Caruso

Nem sokkal azelőtt, hogy a 130 éves Operaházat tűzijáték fénye világította volna be, történt egy fontos esemény. A jó nevű Naxos kiadó – amely elsősorban ritkaságok kiadására szakosodott, ahogy az 1980-as években a Hungaroton – kiadta Erkel Ferencünk István királyát. Korábban nem sok volt példa arra, hogy egy magyar operát külföldi kiadó jelentetetett meg először. Úgy tűnik, a Naxos szakemberei elég érdekes műnek ítélték az István királyt ahhoz, hogy vállalják a cd kiadással járó anyagi kockázatokat. Így ez lett Erkel harmadik operája, amellyel azok a külföldiek találkozhatnak, akik érdeklődnek a magyar operatermés iránt.

Ki tudja mennyi idő telt el azóta, hogy Gál György Sándor (1907 – 1980) neve utoljára nyomtatásban megjelent. Pedig nem is olyan régen történt, hogy művein nemzedékek nőttek fel. Napjainkban bármelyik kiadó megirigyelné azt a példányszámot, amelyben könyvei – elsősorban regényes zeneszerző életrajzai – elfogytak az 1950-es és 70-es évek között. Munkái bestsellernek számítottak a világtól részben elzárt Magyar Népköztársaságban. A ponyvairodalomtól államilag távol tartott ország valamennyi könyvtárában megtalálható volt Gál György Sándor életműve. Az első kifogástalan stílusban megírt, olvasmányos zeneszerző életrajz 1930-ban, az utolsó a szerző halála után, 1981-ben jelent meg. Gál papírra vetette Beethoven, Liszt, Schubert, Verdi, Erkel, Weiner, Csajkovszkij, Johann Strauss, Gershwin, Offenbach, Händel, Debussy és Honthy Hanna kifényezett, kikerekített történetét. Ezenkívül írt opera és operett lexikonokat, mindegyik kiváló és időtálló munka a maga nemében. Nagyszerű tárgyismeretről és ragyogó stílusról tanúskodnak. Csak mára nem olvassa őket senki, Atlantiszként elsüllyedtek a könyvtárakban. Aki a zeneszerzők életére kíváncsi, inkább tudományosabb munkákat keres, aki pedig életregényeket olvasna, inkább Boleyn Anna, vagy II. Miklós „titkos naplóját” veszi meg.

Egy Rigoletto előadáson történt, 1985 telén, hogy feltűnt egy pályakezdő szoprán Ceprano grófné nyúlfarknyi szerepében. A nézők a szünetben a szereposztásos táblához siettek, keresve, ki lehetett a színpadon az új, üde jelenség. Kertesi Ingridnek hívják – lehetett mindenfelé hallani az Erkel Színház hatalmas nézőterén. A nevet gyorsan megtanulta a közönség. Ingrid pedig hasonló tempóban vette birtokba a koloratúrszoprán főszerepeket. Meglepően keveset. Az Operaházban az elmúlt három évtized alatt nagyjából három tucat szerepet elénekelt. A teljes itthoni koloratúrszoprán repertoárt: Oscart, A francia királykisasszonyt, Sophie-t, Luciát, Gara Máriát, Júliát, Olympiát, Adélt, Gildát, Blondét, Adinát, Norinát és Melindát. Legnagyobb szerepeit két, olykor három rendezésben is énekelte az évek során. A színház mindenkori vezetőségében ugyanis fel sem merült, hogy mást írjanak ki rájuk, amikor Kertesi Ingrid is rendelkezésükre áll. Ő pedig a mai napig izgatottan várja a felkéréseket. Amíg az elmúlt évtizedekben számtalan tiszavirág életű karrier ért véget, Kertesi Ingrid ma is, friss nagymamaként illúziókeltő a színpadon. Mostani partnerei közül többen még meg sem születtek, amikor ő már Sophie-ként várta a Rózsalovagját. Bárki más számára istenkísértés lett volna huszonöt évvel a Strauss bemutatkozása után visszaállni a szerepbe. Ő ragyogó kék szemével és természetes bájával azonban ismét el tudta hitetni, hogy egy zárdából elhozott kislány áll a színpadon.

Gara Márk vendégposztja

Számtalanszor láttam őt, amint két telefonon beszélt egyszerre és közben a számítógépen jegyeket foglalt egy csoport számára.  Közben lágyan duruzsolt az ügyfelekkel, akik mind a mai napig a keresztnevén szólítják. Amikor a nézőtéren találkozunk, akkor szinte megrohanják az ismerősök, barátok, ő pedig élvezi, hogy a látott előadásról beszélhet velük. Máskor mint a szélvész közlekedik a sorok között és közben mindenkinek mond valami kedveset. Lelkesedése egy cseppet sem csökkent az évek alatt.

A világháború után sok darab eltűnt az Operaház repertoárjáról, a Parasztbecsület és a Bajazzók azonban továbbra is ugyanúgy közönség-kedvenc maradt, mint korábban. Az első években a színházban rengeteg egyfelvonásos volt műsoron, így a két verista opus csak ritkán szerepelt egy estén. Amikor 1949-től a Városi (majd Erkel) Színház az Operaház második játszóhelye lett, Mascagni és Leoncavallo zenedrámái az elsők között kerültek át a Köztársaság tári épületbe. Ezen kívül szinte minden nyáron kivitték a darabokat a Margitszigetre is. Nagyon sokáig az 1930-as produkciót adták, természetesen folyamatosan frissülő szereposztással. A Parasztbecsületbe a régiek mellett bemutatkozott Delly Rózsi, Birkás Lilian, Czanik Zsófia, Takács Paula, Laczkó Mária, Papp Júlia, Gombos Éva és Elek Éva (Santuzza),  Birkás Lilian, Horányi Karola, Gergely Katalin, Mátyás Mária, Pavlánszky Edina, Endre Borbála, Vámos Ágnes, Házy Erzsébet, Tamássy Éva, Szőnyi Olga, Gombos Éva, Andor Éva és Szabó Rózsa (Lola), Járay József, Megyesi Pál, Liontas Konstantin, Simándy József, Lóránt György, Helge Roswaenge (1958-ban!), Tarnay Gyula, Csongor József, Szellő Lajos, Francisco Lazaro és Mártay Ferenc (Turiddu), Virágos Mihály, Tóth Lajos, Fodor János, Varga András, Radnai György, Oláh József és Sólyom Nagy Sándor (Alfio), Uher Zita, Halász Éva, Garancsy Márta, Szabó Anita és Szirmay Márta (Lucia). Az előadásokat Komor Vilmos, Kerekes János, Pless László, Koltay Ferenc, Lukács Miklós, Tóth Péter és Blum Tamás vezényelte.

Talán negyed évszázadonként volt az Operaház történetében akkora sikersorozat, mint ami a Parasztbecsület 1890. december 26-i magyarországi bemutatóját követte. Az évad végéig húsz előadást kellett tartani Mascagni remekművéből, a következő szezonban harminckétszer ment az egyfelvonásos. Akkoriban még nem volt a színháznak évadokra előre tervezett repertoárja, a napi – heti műsor érzékenyen követte a közönségigényt, különben üresen állt volna a színház. A premier sikere elsősorban Gustav Mahlernek köszönhető, akinek rövid pesti főzeneigazgatói működésének a Ring első két darabajának bemutatása mellett éppen a Parasztbecsület színrehozatala volt a legjelentősebb tette. Mahler az elsők között fedezte fel az opera értékeit, így Budapesten játszották először Olaszországon kívül. Noha a kritika hűvösen fogadta a Parasztbecsületet, a közönség azonnal a verizmus hatása alá került. A Magyarországi bemutatón Santuzzát Szilágyi Arabella, Lolát Ábrányiné Wein Margit, Turiddut Szirovatka (Balta) Károly, Alfiót Veress Sándor, Luciát Henszler Helén énekelte. A produkció 1912-ig folyamatosan műsoron volt, számtalan új beállóval. Rotter Gizella, Vasquez Italia, Komáromy Mariska, Lantes Assunta, Kaczér Margit, Schiff Etel, Bartóky Matild, Diósyné  Handel Berta, Koncsek Mariska, Stoll Gizella, Krammer Teréz, Berts Mimi, Szamosi Elza és Haselbeck Olga Santuzzát, Francesco Signorini, Francesco Runcio, Julius Perotti, Arányi Dezső, Kertész Ödön, Vincenzo Larizza, Werner Alberti, Henry Prevost, Váradi Emil, Giovanni Lunardi és Pichler Elemér Turiddut, Várady Sándor, Beck Vilmos és Mihályi Ferenc, Zádor Dezső Alfiót. Az előadásba rengeteg vendégművész mutatta meg tudását, közülük Gemma Bellincioni, Lili Lejo, Wyns, Emmy Destinn és Maria Labia a nevesebbek. A 100. Parasztbecsületet 1895. október 30-án tartották, a jeles előadást maga a zeneszerző vezényelte. A 200. alkalomra se kellett sokat várni, 1911 novemberében volt.

Ma már nehéz elképzelni, micsoda tisztelet övezte a két világháború között Dohnányi Ernőt. Egyszerre volt zeneszerző és tanár, zongoraművész és karmester, a Zeneakadémia és a Rádió zenei részlegének igazgatója, a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya és az összes lehetséges kitüntetés birtokosa. Nyilvánvaló, hogy nem lehet valaki mindenben egyformán tehetséges és sikeres. A kritika az esetek nagy részében mégis szemet hunyt, amikor a Nemzeti Nagyság nem alkotott akkora csodát, mint azt a kultúrfölény lázában égő ország remélte. Dohnányi operaházi premierjei után is szinte kizárólag dicsérő sorokat lehet olvasni. A szerző színpadi művei kétféle gyökérből táplálkoznak. Egyfelől abból a magyar és német eredetű, jó értemben vett konzervatív polgári hagyományból, melybe a komponista beleszületett, nevelkedett és művészileg kiteljesedett. Másfelől viszont időnként megpróbálkozott magyaros műveket alkotni, melyet utólag – főleg Bartók és Kodály „tiszta forrásának” fényében – talán a finom ízlésű művész maga is szégyellt kicsit. Dohnányi és életműve 1945 után tiltólistára került. Hetven év távlatából feleslegesnek tűnik ez az intézkedés. Ahogy Szabados Béla vagy Hubay Jenő művei természetesen koptak ki az Operaház és a hangversenytermek műsorrendjéről, ugyanúgy tűntek volna el a kevéssé időtálló, keletkezésük korát merősen magukon viselő Dohnányi opusok is.

Néhány napja – szeptember 4-én múlt kerek száz éve, hogy Udvardy Tibor megszületett. A kiváló tenorista 35 éven keresztül, 1939 és 1974 között szolgálta a magyar operakultúrát. Udvardy pályafutása szerencsés csillagzat alatt indult. Az Operaház éppen tenorínségben szenvedett (Létezett-e valaha operaház más állapotban!?), már a vizsgája után Pataky Kálmán méltó utódját látták a huszonöt esztendős jó kiállású énekesben. Nem sokkal a II. világháború kitörése után, 1939 októberében a Hunyadi Lászlóként debütálhatott a Magyar Királyi Operaház színpadán. Érdekes, hogy ugyanebben a szerepben mutatkozott be Székelyhidy Ferenc 1909-ben és Ilosfalvy Róbert 1954-ben. Udvardyt egyből szívébe zárta a közönség és a kritika. Már az első szezonjában tíz kisebb-nagyobb szerepet kapott. A következő évadtól azonban már csak főszerepeket kapott. A világháború alatt került repertoárjára Alfred Germont, Faust, Henri a Köpenyből és Siegmund. A Garabonciás Józsiját maga Lehár tanította be a tenoristának a mű ősbemutatójakor. Lírai, magas C-t követelő szerepek, Puccini, Wagner és operett. Mindez elfért a fiatal énekes repertoárján, aki olyan okosan énekelt, hogy ezek a változatos szerepek semmilyen kárt nem tettek hangjában, mely hosszú pályafutása során sohasem hagyta cserben.

Az Innsbrucki Régizenei Fesztivál (Innsbrucker Festwochen der Alten Musik) 1976 óta csábítja a barokk zenei híveit Tirol fővárosába. Közönsége korántsem olyan előkelő, vagy önmagát előkelőnek képzelő, mint a salzburgi, a légkör is sokkal családiasabb a hegyek közé zárt városba. A koncerteken, operaelőadásokon gyakran találkozni ugyanazokkal az arcokkal. Úgy tűnik, még akadnak olyanok, akik szívesen töltenek pár napot Innsbruckban, élvezik a tájat, a konyhát, és esténként a különböző helyszíneken felcsendülő barokk ritkaságokat.

Hogy ki volt Caffiné, akinek nevét a legalaposabb színháztörténeti könyvek is csak elvétve említik? Sarolta asszony majdnem negyven éven keresztül, 1888 és 1926 között dolgozott az Operaház jelmeztárában. Tulajdonképpen jelmeztervező volt, de ezt a mesterséget akkoriban még nem nevezték így. Az Operaház negyedik emeleti nagy jelmeztárában ma is láthatók azok az 1884 óta gyöngybetűkkel vezetett könyvek, amelyekben Caffiné és társai leírták, hogy az adott darabokban milyen jelmezt viseljenek a szereplők. Ezekben az évtizedekben fel sem merült minden műhez új jelmezkölteményeket varrni, nagyjából ugyanazok a ruhadarabok kerültek a művészekre az Otellóban, mint a Hugenottákban. Fekete harisnya, páncéling, és így tovább. A díszletekkel, melyeknek az Operaház kezdeti éveiben Spannraft Ágoston volt a felelőse, hasonló volt a helyzet. Az ő gyönyörűséges festett vásznairól készített tervek szintén megtekinthetők. Spannraft, Caffiné és kortársaik munkáit elsodorta az idők szele, az általuk tervezett produkciókra már nagyszüleink generációja sem emlékezhetett. Emléküket a terveken kívül néhány leírás és fotó őrzi. A józanész pedig azt diktálja, hogy a rohamosan változó színpadművészetben évszázados visszafordulás ne fordulhasson elő.