A múlt héten koncertszerűen bemutatott Földindulással Balassa Sándor operaszerzői életműve minden emberi számítás szerint teljessé vált. Nem valószínű, hogy a nyolcvanéves komponista új zenedráma megírásához fogna, miután negyedik műve tizenöt évet hevert az íróasztalfiókban. A premier apropóján érdemes végigtekinteni azon az úton, amelyet Balassa, az operakomponista az elmúlt évtizedekben végigjárt.

Balassa Sándor a rendszerváltás előtt is elismert zeneszerző volt, munkáját 1972-ben Erkel-díjjal, 1978-ban érdemes művész kitüntetéssel, 1983-ban pedig Kossuth-díjjal jutalmazták. Műveit sohasem tiltották be. Ritkaság, hogy egy szerző mindhárom bemutatott operája – és számos egyéb műve is – hozzáférhető hanghordozókon. Balassa kompozícióira külföldön is felfigyeltek, a párizsi Nemzetközi Zeneszerzői Tribünön Legenda című műve 1968-ban harmadik, a Requiem Kassák Lajosért 1972-ben első díjat nyert. A nagyzenekarra írt Íriszt Londonban Pierre Boulez mutatta be.

Balassa Sándort, a vidékről a fővárosba került szakmunkástanulót, éppen egy operafilm, A trubadúr indította el későbbi pályája felé. Nem csoda, hogy a műfaj mindig hangsúlyosan fontos volt számára. Éppen ezért figyelemreméltó, hogy hosszas keresés és vajúdás után csak 1978-ban készült el az első színpadi kísérlet, Az ajtón kívül. A 75 perces opera a Magyar Rádió felkérésére íródott. Balassa évtizedeken keresztül ott dolgozott főállásban zenei rendezőként. Kevés zeneszerző áll neki megrendelés nélkül idő- és energiaigényes, nagy lélegzetvételű zeneművet írni, de Balassának különleges szerencséje volt a háttérintézményével. Fodor Géza az egyik legkiválóbb 20. századi magyar operalibrettót adta a szerző kezébe. Balassának már ifjúkorában is kedvelt olvasmánya volt Wolfgang Borchert megrázó önéletrajzi ihletésű kisregénye. Az író a német Elveszett nemzedék első szerzője saját világháborús élményeit és a háború utáni reményvesztett útkeresést vetette papírra. Olyan húsbavágó téma ez, melyet, aki átélte a háború borzalmait, nem kerülhet meg. Amikor a zenedráma főhőse, Beckmann hazatér a háborúból, gyereke már meghalt, felesége mással él, ő maga képtelen beilleszkedni az épülő új világba, s végül önkezével vet véget életének. A történetet keretbe foglalja a háborúban meghízott Halál, és a megöregedett Isten, aki átadja helyét a pusztulásnak. Balassának és Fodornak sikerült egy olyan operát írni, amelyik ugyan csak 18 előadást ért meg, de lemezen újrahallgatva ma is érvényes. Sőt eljöhet az az idő, amikor színrevitele ismét aktuális lesz, egy traumáit feldolgozni igyekvő nemzedék számára. Sokan – nem minden ok nélkül – a Wozzeck testvérdarabjaként aposztrofálják Az ajtón kívül-t. Ám ennél jóval érdemesebb lenne egyszer összevetni a vele egy időben készült másik magyar „halál operával”, Ligeti: Le Grand Macabre-jával.

Fülöp Attila (Beckmann) és Zempléni Mária (Lány) Az ajtón kívül főszereplői

Balassa második operája is a Rádió megbízásából íródott. A harmadik bolygó 1987-ben készült el, és két évvel később hangzott el koncertteremben. A mű színpadi magvalósítása szinte lehetetlen, valószínűleg nem is fog rá sor kerülni. A Föld jövőjéért aggódó operakantátát – ahogy a szerző művét aposztrofálja – nyilvánvalóan a csernobili atomkatasztrófa ihlette.  Ám 1987-ben egy kommunista országban erről nem illett nyíltan beszélni egy jól kereső zeneszerzőnek. Kezdődő messianisztikus hajlam, ellenzéki megnyilvánulás, vagy valós aggodalom vezette a szerzőt? Megfelelő librettó, vagy librettista-szerzőtárs híján Balassa maga írta az operakantáta szövegét, ahogy azt már megtette korábbi kisebb lélegzetvételű művei esetében is. Bizalmatlanságának ára, hogy a szövegen érződik, írója olvasott ember, ám a munka helyenként igen kínos. „Fáj az Ember a Földnek, kirabolja! / Szépségeit, kincseit letarolja! / Harsog a korszerű jelszó, / Hasznos legyen és olcsó!” – éneklik. Ráadásul a zene több helyen nem tud lépést tartani a szöveg világrengető kérdéseivel. Balassa azt szerette volna, hogy művét „Nagykátától Londonig” megértsék, ezért jóval melodikusabb zenét írt, mint Az ajtón kívül esetében. Félő azonban, hogy az emberek az operakantáta hatására sem fognak megváltozni és leszokni a fogyasztási szokásaikról…

„KABARÉIGAZGATÓ: Most nem olyan művészet kell nekünk, amely nyugtalanít, hanem olyan, ami felold, örömet ád. Az emberek ez várják tőlünk. S a művész tegye csak azt, amit tőle elvárnak. BECKMANN: De mi az igazság? KABARÉIGAZGATÓ: Igazság? Mi köze a művészetnek az igazsághoz, fiatal barátom? Az igazsággal nem sokra megyünk. Az igazsággal csak megutáltatja magát. S különben is, kit érdekel ma az igazság?” 1978-ban Balassa még nyilvánvalóan főhősével Beckmannal értett egyet, s a Kabaréigazgató cinikus szavait elutasította. Idővel azonban maga is olyan útra tért, ahol a közönség igényeit próbálta kielégíteni operáival. A szerző így nyilatkozik stílusának gyökeres átalakulásáról: „Megfáradt a kelet-európai zene, át kell venni a nyugati stílust. Abban az időben sokan gondolták, hogy ami helyi gyökerű, az elavult, a nyugati a korszerű. Ma már tudom, hogy ez gyarmatosító zene volt. Olyan zenét akarok, amit mindenki megért.” Második két operájában már valóban nem ismerhető fel Az ajtón kívül előremutató hangja.

Balassa 1987-ben kezdte el komponálni Leonhard Frank kisregényéből a Karl és Anna című háromfelvonásosát. Az szövegírásában ismét Fodor Géza volt a segítőtársa. A mű 1992-ben készült el, és nem sokkal később, 1995. május 21-én tartották az ősbemutatót az Operaházban. A rendszerváltás után véget ért a filléres színházi bérletek kora, a nézőszám drasztikusan csökkent, s ezt leginkább a kortárs művek érezték meg. A Karl és Anna mérsékelt érdeklődés mellett mindössze hét előadást ért meg. Ennek oka lehet, hogy a piacgazdaság első éveiben senkit sem érdekelt egy I. világháborús szerelmi háromszög. Karl és fogolytársa, Richard ugyanúgy egy világégés áldozatai, mint Beckmann, de ők az életet választják az öngyilkosság helyett. Amennyire szürke ködben lebegő Az ajtón kívül világa, annyira optimista és életigenlő a Karl és Anna. Zeneileg jóval könnyebben befogadható, mint Balassa korábbi művei. De vajon kiknek készült és mit akart vele elmondani a szerző? Kisvárosi realizmusa olykor az NDK hangulatát idézi, tiszta játékideje pedig több mint két és fél óra. A hatalmas sodró lendületű romantikus szerelmi együtteseket olykor bántóan banális jelenetek veszik körül. Ha Puccini 1893-ban megengedhette magának, hogy ne komponálja meg, azt a teljes felvonást, amikor Manon elhagyja Des Grieux-t és Geronte szeretője lesz, akkor az 1997-as közönség már semmiképpen sem kíváncsi olyan részletekre, mint amikor Anna kettő helyett négy zsömlét vásárol. Miközben Balassa egyre inkább közönségbarát, melodikus zenét írt, a gyorsuló élettempóhoz szokott nézők nem várták ki a darab végkifejletét és fürtökben távoztak a 70 perces II. felvonás után.  A Karl és Anna is kiadták cd-n, de amíg az első két opera lemezfelvétele kiváló, addig ez a felvétel a címszereplő tenorista miatt nem élvezhető.

 Kelen Péter és Frankó Tünde a Karl és Annában

„A szövegkönyvet magam írtam. A történet az Ormánságban játszódik; a magyar földről és a magyar életről szól” – nyilatkozta a szerző negyedik operájáról, a Földindulásról. Az első mondat kevéssé bizalomkeltő, hiszen korábbi operáinál már kitűnt, hogy Balassa nem különösebben ügyes librettista. A második mondatba valószínűleg nem tudta többször belefogalmazni a „magyar” szót a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Már a Karl és Anna esetében is problémás volt, az opera csöppet sem aktuális tematikája. Vajon az ezredforduló megmaradt operalátogatóit mennyre foglalkoztatja az ormánsági parasztok évszázados gyerekvállalási kedvének problematikája!? Balassa megírhatta volna a Földindulást az 1970-es években, de akkor még az újfajta témák és zeneszerzői megoldások izgatták. Akkor bizonyosan bemutatta volna az Operaház, legalább húsz előadás és a Kossuth-díj is garantált lett volna. A világháborút követő tiltás után Kodolányi János a megtűrt szerzők sorát gazdagította, ami nagyban köszönhető Magyar Bálintnak, az akkori Néphadsereg Színháza (Vígszínház) igazgatójának, az SZDSZ-es miniszter édesapjának, aki éppen a Földindulás 1957-es bemutatójával emelte vissza az írót a köztudatba. De, mint láttuk, Balassa akkoriban más utakon járt és nem jutott eszébe magyar parasztdrámákkal foglalkozni. Kodály két zseniális daljátékán kívül egyetlen magyar zeneszerzőnek nem sikerült népi témát operaszínpadra emelni. Erkel (Névtelen hősök), Hubay (A falu rossza), Krausz Mihály (Marika), Vincze Zsigmond (Az erősebb), Ottó Ferenc (Júlia szép leány) és Hajdú Mihály (Kádár Kata) művei néhány kötelező előadás után a feledés homályába vesztek. Egyedül a szlovák nemzeti opera atyja, Eugen Suchoň (1908 – 1993) járt szerencsével, akinek Örvény című zenedrámája több tekintetben mutat rokonságot a Földindulással.

Érdekes, hogy Balassa a romantikus hagyományoknak megfelelően mind a négy operája főhősét tenor hangra írta. Beckmann, az élet és halál mezsgyéjén tébláboló katona, az idealista Tiszta ember és Karl, a barátja feleségét büntetlenül elszerető szökött hadifogoly után a sok gyereket akaró szegényparaszt, Kántor János, aki a Marica grófnő Endrődy-Wittenberg Tasziló grófja óta a legsértettebb férfi a magyar zenés színpadon. Különös egy macsó ez az állandó kisebbségi komplexusokkal küzdő, ám mindig egyenes derekú, soha meg nem alkudó János, aki, miközben a szeretetről és a család fontosságáról beszél, megveri az apósát és meglehetősen mogorván beszél békülékeny anyósával. Az opera szereplői közül egyedül a passzív áldozatot, Julit lehet sajnálni. A többiek mind papírmasé figurák, akiket Balassa érezhetően megvet. Odaszúr a szerző a vagyonukat védő szülőknek, a szerencsétlen jehovistának, a szörnyűséges kaparóasszonynak, és persze a bizonytalan származású (sváb vagy izraelita) Weintraub úrnak. Különös, hogy egy korosodó zeneszerzőben, aki műveiben a Föld jövőért aggódik és a születendő gyerekekkel foglalkozik, ennyi keserűség és gyűlölet lakozzon. A szerző minden eszközt bevetett, amit egy nagy operánál bevethető (éppen csak a néptánccsoport hiányzik a színpadról), a magyar opera új hangját mégsem találta meg. Szomorú, hogy Kodály országában a gyerekkarral nem tud mást énekeltetni, mint a Bújj, búj zöldág és a Süss fel nap című dalocskákat… A szerző nemcsak a mai zeneszerzőkhöz képest választotta a visszafelé vezető utat, hanem saját korábbi és sikeres munkáihoz képest is. A Földindulásban nem sok kortárs zenei momentum van, semmivel sem modernebb, mint Suchon 1949-ben bemutatott Örvénye.

Tizenöt évet várt Balassa Sándor, hogy a 2000-ben befejezett operáját meghallgathassa. Kíváncsiságában nem sokan osztoztak. Legfeljebb kétszázötven honfitársunk gondolta azt a kétmilliós Budapesten, hogy részt vesz a magyar mű ősbemutatóján. Egy héttel korábban jóval többen voltak kíváncsiak a ma is kortársnak ható Sosztakovics szertelen, kamaszkori operájának, Az orrnak előadására. Azért theatre parée volt a javából, csörögtek a Corvin láncok, csattantak az államfői bokák, mosolyogtak a megfakult Árgyélus királyfik. Az arcokon egyszerre gőg és félelem. Hiába a megingathatatlan hátszél, a saját akadémia, a milliárdos támogatás, mégiscsak egy maroknyi kör próbálta ünnepeli önmagát. Nem többen, mit amennyien egy pesti pinceszínházban elférnek.