Caruso

Autótolvaj társai is rendőrkézre kerültek

Hamarosan bíróság elé kerül az Operaház megmászója. Az eset „hőse” Wodár Tibor. Barátjával, Szamos Józseffel megtudta, hogy egy kéményseprő ismerősük, Horváth Sándor tavaly októberben munka közben észrevette: az Operaház tetején a kémény melletti szellőzőkön rendkívül szép, művészi ördögfejek vannak. Az egyiket Horváth azonnal el is vitte magával és menyasszonyának ajándékozta.

Nagyon érdekes, hogy amíg a mindenkori magyar operaigazgatók sokszor a fél világot megelőzve csaptak le egy-egy darabra, amelyek aztán szinte Pestről indultak világhódító útjukra, addig a Jules Massenet munkái nagy része mellett szinte szó nélkül ment el a hazai operatörténet. A francia szerző majd’ negyven operájából mindössze hat került színre Budapesten. A sort meyerbeeri hagyományokat folytató Lahore királya (1877) nyitotta meg 1879-ben. A közönségnek tetszett az egzotikus helyszínen játszódó újdonság, mely a Nemzeti Színházban négy év alatt harminc előadást ért meg. Éppen ezért furcsa, hogy a következő műve a Keresztelő Szent János történetét feldolgozó Heródiás (1881) már csak hatszor töltötte meg 1882-es bemutatóját követően az Astoriánál lévő régi teátrumot.

A múlt héten koncertszerűen bemutatott Földindulással Balassa Sándor operaszerzői életműve minden emberi számítás szerint teljessé vált. Nem valószínű, hogy a nyolcvanéves komponista új zenedráma megírásához fogna, miután negyedik műve tizenöt évet hevert az íróasztalfiókban. A premier apropóján érdemes végigtekinteni azon az úton, amelyet Balassa, az operakomponista az elmúlt évtizedekben végigjárt.

Éppen százhúsz éve, 1895. október 14-én nyitotta meg fényes külsőségek mellett Franjo Josip, azaz Ferenc József császár a zágrábi Nemzeti Színházat. Az épület ismerős lehet nekünk is, hiszen az a Fellner és Helmer cég tervezte, aki a Monarchia számos másik színházépületét is. A megnyitó előadás a horvát nemzeti opera, Ivan Zajc: Nikola Subic Zrinski, azaz Zrinyi című zenedrámája volt.

1. Még palánkkal körülvett színházépület. A főfalak és a tető kész, de a nyílászárók még nincsenek a helyükön.

Az opera színház. A színház pedig mindig a mának szól. Különben halott színháznak hívjuk. Ez alól csak a tortadobálós vígjátékok és esetleg az örök szerelmi történetek képezhetnek kivételt. Éppen ezért míg A sevillai borbélyt vagy a Trisztán és Izoldát bármikor elő lehet adni, hiszen időtlen történetek. Vannak azonban operák, amelyek adott történelmi-politikai szituációkban vállnak aktuálissá. Általában olyankor, amikor a világ kereke ismét úgy fordul, ahogy a mű megírásakor állt. Ennek tükrében érdekes rápillantani Richard Strauss két operájára, A béke napjára és a Daphnéra, melyeket 1938-ban, Münchenben, illetve Drezdában mutatták be.

Békés András 1989-ben, közvetlenül a rendszerváltás után hatvankét évesen lemondott operaházi főrendezői címéről és visszavonult. Nem sokkal később a zeneakadémiai tanítással is felhagyott, átadva helyét a következő generációnak. Ezután művészi hagyatékát gondosan rendbe rakva, azt általa kiválasztott gyűjteményekre hagyományozta az anyagot. Fokozatosan zárta ki életéből a külvilágot. Nem mutogatta magát premiereken, nem ücsörgött igazgatói előszobákban felkérésekre várva, nem írt bölcselkedő könyveket, nem akart senkinek a terhére lenni. Nem építette önön márványszobrát, úgy gondolta, tudása, emléke a tanítványokban él tovább. Ritka emberi nagyság egy olyan korszakban, amikor sokan utolsó erejükkel is a vélt húsosfazekakba kapaszkodnak. Békés András ezzel szemben otthonából figyelte a világot. Ha valaki szükségét érezte, kommunikálhatott vele. Kevesen merték azonban felhívni ezt a kíméletlenül tisztánlátó embert, aki a saját pokoljárásai árán tudott olykor kegyetlen tükröt tartani beszélgetőtársai elé.

Múlt szombaton Graz volt az a város, ahol a német operai szakma jelentős képviselői találkozót adtak egymásnak. Érdeklődésük középpontjában az alig harminchat éves Nora Schmid, a Theater an der Wien korábbi dramaturgja állt, aki most kezdte meg intendánsi működését a második legnagyobb osztrák város dalszínházának élén. A kis társulatra épített, imponálóan összeállított szezonját egyből egy nagy dobással kezdte, Franz Schreker – nehézségei okán meglehetősen ritkán színre kerülő – A távoli hang című 1912-ben bemutatott operájával.

Néhány napja kis társaság verődött össze a csöndes XI. kerületi Vincellér utca egyik nagypolgári villája előtt, hogy megemlékezzen az éppen ötven éve elhunyt kiváló hőstenorról, Laczó Istvánról. Fél évszázad nagy idő, s nyilván nem sokan maradtak, akik még színpadon láthatták a művészt. Gondos kezeknek hála, emléke mégis felidézhető. Laczó István késői pályakezdése és korai, kényszerű visszavonulása miatt még egy negyedévszázadot sem töltött a pesti operaszínpadon. Az 1904-ben született művész először építészmérnökként diplomázott, hangját csak később fedezték fel. A Zeneakadémiát két év alatt végezte el dr. Székelyhidy Ferenc növendékeként, majd 1935-ben – már harminc év felett – debütált az Operaházban, egyből főszerepben, Cavaradossiként. Egy évig állandó vendég, majd 1963-ig a színház tagja. Noha az első évadjában néhány apróbb feladatot is rábíznak, már ekkor bemutatkozhat a Bajazzókban. Ezekben az években a hőstenor szerepeket egyedül Halmos János énekelte, így nem csoda, hogy a hatalmas, olasz matériával rendelkező Laczónak évi több főszerepet tanítottak be. Igen gyorsan birtokba vette Don José, Hunyadi László, Bánk bán, Asszád, Turiddu, Enzo Grimaldi, Pinkerton, Kalaf, Arnold, A mantuai herceg, Don Alvaro, Radames, és végül Otello szólamát. Külföldön is felfigyeltek a kivételes hanganyagú magyar tenoristára, Párizs, Rio de Janeiro, Torino, Milánó és Nápoly karrierjének főbb állomásai. A dél-olasz városban Kalafot énekelt egy pályakezdő szoprán, bizonyos Maria Callas partnereként.

Az Operaház első éveinek egyik legkorábbi és legjelentősebb bemutatója volt az Otello premierje. Giuseppe Verdi ugyan sohasem járt Magyarországon, mégis egy élő, kortárs szerző operája, alig tíz hónappal a világpremier után nagy eseménynek számított. A mai szemmel is álomszép olasz tervek alapján készült díszleteket Spannraft Ágoston és Hirsch Gyula tervezte, Desdemona szerepére az európai hírű szopránt, Gemma Bellincionit hívták meg, Otellót a színház vezető hőstenorja, Julius Perotti, Jagot Odry Lehel énekelte. A siker egyértelmű volt, az 1887. december 8-i bemutató után a késői zenedráma mégsem került annyiszor színre, mint a legnépszerűbb Verdi opusok. Ennek egyértelmű oka volt, hogy itthon – éppúgy, mint külhonban – igen ritkán adódott olyan tenorista, aki győzte volna a mór hadvezér szólamát. Az első években vendégművészek és az Operaházhoz szerződtetett idegen ajkú művészek énekelték Otellót, míg Desdemonát Maleczkyné, Italia Vasquez és Medek Anna, Jágót Beck Vilmos, Takáts Mihály és Várady Sándor énekelte 1912-ig.

A Theater an der Wien tavalyi évadjának utolsó bemutatója Darius Milhaud ritkán játszott műve, A bűnös anya, ez a Beaumarchais Figaro-trilógiájának utolsó darabjából készült operaritkaság volt. Nem akármilyen szellemi bravúrral az idei szezon ugyancsak egy bűnös anyáról szóló darabbal, Heinrich Marschner: Hans Heilingjéval nyitották meg. A gondolati ív alkotója minden bizonnyal Richard Geyer, a színház igazgatója, aki a szeptemberi produkciót rendezőként is jegyzi. S ha Geyer közel sem akkora formátumú rendező, mint amekkora igazgató, a műfaj barátai nem lehetnek elég hálásak neki azért, amiért immáron tíz éve a Theater an der Wien élén hónapról hónapra felfedezésekkel örvendezteti meg a bécsi közönséget.