Caruso

Néhány napja járta be az uborkaszezonnal küszködő olasz szaksajtót a pezsdítő hír, miszerint Luisa Mandelli visszatér a színpadra. Ráadásul nem is az anyaszínházában tapsolhatnak majd neki, Daniel Barenboim – a Scala korábbi főzeneigazgatója – Berlinbe hívta a művésznőt, hogy lépjen fel decemberben az általa vezényelt Traviata produkcióban, Annina szerepeében. Az argentin karmester, mint látni fogjuk, ezzel a tettével két legyet is ütött egy csapásra. De kicsoda valójában Luisa Mandelli és mitől olyan fontos énekesnő, hogy egy rövid szerepre is érdemes legyen meghívni?

Néhány éve jelent meg Bécsben Evelyn Rillé és Johannes Ifkovis könyve, Die Oper kocht címmel. A két szerző 26 országból 64 operaénekest vett rá arra, hogy legalább néhány fotó erejéig mutasság meg, mit tudnak a konyhában. A fotózás látszólag oldott hangulatban zajlott, a képek igen mulatságosra sikerültek. Vannak olyan énekesek, akiknek valóban szenvedélye a főzés, és akár egy fárasztó előadás levezetéseként is szívesen ragadnak fakanalat (például bécsi törzshelyükön, a Ristorante Soléban), mások viszont valószínűleg nagyon csodálkoznának, ha egyszer betévednének házuk konyhájába.

„– Lebukott egy emberünk Alaszkában. – Kár érte. – Kiváló ügynök volt.” - Ismételgetik néhányszor tökéletesen közömbösen a leírva nem különösebben mulatságos párbeszédet az egyik 1970-es évek közepén készült Bud Spencer – Terence Hill vígjátékban. Az ügynökkérdést azonban sem Amerikában, sem a Keleti Blokkban nem kezelték akkoriban ennyire könnyedén. Mégis a fenti mondatok villantak be néhány napja, amikor egy írás látott napvilágot a pestisracok.hu portálon, amelyben az Operaház egyik karmesterének állítólagos ügynök-emlékiratait ismertetik. Jellemző, hogy nem sokan ugrottak rá a témára, mintha most, a rendszerváltás után negyedszázaddal ez még mindig olyan kérdés lenne, amelyről jobb tudomást sem venni. A tizenötoldalas feljegyzést „egy olvasó” juttatta el Hankiss Ágneshez, a Hamvas Intézet izgatatójához. Kevés izgalmasabb téma van az Operaház világháború utáni történelmében, mint az ügynök-kérdés. Hiszen ebben a kivételezett, kicsi, ám heterogén közösségben nyilvánvalóan szép számmal éltek olyan kollégák, akik meggyőződésből, kötelességtudatból, esetleg szakmai féltékenységből jelentettek kollégáikról valós és vélt dolgokat. Egy ekkora, kiemelten reprezentatív kulturális intézményre fokozottan ügyeltek. Számos fontos embert látott vendégül a színház a repertoár- és díszelőadásokon, ráadásul a társulat az 1960-es évek elejétől egyre gyakrabban turnézott külföldön, Nyugaton is, ami módot adott a disszidálásra. Több beépített ember személye valószínűsíthető, ám nagyrészük a mai napig felderítetlen. Kérdés, hogy mennyi maradt egyáltalán fenn az irományaikból. Pedig ezek a személyek és jelentéseik nyilvánvalóan sok mindenre magyarázatot adnának. Annyit ma már bizonyosan lehet tudni, hogy az Operaházban, az 1950-es években huszonhat személyt foglalkoztattak, 1963-ban öt hivatalos kapcsolat, két társadalmi kapcsolat és két informátor, de még 1987-ben is három titkos megbízott és kilenc hivatalos kapcsolat figyelte a dolgozókat. Úgy tűnik, egyiküket sikerült most beazonosítani.

A filmgyártás nagyon korán felfedezte, hogy a lánglelkű zeneszerzők kiszínezett élettörténete milyen remek alapanyag. Talán az első ilyen alkotás a 80 perces Wagner című némafilm, amit ma is érdemes megnézni. Ennél persze születtek kevésbé időtálló művek is.

1. A nagy keringő című Johann Strauss életét feldolgozó filmet a Mertro-Goldwyn-Mayer stúdió készítette. Az 1938-as alkotás egy sosem-volt Bécsbe varázsolja a nézőket, a mozgókép sztárja az észt koloratúrszopránból hollywoodi csillaggá lett Milizia Korjus.

Kevés nagyobb hatású mestert ismert az egyetemes zenetörténet, mint Richard Wagnert. Életművével évtizedekre maghatározta az operaműfaj fejlődését, színházi ötleteit máig csodálják, irományait napjainkban is vitatják. A róla szóló irodalom feldolgozhatatlan mennyiségűvé duzzadt. Nagy forradalmár volt, aki a weberi romantikától a négyestés Ring monumentalitásán át egészen a Parsifal misztikus letisztultságáig jutott. Nincs még egy operaszerző, aki ekkora utat tett volna meg, aki három fiatalkori opus után csak korszakos remekműveket alkotott volna. Szám szerint tízet. S ebben a tíz műben nem egyszer újította meg az opera műfaját. De Wagner ennél is továbbment: végigjárta Európát, hogy pénzt gyűjtsön egy olyan operaház felépítésére, amiben csak az ő darabjait játszanák. Ez a tette nem csak a 19. században volt párját ritkító, azóta sem volt példa ilyesmire. Ma már kijelenthetjük, a jövőben sem lesz senkinek lehetősége hasonlóra. Wagner Walhallája, a bayreuthi színház ma is építtetője szándékai szerint üzemel. A makacs zseni eredetileg úgy tervezte, hogy operaházában egyetlenegyszer szólaltatja meg Siegfried történetét, a későbbi Tetralógia magját, majd a darab összes kottájával együtt porig égeti a színházát. A lánglelkű eszme felett idővel diadalmaskodott a germán praktikum, a Festspielhaus csak most, Kovalik Balázs Bolygó hollandi rendezésében égett el, a címszereplő monológjának végén, beteljesítve ezzel a komponista álmát.

Az operaénekes is ember. Ő is éppúgy vágyik egy szerető társra, mint bárki más. Ám a nagy művészeknek utazó életmódjuk miatt jóval nehezebb (volt) stabil barátokat találni. Sokszor ezeket az emberi kapcsolatokat volt hivatott "pótolni" egy négylábú társ. Ezeknek a kedvenceknek látszólag királyi éltük lehetett. Gazdáik túláradó szeretettel vették őket körül. Legalábbis a kamerák előtt... Ugyanis szegény kutyák sokszor szolgáltak marketing célokat.

1. Alpár Gitta az 1930-as évek berlini operettsztárja egy képeslapon pózol

Most induló sorozatunkban időről-időre tíz képet mutatunk meg egy-egy téma köré rendezve. Első összeállításunk az utazó zeneszerzőkről szól.

1. A milánói Scala előtt 1901-ben sétáló idős úr maga Giuseppe Verdi.

A balettigazgatók általában igyekeznek úgy összeállítani a szezontervüket, hogy az évad végére valami könnyedebb darab maradjon. A közönség szívesebben ül ugyanis be ilyekor valami vidám, felhőtlen darabra, a nagy drámákat pedig télen szereti nézni. Így történt ez idén Stockholmban, ahol Alexander Ekman Szentivánéji álmának (Midrommarnattsdröm) ősbemutatóját, majd Rudolf Nureyev Don Quijotéját láthatta-láthatja június 12-ig a svéd publikum.

Ermanno Wolf-Ferrari maga kovácsolta össze jól csengő művésznevét szülei vezetéknevéből. A német származású Herr Wolf az 1870-es években, Velencében szeretett bele Signorina Ferrariba. A két vérvonal szerencsésen erősítette egymást, s az önálló hangú zeneszerzővé cseperedett Ermanno munkáiban éppen úgy felismerhető a német, mint az olasz századfordulós operai boszorkánykonyha minden fortélya. A komponista életét München és Velence között osztotta meg, műveihez is kétnyelvű librettók készültek. Noha Wolf-Ferrari elsősorban velencei ihletésű vígoperái által lett híres, az utóbbi időben drámai művei – mint a Sly és a Madonna ékszere (vagy ékszerei) – is olykor színre kerülnek. Az utóbbit 1911-ben Berlinben mutatták be, Budapesten 1913-ban a Népoperában játszották, Reiner Frigyes vezényletével, 1925-re jutott el a Metropolitanbe, ahol Maria Jeritza és Giovanni Martinelli énekelték a főszerepeket.

Egy különleges crossover gálával köszöntette a  Nemzetközi Homofóbia Ellenes Napot a bécsi Staatsoper. A délelőtti másfélórás programban egymás után lépett színpadra Juan Diego Florez, Csemer „Boogie” Boglárka és Conchita Wurst. A lista láttán nem csak a magyar operabarátokat veri ki a jeges víz, hanem bizony osztrák testvéreink is felvonják a szemöldöküket, kérdezvén, szabad-e megszentségteleníteni a Staatsoper annyi maradandó emlékét hordozó deszkáit!? Pedig szakállas nőnek – a hajdani vándorcirkuszok egyik elmaradhatatlan attrakciójának – már tapsoltak a bécsiek a Rake’s Progress-ben. Stravinsky operája elég nagy bukás lehetett 1965-ban: mindössze négy előadást ért meg.