Caruso

Ismerete, hogy az André Chénier premierjét megelőzőleg, ádáz küzdelmek voltak az Operaház vezetősége és az egyes művészek között, akiket felszólítottak, hogy a színpadi illúzió és a történelmi stílszerűség kedvéért vegyék le bajuszokat, férfiasságuk legszebb díszét. Ami diplomáciai fortély csak lehet, mind elkövették a hivatalos körök, hogy az énekeseket erre az elhatározó lépésre rábírják. Így többek között Kéméndy festőművészt, az Operaház főrendezőjét és Noszéda tanárt, a jeles fiatal zenészt korlátlan bugdet-joggal küldték el agent provocateuröknek a Pschorrbräba, ahol az illető művészek ebédre és vacsorára összegyülekezni szoktak. Ezek az ékesszólás, a dialektika, a suggesztio, a furfangos politika, a legsimább diplomácia, a megható könyörgés és a halálos fenyegetések minden lehető és lehetetlen eszközét felhasználták, hogy a csökönyös művészekben a bajusz ellen való gyűlöletet felújítsák. Általános feltűnést keltett a vendéglőben, hogy Kéméndy és Noszéda  a nagyszámú vendégek szeme láttára a földre borultak és sírva rimánkodtak kétségbeesett taglejtéssel:

- Az isten szerelmére, vegyék le a bajuszukat!

Egy korábbi bejegyzésünkben megnéztük, hogy az operaénekesek hányféle kutyával osztották meg életüket. Valószínűleg hasonló összeállítást lehetne készíteni macskás képekből is. Most azt nézzük végig, hányféle állattal találkozhat egy operaénekes, önszántából, vagy azért, mert szerepe úgy kívánja.

1. Amalie Materna, Bayreuth első Brünnhilde-je az első Grane-val, Cocotte-tal, akit maga II. Lajos adományozott Wagnernek

Ha az ember járja a világot, lépten-nyomon érhetik meglepetések. Néhány hete, amikor Perugiában körbesétáltam szállodámat, a Palazzo Gnoni-Mavarellit – egy 1860-as évek elején épült, szebb napokat látott, ám kopott patinájában is gazdagságot sugárzó épületet –, döbbenten akadt meg a szemem a hátsó traktusban elhelyezett, málló márványtáblán, amely örök emléket hivatott állítani annak, hogy hotelt egykor maga Richard Wagner is igénybe vette 1880-ban, amikor néhány éjszakát a városban töltött. Wagnerrel egy házban aludni nem ki dolog! De mit keresett a német zeneszerző az akkoriban nem könnyen megközelíthető olasz városban? – adódott az első kérdés. Némi utánajárás után kirajzolódott, hogy Wagner élete második felében szenvedélyesen látogatta Itália különböző városait, ihletet meríteni, vagy szimplán pihenni.

Mai bejegyzésünkben három magyar grafikusművész, Gál Ferenc (1913-1986), Kékesi László (1919-1993), és Füle Mihály (1914-2005) munkáiból mutatunk be néhányat. Bár a Pénzjegynyomda egykori munkatársai számos más területen is alkottak, természetesen operai témát választottunk.

Míg a sport, az állat- és növényvilág, a képzőművészet ábrázolása viszonylag gyakori a magyar bélyegkiadás történetében, jóval kevesebb kiadvány foglalkozik zenei témával. Ezek többsége is nagyjainkról megemlékező, évfordulós emlékbélyeg. A kivételek egyik ritka, szép példája a Magyar Posta 1967-es bélyegsorozata, mely a „hagyományos operajátszás” színes mesevilágát megidéző nyomatokon közismert operák egy-egy jelenetét mutatja be.

A sorozat első négy darabját Gál Ferenc, a többit Kékesi László tervezte.

1. Borogyin: Igor herceg

Sudlik Mária nem akkor halt meg, amikor néhány napja megállt a szíve, hanem már lassan tizenöt éve, amióta nem léphetett többet színpadra. Egyike volt azon ritkuló keveseknek, akinek a színpadi lét még azonos volt magával az élettel. Számára az Operaház nem csak a munkahelyet jelentette, hanem az életteret, sőt kicsit az otthont is. Amikor mindezt elveszítette, soha többet nem tette be a lábát az Andrássy útra, esténként a Pasaréti úti lakásban várta haza a hírhozó férjét. Hatvanéves kora óta csak várt… Tizenhárom éven keresztül várt.

Párizs operaháza, a Palais Garnier sokak fantáziáját megmozgatta az elmúlt másfél évszázadban. Az élet itt nemcsak a színpadon, a nézőtéren és a próbatermekben zajlik, hanem olykor a tetőn is. Érdemes belepillantani ebbe a különleges világba!

1. Delmaet & Durandelle fotója 1869 májusában készült, tetőfedés közben. Egyes legendák szerint a kép jobb alsó sarkában a Fantom figyeli a munkát!

Nincs még egy operaénekes, aki úgy hajolt meg előadásai végén, mint a ma hatvanöt esztendős Kelen Péter. Végigsimogatta a függönyt, a mese és a valóság elválasztóját, majd bal kezével megfogta és mosolytalanul, szinte dacosan, üres tekintettel farkasszemet nézett az őt éltető közönséggel. Sem köszönet, sem hála, sem alázat nem volt ilyenkor a művész szemeiben. A játék és varázslat véget ért, de még nem tudott, vagy nem akart visszalényegülni civil, hétköznapi önmagába.

Összeállításunkban – kapcsolódva a holnap kezdődő Bayreuthi Ünnepi Játékokhoz – két, Richard Wagner művészetét tárgyaló bélyegsort mutatunk be, melyeket a német Harmadik Birodalom idején jelentettek meg.

A nácik, és személyesen Hitler vonzódása a germán mondakör legendáihoz, valamint kitüntetetten Wagner művészetéhez közismert. Így az sem véletlen nyilván, hogy első komolyabb vállalkozásuk a bélyegkiadás terén egy Wagner operáit bemutató alkalmi sorozat volt.

Ezt a kilenc darabos jótékonyági bélyegsort – mely ebből a korszakból a mai napig talán a legkeresettebb a gyűjtők körében – Német Birodalmi Posta (Deutsche Reichspost) bocsátotta ki, a Deutsche Nothilfe segélyszervezet támogatására 1933. november 1-én. Az ilyen jótékonysági bélyegek esetében az összértékből egy bizonyos összeg a kedvezményezett szervezet számlájára került. A háború előtt kiadott német bélyegeknél szokatlanul minőségi és kidolgozott maratott mintákon a korai operák és az Istenek alkonya kivételével a wagneri életmű nagy része megjelenik. (Ez utóbbi talán az épp alakuló ezeréves birodalom szempontjából szerencsétlen címe miatt maradt ki a sorozatból.) Érdekesség még, hogy a korábbi minták helyett ennél a kiadványnál alkalmazták először vízjelként a horogkeresztet.

A sorozat tervezője Alois Kolb (1875-1942), osztrák grafikus, részmetsző, festőművész.

1. Tannhäuser

Aki foglakozik az okkult tudományokkal, talán meg tudja magyarázni, hogy miféle különös egybeesés lehet az oka annak, hogy július elején néhány nap különbséggel – más-más évben – a világ különböző pontjain három nagyszerű tenorista is született. B. Nagy János 9-én sírt fel először, majd 11-én az idén 90 esztendős Nicolai Gedda következett, a sort 13-án Carlo Bergonzi fejezte be. Akad egyéb hasonlóság is a magas C királyainak életrajzában. Például az, hogy mindhárman énekeltek Budapesten. S amikor itt jártak, fénykép készült az fellépésükről. Melyet ki más készíthetett volna, mint az Operaház „udvari fotósa” Mezey Béla!? A fényképészek általában szerény emberek, akik nem magukat tolják előtérbe, hanem a kamera másik oldalán állva próbálják elkapni a megfelelő pillanatot. Mezey Béla sem ünnepelteti magát, pedig nemrég töltötte be a 80. életévét. Éppen aznap, amikor Carlo Bergonzi 91. esztendős lett volna. Mert bizony ő is beleillik a sorba. Ugyan hivatalos képzésben sosem részesült, színpadra sem lépett, de gondosan őrzi azt a magnókazettát, amely ékesen bizonyítja, hogy ha máshogy alakul az élete, talán belőle is príma tenor vált volna.

Verdi halálának centenáriumakor, 2001-ben hatalmas megemlékezéseket és fesztiválokat tartottak szerte a világban. A rengeteg új operaelőadás mellett a társművészetek is ihletet kaptak. Ekkor készült Roberto Meli, a tehetséges olasz illusztrátor, grafikus és nem utolsó sorban karikaturista szellemes rajz-sorozata a 27 Verdi operáról. A legjobbnak ítélt tízet blogunk is bemutatja most.

1. Nabucco