Caruso

A 125 éves született Sergio Failoni minden bizonnyal az egyetlen olyan olasz karmester, akinek a neve Magyarországon sokkal ismertebb, mint hazájában. Ennek oka igen egyszerű: a Veronában született dirigens mintegy három évtizedes zenekarvezetői karrierje kétharmadát töltötte Budapesten. Éppen ezért a Failoni név ma is él a köztudatban, annak ellenére, hogy napjainkra alig akad szavahihető tanú, aki még tisztán emlékezhetne a maestro művészetére, aki kezéből 1947 júniusában Beethoven Örömódájának próbája közben hullott ki örökre a pálca.

Puccini három egyfelvonásosa négy évvel a New York-i premier után, 1922. december 9-én került Pesten bemutatásra. A késlekedés oka az I. világháború volt, ami alatt bizonyos napilapok az olasz „ellenséges idegen” repertoáron lévő darabjai játszása ellen is rendre tiltakoztak. Ilyen körülmények között elképzelhetetlen lett volna egy újdonság színrevitele. A Triptichon bemutatója volt jó ideje az első olyan Puccini opera, melynek előkészületeit nem kísérte személyesen figyelemmel a szerző. A színház ennek ellenére igyekezett a legjobb erőit hadrendbe állítani, ám, míg korábban az Operaház sztárjai adták meg egy-egy Puccini-premier rangját, addig a Triptichon főszereplői közül senki sem töltötte be 1922-ben a negyvenedik életévét. A köpenyben Farkas Sándor, Walter Rózsi és Székelyhidy Ferenc (Marcel, Georgette, Henri), az Angelica nővérben Medek Anna és Budanovits Mária (Angelica, Hercegnő), a Gianni Schicchiben Szende Ferenc, Halász Gitta és Pataky Kálmán (Schicchi, Lauretta, Rinuccio) léptek fel. Az egyfelvonásosokat Mihályi Ferenc rendezte és Máder Rezső vezényelte. Van a bemutatónak még egy fontos operatörténeti vonatkozása, a darabokat ugyanis egy mindössze tizennyolc éves diák fordításában adták. Graff Kálmán Nádasdyként lett ismert és elismert alkotó, lassan százéves műfordításai pedig ma is felülmúlhatatlanok.

A múlt századi operaházak homlokzatának tetejére hatalmas ókori istenszobrokat raktak. A kíváncsi és kiváló fényképezőgépek pedig közel hozzák hozzánk ezeket az olykor 3-4 mézeres alkotásokat, hogy megcsodálhassuk őket.

1. Apolló a párizsi Opéra Garnier tetején

Sokan temetik bután és nagyhangon a cselekményes balettet, elfeledve, hogy a nézőknek mennyire szükségük van a színes mesékre. A kétkedőknek azonban annyiban mégis igazuk van, hogy az egyre gyorsabban száguldó idő rostáján mind nehezebben akadnak fenn az egészestés, történetmesélős darabok. Ha Petipa mester feltámadna, és szentpétervári sírjából betrolizna a Mariinszkij Színházba, bizony nagyon meglepődne, miféle balettek futnak a neve alatt. Koreográfiáinak jó része ugyanis komoly reformokon esett át az elmúlt évszázadban, nevesített és névtelen alkotók hagyták rajta kezük nyomát A hattyúk taván, a Csipkerózsikán és társaikon. S ez így is van rendjén, hiszen, napjainkra nemcsak a múlt századi balerinák fotói fakasztanak mosolyt, hanem valószínűleg a mozdulataikat is esetlennek találnánk. De hol van a határ, ahol már bele kell nyúlni egy darabba – a mű érdekében –, és hol kezdődik a szentségtörés? Kenneth MacMillan 1974-es Manonja az elmúlt negyven év egyik legtöbbet játszott klasszikus alapokon nyugvó nagybalettje. Mégis mára történetmesélése hol döcögősnek, hol szájbarágósnak tűnik, egyes táncait pedig egyszerűen frissebbre kellene cserélni. Mindez ma még eretnek gondolatnak számít, de néhány éven-évtizeden belül a MacMillan örökösöknek is szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy egy jótékony beavatkozás a darab jövőjét, túlélését fogja szolgálni.

A Wiener Staatsoper kevés kultikus produkcióinak egyike volt Harry Kupfer 1989-es Elektrája. A színház vezetése mindig gondosan ügyelt arra, hogy negyed századon keresztül hogyan tartsa a premier-szereposztás (Claudio Abbado, Birgitte Fassbaender, Marton Éva, Cheryl Studer) nívóját. Természetesen egy igazgató lecserélhet egy ilyen fontos és időtálló előadást, de csak abban esetben érdemes megtennie, ha sikerül legalább hasonló nívójú produkciót létrehoznia. Mindezt Dominique Meyernek is mérlegelnie kellett volna, amikor belement egy olyan kompromisszumba (?), hogy az új Elektra rendezőjének, Uwe Eric Laufenbergnek a bemutató előtti napon (!) Wiesbadenben Szöktetés a szerájból premierje legyen. Hogyan lehet egyszerre két darabot színpadra állítani egymástól 750 kilométerre? A válasz természetesen: sehogy. A kritikák a Mozart opust nem kímélték, a Strauss remekmű előadássorozatát – mely mostantól nyilván hosszú évekig repertoáron marad Bécsben – a márciusi premier után november végén folytatták.

A pozsonyi opera nyáron kinevezett igazgatója, Slavomír Jakubek el nem ítélhető módon egy olyan premierrel akarta megkezdeni a működését, melyre felfigyel a komolyzenei világ. A terv papíron igen szépen mutatott, hiszen Janácek: Makropulos ügyének minden előadása jogosan tart számot nagy szakmai érdeklődésre. Meglepő, hogy a morva komponista operái milyen ritka vendégek a szülőföldjétől nem különösebben távoli Pozsonyban. Művei közül mindössze ötöt mutattak be eddig a szlovák fővárosban, s ezek közül is csak a Jenufa képezi az állandó repertoár részét. Jakubek jól tudta, hogy a Makropulos ügyet decemberben a közeli bécsi Staatsoper is felújítja, s ő megpróbálta elvonni a figyelmet az osztrák bemutatóról. A darab betanítására a cseh Tomáš Hanust – aki az operát többek között Münchenben is vezényelte tavaly –, rendezésére pedig az egyik legfontosabb német alkotót, Peter Konwitschnyt kérte fel. Az igazgató valószínűleg egyetlen dologgal nem számolt, hogy színház nem tudja azokat a lehetőségeket biztosítani a premierhez, amelyeket a világszinten jegyzett alkotók elvárnak. Hanus a tervezett bemutató előtti héten a zenekar felkészületlenségére és a kevés próbára hivatkozva lemondott, végül az első előadást csak egy héttel később tudták megtartani.

Az operaházak belső díszítésének mindig is meghatározó eleme volt a nézőtér felett uralkodó csillár. Érdemes körbenézni, hogy a különböző korokban, és országokban mennyire eltérő és látványos megoldásokat választottak az építészek.

1. A felújítás alatt becsomagolva várta a feltámadást a moszkvai Nagyszinház csillárja

A karmester művészete talán az énekesénél is illékonyabb. Jóval nehezebb utólag szavakba foglalni, és felvételek alapján megérteni, mitől volt valaki nagy dirigens, mint azt, hogy mitől volt jelentős operaénekes. Lamberto Gardelliért rajongott a magyar közönség jó része, előadásai mindig telt házakat vonzottak, miközben rosszakarói örömmel hangoztatták, hogy Hegyeshalom után már senki sem ismeri a nevét. Az igazság természetesen ezúttal is valahol középúton van.

Nem kis kirándulásra vállalkozik, aki a Kozma utcai izraelita temetőt akarja felkeresni. A város végén volt 1893-as megnyitásakor is, s ez ma sincs másképp. Mégis olykor érdemes meglátogatni ezt a világtól elzárt, békés szigetet. Harminc olyan művész nevét gyűjtöttük ki, akiknek végső nyughelye bizonyosan a Kozma utcában van. A hatalmas temetőt végül nem sikerült három és fél óra alatt teljesen bejárni, néhány sírt pedig nem találtunk meg. A következő képek október utolsó péntekén készültek a csodálatos napfényben úszó őszi sírkertben.

1. A Kozma utcai temető egyik legutóbbi világhíres halottja Polgár László. A csodálatos hangú basszista a bejárattól jobbra, könnyen megtalálható sírban, kis fekete márvány alatt nyugszik. Az emlékkövekből ítélve a művész – aki éppen egy pályatársa otromba megjegyzése miatt hagyta el hazáját és szerződött annak idején Zürichbe – emléke elevenen él szerettei és tisztelői között.

A Prágai Nemzeti Színház opera-együttese a múlt hétvégén tartotta második premierjét az évadban. Dramaturgi bravúrral párosítottak össze két olyan orosz egyfelvonásost, melyeknek első látásra nem sok közük van egymáshoz. Stravinsky első operáját, A csalogányt (Párizs, 1914), és Csajkovszkij utolsó dalművét, a Jolantát (Szentpétervár, 1892) talán még soha nem játszották együtt. A két ősbemutató között mindössze huszonkét év telt el, mégis egészen más világot képvisel a két opera. Egyik sem remekmű, A csalogány leginkább stílusbravúrnak nevezhető, a Jolanta pedig egy túlírt mese, sok üresjárattal. Egyetlen érdekessége, hogy Csajkovszkij folyton visszatérő kérdésére, miszerint „lehet-e szeretni egy embert…?” – ha nem szeret és megöli a leendő sógorom (Anyegin), ha megőrül és a halálba hajszolja a jótevőmet (Pikk dáma), ha jóval öregebb nálam és börtönbe zárja az apám (Mazeppa) – a korábbiakkal ellentétben pozitív választ ad, hiszen a vak lány és a kastélyba tévedt gróf története happy enddel végződik. Közös a két meseopera gyökere, ugyanis dán történeteken alapszanak. Mindkét darab fordulópontja a szerelem természetfeletti gyógyító hatása: A csalogány visszatér a beteg Császárhoz, aki a madárdal hatására lesz jobban, a vak Jolanta pedig látni szeretné a szép-szavú Vaudémont grófot és ezért vállalkozik a műtétre. A két operát összefűzi a lány egy mondata: Látható-e vajon a csalogány dala?