A karmester művészete talán az énekesénél is illékonyabb. Jóval nehezebb utólag szavakba foglalni, és felvételek alapján megérteni, mitől volt valaki nagy dirigens, mint azt, hogy mitől volt jelentős operaénekes. Lamberto Gardelliért rajongott a magyar közönség jó része, előadásai mindig telt házakat vonzottak, miközben rosszakarói örömmel hangoztatták, hogy Hegyeshalom után már senki sem ismeri a nevét. Az igazság természetesen ezúttal is valahol középúton van.

Mint oly sokakat, Gardellit is Failoni Nellynek – ennek a magát balerinából az államszocializmus szürke évei alatt nemzetközi impresszárióvá átképző egyszemélyes intézménynek – köszönheti a magyar operakultúra. Koppenhágából csábította hozzánk 1959-ben az olasz karmestert, akiben Nádasdy Kálmán azonnal megérezte, hogy utódja lehet Egisto Tangonak és Sergio Failoninak, annak a két itáliai maestronak, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak az Operaház történetében. Azonban 1959 már nem 1913 vagy 1927. Míg a század első felében a kibontakozás, és a korlátlan önmegvalósítás lehetőségét ígérhette a közép-európai színház, addig a világháború és 1956 után már nyilván nem akart Pestre költözni egy nyugati karmester. A művészi forrásaink ugyan éppen a bezártságnak köszönhetően még igen tekintélyesek voltak, de maga az ország semmi olyat nem tudott nyújtani, ami miatt egy olasz művész ide helyezte volna székhelyét, de a színház anyagi lehetőségei sem engedhettek meg egy állandó szerződést.

Gardelli azonban jött és az északi országok után – 1944-es római bemutatkozását követően Stockholmban, majd Koppenhágában volt a székhelye – valami foglyul ejtette Budapesten. A kiéhezett és hálás közönség, a nagyszerű énekesek, a szép magyar lányok (feleségei közül az egyiket innen választotta), vagy mindezek együtt? Mindenesetre a bemutatkozó Rigolettója után már premiert vezényelhetett, az Ory grófját. S a Rossini újrafelfedezést – melynek főszerepeit olyan világválogatott énekelte, mint Gyurkovics Mária, Réti József, Házy Erzsébet, Melis György és Faragó András – számos premier követte az 1994-es Otellóig. Egy Bizet és egy Mozart felújításon kívül kizárólag olasz művek, Bellinitől Respighiig. Bizonyára sokakban ébrednek emlékek a következő felsorolás láttán: Macbeth (1961), Manon Lescaut (1961, 1985), Tosca (1962), Tell Vilmos (1963), Figaro házassága (1963), A végzet hatalma (1964, 1990), Requiem (1964), Aida (1964, 1993), Carmen (1965), A lombardok (1974), Traviata (1976), Rigoletto (1976), Bohémélet (1977), Falstaff (1977), Norma (1978), Ernani (1980), A láng (1989), Gioconda (1991), Mózes (1992),  Adriana Lecouvreur (1992), Otello (1994).

A Verdi és Puccini művei mellett megannyi remekül sikerül kísérlet, melyek Gardelli nélkül valószínűleg sohasem valósulhattak volna meg. A karmester felismerte azt a rést, melyben maradandót alkothat. Hogy az 1970-es évek után a Verdi repertoár már nem csak a nagy késői alkotásokra fokuszált, hanem a korai művek is bekerültek a nemzetközi kánonba, nem kis részben Gardellinek köszönhető. A lombardok 1974-es magyarországi bemutatója akkora siker volt, hogy a karmester a Covent Gardenben ismételhette meg a produkciót, amely egyúttal Sass Sylvia nagy külföldi belépője is lett. A lemezgyártás aranykorában több korai Verdi művet Gardelli rögzített először, s számos felvételt készített a Hungarotonnál is. Ezek a kiadványok jópár magyar művészt – így Kincses Veronikát, Tokody Ilonát, Takács Klárát, B. Nagy Jánost, Miller Lajost, Gáti Istvánt, Gregor Józsefet és Kováts Kolost – tettek nemzetközileg ismertté és segítették a karrierjük alakulását.

A magyar közönség legendásan hűséges. Ha valakit egyszer a szívébe fogad, karrierje végéig kitart mellette. Gardelli pedig 35 éven keresztül járt vissza Budapestre. Egy generáció számára ő jelentette az Olasz Karmestert. A maestro haja hófehérré vált az évek során, előadásai kissé lelassultak, de a mosolya és a varázsa nem kopott el. Utoljára húsz éve, 1995-ben állt az Operaház zenekara élén, Mikó András legendás Manon Lescaut produkciójának egyik utolsó előadását vezényelte ekkor a ma száz éve született Lamberto Gardelli.