Békés András 1989-ben, közvetlenül a rendszerváltás után hatvankét évesen lemondott operaházi főrendezői címéről és visszavonult. Nem sokkal később a zeneakadémiai tanítással is felhagyott, átadva helyét a következő generációnak. Ezután művészi hagyatékát gondosan rendbe rakva, azt általa kiválasztott gyűjteményekre hagyományozta az anyagot. Fokozatosan zárta ki életéből a külvilágot. Nem mutogatta magát premiereken, nem ücsörgött igazgatói előszobákban felkérésekre várva, nem írt bölcselkedő könyveket, nem akart senkinek a terhére lenni. Nem építette önön márványszobrát, úgy gondolta, tudása, emléke a tanítványokban él tovább. Ritka emberi nagyság egy olyan korszakban, amikor sokan utolsó erejükkel is a vélt húsosfazekakba kapaszkodnak. Békés András ezzel szemben otthonából figyelte a világot. Ha valaki szükségét érezte, kommunikálhatott vele. Kevesen merték azonban felhívni ezt a kíméletlenül tisztánlátó embert, aki a saját pokoljárásai árán tudott olykor kegyetlen tükröt tartani beszélgetőtársai elé.
Nem lehet tudni, hogy valóban annyi küzdelemmel volt-e teli Békés András pályafutása, mint amennyiszer végtelen érzékenysége – a nagy és kiszolgáltatott művészek sajátja – szélmalomharcokra kényszerítette. Édesanyja, egy szépséges pályakezdő olasz színésznő, Berlinben ismerkedett meg az akkor éppen filmdramaturgként tevékenykedő Békés Istvánnal. Ilyen előzmények után talán nem is csoda, hogy mindhárom gyermekük már kiskoruktól fogva a színház rabjaivá vált. Békés András nem tartozott a szakbarbár operarendezők közé, mindent megfigyelt és minden érdekelte, de talán legjobban a kifürkészhetetlen emberi lélek. Hosszabb kanyarok után lett végül rendező, a háború utáni Budapesten fotóriporterként tevékenykedett, ikertestvérével, Italával pedig a pantomim-művészet hazai úttörőjének számítottak. Nádasdy Kálmán tanítvány volt, s mint ilyen megkülönböztette a mestere és a maga által követett elemző rendezést, az Oláh Gusztáv nevével fémjelzett, elsősorban látványra épülő előadásoktól. Harminchárom évesen, 1960-ban, már befutott alkotóként szerződött az Operaházhoz. A színházat ekkor Nádasdy vezette, aki igazgatóként, A kékszakállú herceg vára (1958) és a Trisztán és Izolda (1959) korszakos előadásai után befejezte operarendezői pályafutását. A stafétabotot Békés András vette át.
„Beosztott rendező voltam.” Egy élet tragédiáját tudta Békés ebbe a többször ismételt rövid mondatba sűríteni. Huszonhét évet töltött el az Operaházban egy nálánál kevésbé tehetséges, ám simulékonyabban érvényesülő főrendező basáskodása alatt. Feladatait ritkán választhatta maga, szereposztásaiban se mindig volt szabad keze. Mégis, ilyen körülmények mellett, csak az anyaszínházában olykor évi három-négy produkció került ki a keze alól. Remekművek és feledhető előadások egyaránt. Volt olyan, ami évtizedekig ment és olyan is, ami csak pár előadást ért meg. A rendezések minőségétől függetlenül. Ő honosította meg Új Bayreuthot 1962-ben Budapesten a Lohengrinnel, az Elektrája (1976), Forray Gábor méhkaptárt idéző díszletével, negyven évvel a bemutatója után is megállná a helyét bárhol a világon. Békés nagy korszaka mégis pályája végén, a főrendező hanyatlása, majd visszavonulása után Offenbach Kékszakáll című operettjének operaházi bemutatójával kezdődött. A világon is egyedülálló négy párhuzamos szereposztásban bemutatott Pillangókisasszony (1983), az Operaház új technikai lehetőségeire épített költői Anyegin (1984), a máig emlegetett fergeteges lendületű Sevillai borbély (1986), a Zeffirelli előtt megálmodott Alfred visszaemlékezéseiből építkező Traviata (1986) mind a jelentős alkotások. Ahogy a Donizetti és a Purcell felfedezései (Boleyn Anna 1987; Dido és Aeneas 1988), a Thomas Mannhoz méltó Mario és a varázsló (1988), és az életművet lezáró, méltatlanul gyorsan eltüntetett Kékszakállú herceg vára (1989) is.
Az operarendezés nem időtálló műfaj. Felvételek ugyan maradtak fent Békés (elsősorban késői) előadásairól, azt azonban, hogy keletkezésükkor miért voltak fontos, sikeres, vagy éppen elhibázott produkciók, aligha fogjuk a dokumentum értékű videók láttán megérteni. Emlékét leginkább azok az alakítások őrzik, melyek eggyé-forrtak alakítójukkal. A négy egyenrangú Cso-cso-szán: Kincses Veronika, Kukely Júlia, Pitti Katalin és Tokody Ilona, Sudlik Mária Grófnője, Szűcs Márta Boleyn Annája és Violettája, Zempléni Mária Saloméja (Szikora János produkciójában), Karizs Béla Hermannja és Kékszakállja, Kelen Péter Nemorinója és Lenszkije, Tóth János Cipollája és Bartolója, vagy Begányi Ferenc Hovanszkija (a listát mindenki kiegészítheti saját szájíze szerint) mind Békés András segítségével váltak operatörténetünk kitörölhetetlen részévé. Az átható tekintetű, varázslatosan kék szemű, jó kiállású, gondosan összeválogatott ruhatárú, később gyönyörűen őszülő rendezőt sokan nevezték mágusnak. Hatással volt az emberekre, s ezt pontosan tudta is magáról. Az alkotás számára egy állandó kételyekkel teli folyamat volt. Valószínűleg a darabról való töprengés, a megoldások keresése sokkal jobban izgatta, mint maga a számos gyakorlati buktatót rejtő színpadi megvalósítás. Békés András nagyon pontosan ismerte az emberi lelket, így tudta előcsalogatni a művészekből a bennük megbúvó alakításokat. Idővel éppen ennek a tulajdonságának köszönhetően döntött úgy, hogy – nyilvánvaló csalódások után – hátat fordít a külvilágnak.
Visszavonulása után egyetlenegyszer, tanítványának, Kovalik Balázsnak sikerül elérnie, hogy alkotóként az Operaház közelébe menjen, a Sevillai borbély 2009-es felfrissítésekor. Különös kettősség jellemezte az alkotói folyamatot, Békés részben nagyon akarta az előadást, saját, szó szerinti fordítást készített a műből, s a fiatal énekes gárdától megkövetelte, hogy minden általuk énekelt szó jelentésével tisztába legyenek, részben tartott a vállalkozás sikertelenségétől. Végül kivonult az alkotás folyamatából, miközben otthonából izgulva várta nap, mint nap a fejleményeket. Noha a premieren sem jelent meg, régi színházi szokás szerint ajándékot készített a közreműködőknek. Egy képeslapról a népszerű német mesefigura, Struwwelpeter, a körmét nem vágó, haját nem nyíró fiú néz farkasszemet a megajándékozottakkal. „Anch’io sono un barbiere” – azaz: én is borbély vagyok. S hogy milyen volt Békés és Kovalik Borbélya? Nem a szokásos minden lében kanál vidám fickó. Sokkal mélyebb érzésű ember, akinek valójában semmit sem sikerült elintéznie, hiszen A gróf és Rosina az ő közreműködése nélkül is egymásra talált volna. Talán pont azt a végső kérdést félt feltenni önmagának Békés András a Rossini vígopera kapcsán, hogy szükség volt-e rá egyáltalán. Végignézve az immáron visszavonhatatlanul lezárt életművön, bátran kijelenhetjük, hogy égetően nagy szüksége van a Nádasdy Kálmán- és Békés András-féle, olykor vitákat generáló, elemző operarendezőkre. Ők hagyják a mélyebb nyomot a magyar operakultúra illékony emlékezetében.
