámulhatunk azon az ismert tényen, hogy pár évtizedet miféle vendégjárás zajlott Budapesten (nem feledve azt sem, hogy a világsztárok bagóért jártak át kalandozni a vasfüggönyön túlra, hála elsősorban a lehengerlő Failoni Nelly néni szervezőzsenijének, ami ma már – még? – elképzelhetetlen.). Másodsorban pedig egy játékot ajánlok. A cikk hemzseg a helyesírási és névelírási hibáktól – melyeket ezúttal nem a blogger vétett. Lehet versenyezni, ki talál belőlük többet. Jó szórakozást!

Ha nyár és Olaszország és opera, akkor Verona a legkézenfekvőbb megfejtés. A kilencvenkilenc éve alapított fesztivál idén kerül kilencvenedszer megrendezésre. Matuzsálemi kor. Ha megéri valaki, lehet tökéletesen friss és nyitott az élet újdonságaira, de magába zárkózott, a változásokat nem tudomásul-vevő aggastyán is. Elnézve a Veronai Aréna műsorát, úgy tűnik, a vezetőség a második megoldást választotta és homokba dugott fejjel reméli megtölteni a hatalmas nézőteret. Idei egyetlen premierjét, a Don Giovannit – mely eddig érthető okokból sohasem szerepelt a Fesztivál műsorán – az olasz színházi élet doyenje, Franco Zeffirelli állította színpadra saját kezűleg. Ugyancsak az ő munkája a néhány éves Carmen és Turandot is, míg az elmaradhatatlan Aidát – ki tudja hányadszor – az Aréna egykori vezetője, a nyolcvanhét esztendős, Pesten sem ismeretlen Gianfranco de Bosio jegyzi. Veronában természetesen mindig is a látványon volt a fő hangsúly, de mára ez valami egészen különös, vállalt ókonzervatívizmusba fordult, a néhány évvel ezelőtti állapotokhoz képest is. Tehát, aki színházat akar látni, látványos tablók helyett, jobb, ha felkészül a legrosszabbra.

Van abban valami jelkép értékű, hogy éppen a ma száz éve elhunyt Jules Massenet mellszobra áll a Monte-carlói Opera előtt. A  színház egykori legendás direktora, Raoul Gunsbourg ugyanis nem kevesebb mint nyolc ősbemutatót tartott az akkor már legendás komponista operáiból, igaz, a művek közül három már szerzőjük halála után került színre. A vállalkozó biztosra ment: ha Massenet tolla meg is kopott élete vége felé, hírneve aligha.

Nem Frédi és Béni, vagy Stan és Pan operai megfelelőiről lesz szó, hanem a keresztnevükön teljesen ismeretlen Fellner és Helmer bécsi tervezőiroda színházairól. A képzeletünkben ma is élnek a Boldog Békeidők, melyeknek a kőbe vésett maradványai szerencsére megtalálhatók Budapest, és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területének nem földig romolt városainak utcáján. Közép-Európa nagyobb helyiségeit a közös építészeti múlt is összeköti. A ma látható városmagok és elsősorban a közintézmények az 1870-es, 80-as években vették fel ma is felismerhető alakjukat. Ezért van, hogy akár Pozsonyban, akár Brünnben, akár Zágrábban otthonosan mozgunk, hiszen hasonlóak a főtereink, kórházaink, színházaink.

Kisnemzetségünkből adódó komplexusunkat olykor hajlamosak vagyunk úgy kompenzálni, hogy igyekszünk jelentősebbnek feltűntetni bizonyos dolgainkat, mint amekkorák azok valóban. Például folyamatosan szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy Erkel Ferenc művészete tévedésből, - vagy netán nyelvi akadályok miatt - nem került bele soha a nemzetközi operai vérkeringésbe. Pedig, ha egyszer elfogulatlanul hallgatnánk műveit, rájönnénk, hogy a számunkra valóban fontos érzelmeket megpendítő komponista zenéje a világnak nem mond semmit sem, operái nem mérhetők össze Muszorgszkij zenedrámáival, Smetana vagy Moniuszko jobb műveivel. Másik jellegzetes törekvésünk, ahogyan igyekszünk mindenkiben meglátni a magyar vonatkozást, így lett Verne Gyulánk és Clark Ádámunk. De még azokat a nagy művészeket is szeretnénk kicsit a sajátunknak érezni, akik Pest visszajáró vendégei voltak. A sor hosszú lenne, de gondolhatunk itt Jevgenyij Nyesztyerenóra, Jurij Szimonovra, vagy a régiek közül magára Giacomo Puccinira is. Mindeközben az emlékezetünkből könnyen kikopnak a saját, itt élt, vagy innen elszármazott művészeink, alkotóink. Ilyen az elfeledett magyar zeneszerző, Lendvai Ervin.

Egy fesztivál rangját nagyrészben a kora határozza meg. Fontos, hogy mikor alapították, illetve, hogy mióta működik folyamatosan. Ha így nézzük Európa három legelőkelőbb fesztiválja időrendben: a bayreuthi, a veronai és a salzburgi. A két német nyelvterületen fekvő ünnepi játék keletkezésüktől a mai napig igen erős befolyással bír a nemzetközi operaéletre. Ami ott történik, mindig hangsúlyos és sokszor útmutató is a jövőre nézve. Verona aranykora hangnagybirtokosok - Callasok, de Monacók, Bergonzik – eltűnésével leáldozott, mára turista-attrakcióként funkcionál. A nyári fesztiválok feladata nyilvánvalóan különbözik a színházakétól. Az elsődleges feladat ritkábban a tökéletes színpadi-zenei megvalósítás, gyakrabban a népünnepély-jellegre tolódik át a hangsúly. De valljuk be, a közönség egy forró júliusi estén sokkal inkább egyszerűen hátradőlve élvezni szereti a szép látványt és az andalító melódiákat, mint gondolkodni.

R, mint A Rajna kincse Richard Wagner harmincöt évesen, 1848-ban operatervet kezd szövögetni az ősi germán Nibelung-ének alapján, eredetileg a mitológia hős, Siegfried halálát akarta megzenésíteni. Aztán szépen lassan évek alatt a téma egyre inkább dagadni kezdett: Siegfried ifjúság, majd bűnös-boldog fogantatása az ikerpár – Siegmund és Sieglinde nászából, végül a történet előjátéka, A Rajna aranyának elrablása. Már ekkor tudhatta, hogy egyedülálló tettet fog végrehajtani az opera-műfaj történetében, soha senki addig – és később sem jellemző – nem komponált egy témára összefüggő ciklust. A szövegkönyv elkészítése négy évet vett igénybe, de már 1850-től elkezdett motívumokat komponálni a Tetralógiához, melyek majd behálózzák a zenedrámákat. A végül több mint tizenhat órányi zene megírása mintegy negyed évszázadot vett igénybe. Wagner hosszú évekre félbe is hagyta a komponálást, A nürnbergi mesterdalnokok és a Trisztán és Izolda kedvéért. Noha a szerző ellenezte, „megbízója” és rajongója , II. Lajos bajor király előadatta A Rajna kincsét és A walkürt Münchenben a teljes Ring elkészülte előtt. Wagner álma az volt, hogy művei számára egy saját speciális színházat építsen. A helyválasztás végülis a bajor kisvárosra Bayreuth-ra esett. A zeneszerző szedte össze a pénzt magán-operaházára, mely 1876. augusztus 13-án nyílt meg, a tetralógia első teljes előadásával.

Valószínűleg egyetlen opera sincs a XIX. század második felének terméséből melynek annyi változata, illetve interpretációs lehetősége adódik, mint Offenbach befejezetlen művének, a Hoffmann meséinek. Mint ismeretes, a komponista már nem tudta befejezni a darabot, helyette az az Ernest Guiraud tette meg, aki a Carmen recitativóit is írta. Mindezek ellenére az opera akár töredékesen, akár átkomponálva, akár a folyamatosan előkerülő autográfokkal kiegészítve korának – és korunknak – egyik legmodernebb, legizgalmasabb zenés színpadi műve. A Hoffmann meséi előadás-története már a kezdetektől gyakorlatilag követhetetlen. Bozó Péter zenetörténész – Offenbach legelszántabb hazai kutatója – szerint Pesten még egy évadon belül is akadtak eltérések. Így, ha a Hoffmannra veszünk jegyet a világ valamelyik operaházában, tulajdonképpen zsákbamacskát veszünk, az is előfordulhat, hogy egy félig ismeretlen művel találkozunk. A Theater an der Wien márciusi premierjében a legteljesebb ősváltozatot ígérte, az Oscar-díjas filmes, William Friedkin (Francia kapcsolat, Az ördögűző) színpadra állításában. A produkció nem bizonyult elég sikeresnek, s Roland Geyer intendáns a nyári teljesen új szereposztás beállítására a koncepció módosítását kérte a rendezőtől, aki erre nem volt már rávehető. Így maga Geyer hozott létre egy lényegében új előadást, a színházban fellelhető díszletek-jelmezek segítésével. A döntés helyességéről lehet vitatkozni, de visszaigazolást csak az új produkció ad. Ha ad.

A Gyagilev-féle Les Ballets Russes megalakulásának centenáriumát, 2009-ben ünnepelte a táncvilág. A kerek évforduló tiszteletére minden jelentős balettegyüttes elővette és valamilyen formában leporolta az Orosz Balett korszakos műveinek valamelyikét. Chopiniana, Petruska, Tűzmadár, József legendája, Tavaszünnep – hogy csak néhány címet említsünk azokból az alkotásokból, melyek megalapozói lettek annak a vélekedésnek, hogy a tánc vált a 20. század legmeghatározóbb művészeti ágává. Az eltelt kicsit több mint egy évtized úgy tűnik, azt bizonyítja, hogy a mozgásművészet ideje leáldozóban van, de az új csillag még nem ragyogott fel, legalábbis nem ismerhető fel egyértelműen. A hanyatlásra sajnos ékes bizonyítékot szolgáltatott néhány pesti és győri „ifjú kortárs kísérlet” az elmúlt hónapokban. A nemrég látott előadások közül egyedül a Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadásán, Leo Mujic a végzős növendékekre koreografált opusában mutatkozott kellő fantázia.