A Kerepesi temető - hivatalos nevén a Fiumei úti sírkert - több mint 150 éve hazánk egyik legfontosabb kegyhelye, az ország nagyjainak végső nyughelye. A politika és a tudomány meghatározó szereplői mellett a zenei élet egykori nagyságainak sírjai is szépszámmal megtalálhatók itt.
1. A két világháború közötti időszak meghatározó figurája volt Hubay Jenő, hegedűművész, zeneszerző, tanár, zeneakadémiai igazgató. Telcs Ede monumentális alkotása alatt nyugszik az édesapa, a színtén komponista Huber Károly is.
Az 1844-es velencei ősbemutató után az Ernani sorra hódította meg a világ operaszínpadait, hogy a következő évtizedekben az egyik legnépszerűbb Verdi-műként állandóan műsoron is maradjon. Míg a Rigoletto előtti operák sorra eltűntek a repertoárról, a Victor Hugo dráma nyomán készült opus egészen az 1900-as évek elejéig tartotta magát, amikoris a 19. század első felének operái helyét Puccini és Verdi későbbi darabjai vették át. Ekkoriban áldozott le az Ernani népszerűsége is, melyet azonban – elsősorban a négy hálás főszerepnek hála – azok a színházak, amelyek rendelkeztek a megfelelő erőkkel időről-időre elővettek. Mi lehet az opera egykori kiemelkedő sikerének titka? A cselekménye nem kevésbé következetlen, banális és kusza, mint a néhány évvel korábban keletkezett Donizetti és Rossini daraboké, történetvezetése azonban jóval gyorsabb. Annak ellenére, hogy mind a négy főszerelő kap emlékezetes nagy áriákat, a műben inkább a lüktető együttesek dominálnak. A pályája elején járó Verdi saját mércéjéhez képest is igencsak minőségi zenét írt, melynek néhány gondolata a későbbi remekművekben is visszaköszön. Az Ernaniban egyszerre található meg a Lammermoori Lucia vadromantikája és a Simon Boccanegra komor színei. Az opera valódi drámáját nem a címszereplő vicclappba illő öngyilkossága torkoló tragédiája körül kell keresni, a legárnyaltabban megrajzolt főhős az ifjú Carlos, aki minden földi jóról lemond, hogy a V. Károly császárrá válhasson. A mű tulajdonképpen úgy Don Carlos, mint a zeneszerző felnőtté válásának darabja.
November 13-án lesz 150 éve, hogy Gioachino Rossini Párizsban örökre lehunyta szemeit. Kerek évforduló, melyen – gondolhatnánk – kapva kapnak a zenetudósok, hogy elárasszák a könyvpiacot a legújabb kutatásaik eredményeivel, a lemezkiadók, hogy összkiadásokkal és raritásokkal örvendeztessék meg az érdeklődőket és az operaigazgatók, hogy elfeledett műveket méltó, figyelemre érdemes produkciókban mutassanak be. Mindennek azonban nincs sok nyoma, a Sevillai borbély és Hamupipőke áradatot csak olykor színesíti néhány Olasz nő Algírban és Reimsi utazás repríz, egy-egy Tó asszonya, Semiramide vagy Mózes. Rejtély, hogy mi lehet a közöny oka egy olyan operatörténeti pillanatban, amikor valójában minden adott lenne egy Rossini-bummra: a művek kritikai kiadásai, ragyogó énekesek és muzsikusok, szellemes színpadra állítók.
Éppen tíz esztendeje múlt, hogy Fodor Géza, az ezredforduló legnagyobb hatású hazai operai gondolkodója elhunyt. Több mint jelképes, hogy a végzetesnek bizonyuló rosszullét akkor tört rá, amikor az Operaház korszakváltó előadása – a Fischer Ádám és Kovalik Balázs neve által fémjelzett Fidelio – premierjére indult. Annak ellenére, hogy korszak a vezetők politikai úton történt eltávolítása miatt meglehetősen rövidre sikeredett, a Beethoven-premier az évtized legfontosabb és legvitatottabb produkciója lett. Fodor Géza azonban már nem tudta szellemileg támogatni az előadás megértését, melyet az értő bírálat híján számos kétes nívójú írás alapján lesz kénytelen kontextusba helyezni az utókor.
Érdemes pár órás kitérőt tenni a Milánó – Bologna autópályán, a Cremona után letérőket ugyanis varázslatos világ fogadja a Pó-síkságon. A kis és még kisebb utak mentén mintha megállt volna az idő. Noha a lovakat traktorok váltották fel, a vizet-villanyt mindenhova rég bekötötték és a mezőgazdaságot is gépesítették, a kisbirtokok, falvacskák, mezők hangulata mit sem változott az elmúlt kétszáz évben. Itt született 205 éve Giuseppe Verdi. Az 19. század egyik legnagyobb operaszerzőjének szülőföldje mégsem turistaparadicsom. Látogató csak elvétve fordul elő errefelé, jöttükön pedig a múzeumi személyzet csodálkozik leginkább.
Márcsak azért sem könnyű szabadtéri színházat vezetni, mert alig féltucat operacím közül ildomos kiválasztani a nyáron színre kerülő közönség-kedvenceket. Ha egy direktor megpróbál új darabokkal kísérletezni, két dolgot kell szem előtt tartania: az adott mű megél-e a speciális körülmények között, illetve a néző hajlandó-e jegyet venni, ha nem az Aida, a Carmen vagy a Nabucco van műsoron. Mindez hatványozottan igaz egy olyan giga-vállalkozás, mint a Veronai Aréna esetében. Noha a játékok történetében olyan nyári ritkaságok is színre kerültek egykor, mint a Tell Vilmos, A Nyugat lánya, a Mefistofele, vagy a Parsifal, az elmúlt évtizedek igazgatói – jelenleg Cecilia Gasdia, a ragyogó szoprán a művészeti vezető – már jóval óvatosabban állítják össze szezonjaikat.
1. Az 1850-es évek elején készült dagerrotípián Robert Schumann és hitvese Clara, korának kiváló zongoraművésze látható. Miután a komponista elmegyógyintézetbe került majd elhunyt, Clara Schumann nagyszabású koncertkörutakra indult, melyek során három alkalommal Budapestre is eljutott.
Ha az opera még mindig olyan fontos műfaj lenne az osztrák kultúrkormányzat számára, mint egykor, a legutóbbi Bűvös vadász premier közben – legkésőbb Annuska első áriája után – menesztették volna Dominique Meyert a Staatsoper éléről, ám ha a bécsi publikum még mindig az egykori legendás lenne, haragjuk már rég elűzte volna az igazgatót az Opernring környékéről is. A Weber-premier állítólag hatalmas pfujolással végződött ugyan, s a sorozat utolsó előadásán sem tudtak a tisztességesen teljesítő művészek kettőnél többször meghajolni, ám a törzsközönség, amelynek egykor nem volt megfelelő vezető Mahler, Maazel vagy Abbado, a heves reakciók helyett lassan, de biztosan lesz hűtlen a színházhoz. A valós tragédia tehát a műfaj iránti közöny (mely már középtávon is az anyagi források csökkentését jelentheti), s nem maga az előadás.
1. Az ősbemutató színlapja
„A Parsifal? Nem hiszem, hogy az Operaház előadná. Most nincs abban a helyzetben a színház, hogy egész erejét ennek a műnek a betanulására koncentrálná, a Parsifal előadása pedig nálunk csakis így képzelhető; viszont mire az Operaház megtehetné ezt, az összes színházak lejáratták a Parsifalt, amelynek csak most van efemer sikere mindenfelé. Mint repertoire-darab sohasem fog uralkodni Wagner hattyúdala, amely – valljuk be őszintén – minden szépsége és érdekessége mellett is nagyon unalmas.”