Caruso

Talán soha nem volt olyan távol egymástól a beláthatatlanul sokszínűvé terebélyesedett táncművészet és a nagyszínházak törzsközönsége, mint napjainkban. Valamikor az 1980-as években kezdhették elveszteni a fonalat az átlagnézők, ekkoriban váltak számukra egyre nehezebben dekódolhatóvá a táncelőadások. Budapesten ez a folyamat sokkal később kezdődött, William Forsythe akkor 17 éves (!) In the Middle, Somewhat Elevated (a magyar plakátokon: Középre, kissé megemelve) című kortárs remeke volt az első olyan darab, melyről 2000-ben fürtökben távoztak az értetlen-felháborodott bérlők. Nyilvánvalóan a világon mindenhol a legnagyobb költségvetéssel az állami/nemzeti együttesek gazdálkodnak, ezek a kultúrák zászlóshajói. Ezáltal a felelősségük is fokozott, jóval fajsúlyosabb egy olykor többezer férőhelyes színház kortárs tánc-premierje, mintha ugyanez egy párszáz fős alternatív játszóhelyen zajlik le. Noha a nézőkért mindkét intézmény élet-halál harcot vív, nem lehet kérdés, hogy mégis a nagy együttes vezetőjének keze van sokkal inkább megkötve, hiszen sokkal szélesebb néprétegeket kell kiszolgálnia. Ezáltal, ha szeretne, sokszor akkor sem tehet többet, mint néhány stúdió előadással gesztust gyakorol, az igazán előremutató kísérleteket átengedi az alternatív játszóhelyeknek és saját színházában gyakran csak a már bevált, kevesebb kockázatot rejtő produkciókat engedi be. Így kísérletek az ínyencek elé kerülnek, míg a nemzeti igazgatóknak – akinek azért kötelessége időről időre valami „modernnel” is előrukkolni, viszonylag behatárolt mezsgyén kell a nagyközönség számára valami „fogyaszthatót” tálalni. Ilyenkor jönnek az unalomig feldolgozott Carmenek, Bolerók, Mahler Adaggiók, esetleg Tavaszünnepek.

Határozott koncepció mentén rajzolta fel első évadját Peter Theiler intendáns, amikor bemutatkozó előadásul Schönberg Mózes és Áronját választotta, a szezont pedig a Drezdában közel 90 éve nem játszott Hugenották premierjével zárta. A francia nagyoperák közel száz éves uralma lassan a végéhez közeledett az 1920-as években, ám a náci kulturkampf sok évtizedre radírozta le a műveket az operatérképről. Pedig a mai szemmel már világosan látszik, hogy Meyerbeer alkotásai megkerülhetetlen darabjai a műfaj történetének. A komponista felismerte kora német, olasz és francia operáinak erényeit és Eugène Scribe librettista hathatós segítségével mindezek ötvözetéből újat tudott kotyvasztani. Műveiből sokat tanultak a 19. század komponistái Offenbachtól Wagnerig. Éppen ezért igen üdvös, hogy a világ nagy színházai Párizstól Berlinig sorra ébresztik fel csipkerózsika álmukból a szerző egykor ezres szériában játszott műveit. A sosem-hallott áradó romantikus zenére, fordulatos cselekményre, látványos képekre nyitott 21. századi közönség pedig úgy tűnik hasonló élvezettel csodálkozik rá Meyerbeer alkotásaira, mint a korabeli publikum.

Létezik olyan előadás, amiről egyszerűen képtelenség objektíven véleményt alkotni!? Ahol a látottak felülírnak minden kritériumrendszert? Ahol a produkció annyira magába szippantja a nézőt, hogy nem képes azon gondolkodni, hogy minőségi-e a hang, működő-e az énektechnika, egyforma magasra lendülnek-e a lábak, hanem egyszerűen átadja magát az élvezetnek? Mára igen kevés ilyen akad. Egyszerűen a világ – és nemcsak a színházak belső rendszere, hanem a turbófokozaton száguldó külvilág – nem alkalmas sem az összeforrott csapatjáték megőrzésére, sem az egyéniségek kibontakozására. Így eleve kevés komolyan vehető fesztivál vagy műhely maradt, amely alapjaiban biztosítani tudná a kritikán felüli előadások megszületését.

Július világszerte a pride hónapja. Az eseményekben - vérmérsékletük szerint - a jelentősebb kulturális intézmények is részt vállalnak. Íme néhány kép arról, hogy a világ vezető operaházai hogyan biztosítják támogatásukról a színes kisebbséget - mely valójában a színházak közönségének is egyik bázisa.

1. Bécs - Staatsoper

Danke schön! – kiáltotta egy 50-es korpulens úriember teli tüdővel a berlini Staatsoper Trisztán és Izolda előadása után. Szokatlan gesztus a hidegnek tartott német közönség részéről, mint ahogy az is, hogy a nézőtér egy emberként emelkedett fel, hogy megköszönje a produkciót a közreműködőknek. Megható helyszín az újraegyesített főváros élő és ma is folyamatosan megújuló főutcáján álló, alig másfél éve újranyitott operaház. Megérte kivárni a hét éven át húzódó felújítást, az épület úgy őrizte meg történelmi súlyát, hogy szinte észrevétlenül került bele a 21. századi technika. Míg a homlokzat népiképp az antik templomokat idézi, bent leginkább a honi kultúr-elit ad randevút egymásnak. Az arcokról szerencsére nem a fanatikus Wagner-láz sugárzik (ők remélhetőleg ezekben a napokban Budapesten melegítettek a bayreuthi nyitásra…), sokkal inkább valami Német Kultúrába vetett megrendíthetetlen hit. Sokféle Wagner-rajongót és Deutsche Kunst Bolondot láttak az Unter den Lindenen álló történelmi falak, napjainkban a habzó szájat és a tüzes szemet a polgári jólét váltotta fel. Legalábbis Berlin sugárútján a verőfényes júniusi szombat délutánon.

Vannak operák, melyek könnyen megadják magukat a rendezői szándéknak és vannak olyanok, amelyek olyan erős alapokon állnak, hogy legyen bármilyen szabad szellemű a színpadra állító, a mű talapalzatán és felépítményén nem sokat tud változtatni. Verdi Otellója e második csoportot erősíti. Otello színes bőrű – tehát „más”, mint a darab többi szereplője, idősödő és önmagában bizonytalan, Desdemona ártatlan, Jago pedig egyszerűen gonosz. A képletet lehet árnyalni, de, ha valaki sarkaiból próbálja kiforgatni, félő, hogy az építmény összedől. Mindebből az is következik, hogy Verdi egyik legnépszerűbb – és legkiválóbban megírt operájával – a rendezői színház nem tud igazán sokat kezdeni. Amikor tehát színpadra került a szerző egyik legnehezebben előadható műve, általában jóval hagyományosabb értelmezésben (nem feltétlenül kiállításban!) látható, mint a komponista többi operája.

Bécs operaháza május 25-én ünnepelte megnyitásának 150. évfordulóját. Az eseményt a jubileumi szezon fénypontjaként egy nagyszabású gálával és egy felújítással ünnepelték. A jeles alkalomra természetesen elsősorban a három „házi szerző”: Mozart, Wagner és Richard Strauss művei kerülhettek szóba. Noha például Strauss életműve sokkal inkább szellemileg, mint ténylegesen köthető Bécshez, hiszen operái közül a Frau ohne Schatten-en kívül egyedül az Ariadné második változatának volt ott a világpremierje. Dominique Meyer döntését megkönnyítette, hogy miközben az elmúlt kilenc évben, amióta a Staatsoper élén tevékenykedik, mindhárom komponista majd’ minden jelentős operáját felújította, októberre esik Az árnyék nélküli asszony ősbemutatójának centenáriuma is.

„A magyar királyi operaház hivatali helyiségeiben ma délben botrányos jelenet játszódott le, melynek előzményei a „Walkür“ tegnapi előadásáig nyúlnak vissza. A „Walkür“-ben tudvalevőleg Kaschoska Felicia asszony, kit Nikis (sic!) igazgató szerződtetési célból hívott meg Amerikából vendégszereplésre, adta Brünhilda szerepét. Az előadás alkalmával a közönség soraiból itt-ott hangok hallatszottak, melyek nem a leghizelgőbben nyilatkoztak a művésznő énekéről és melyek a vendégművésznő férjének, Nussbaumnak állítása, vagy talán csak képzelődése szerint, már korábban megbeszélt és neje ellen irányult agitációnak eredményei voltak. Nussbaum többek közt hallotta, hogy az előtte ülő Vasquez gróf, ki neje, operánk lyrai primadonnája társaságában hallgatta az előadást, többször hangosan pisszegett és – mint Nussbaum állítja – Kaschoska asszonyról is sértően nyilatkozott. A művésznőt ez a pisszegés annyira zavarba hozta, hogy férje előtt kijelentette, hogy hasonló jelenetek elkerülése végett többé nem lép fel. Kaschoska asszony ma délben fölkereste az operaházban az igazgatót, hogy tudtára adja elhatározását. A véletlen úgy hozta magával, hogy ebben az időben Vasquez Molina asszony is az operában tartózkodott férje kíséretében, hogy az igazgatótól két havi szabadságot kérjen. Amint Nussbaum megpillantá Vasquez grófot, hozzá rohant és botjával kétszer fejbe vágta, úgv, hogy a gróf cilindere a földre esett. A két jelenlevő hölgy megrémülve sikoltott fel és a különben is ideges Kaschoska asszony erre közel volt az ájuláshoz. Vasquez gróf hirtelen megragadta támadóját és ököllel nehány erős ütést mért arcára és fejére. Beer József, az operaház titkárja hallva a lármát, kisietett irodájából és nagynehezen sikerült a dulakodó feleket egymástól elválasztania. Nussbaum a támadás okául Vasquez grófnak Kaschoska asszonyról mondott sértő szavait hozta fel, eltekintve attól, hogy a gróf az előadás alatt pisszegett és azzal fenyegetődzött, hogy Kaschoska asszonyt legközelebbi fellépése alkalmával bérelt emberek által ki fogja fütyöltetni. Vasquez gróf azonban mindezt tagadja és Nikis igazgató előtt ma becsületszavára kijelentette, hogy ő soha sértőleg nem nyilatkozott a művésznő felől, sem pedig az előadás alatt nem pisszegett. Az operában a botrány természetesen nagy feltűnést keltett. Azt mondják, hogy a tettlegességnek, még utójátéka lesz. Nikis igazgató, ki az egész dolgot csak később tudta meg, legmélyebb sajnálatát fejezte ki a történtek felett és a hivatalos vizsgálat megejtése után Kaschoska asszonynak levélben tudtára adták, hogy a magyar kir. opera színpadán többé föl nem léphet.

Mozik kistermeiben hetek óta elcsíphető egy különleges dokumentumfilm, melynek eredeti címét kissé félrefordítva A Maria Callas-sztorira változtatta a hazai forgalmazó. Felesleges a hatásvadász rásegítés, a nézők száma nyilvánvalóan behatárolt Magyarországon (is), az eredeti Maria by Callas cím pedig jóval kifejezőbb. A filmet pedig mindenképpen érdemes megnézni, nemcsak a művésznő rajongóinak, hanem mindenkinek, akit kicsit is érdekel az opera műfaja és a II. világháború utáni gazdagodó Nyugat elit kulturális élete.

Szerencsére jóideje nem képezi vita tárgyát, hogy a Wozzeck 20. század egyik legfontosabb operája. Egyetlen probléma azért akad a lassan száz éves „kortárs” darabbal: a közönségnek a mai napig nem sikerült igazán a szívébe fogadni. Az 1925-ös ősbemutató idején Richard Strauss már megírta a legjelentősebb műveit, Janácek sorra alkotta remekeit, Puccini pedig a Turandoton dolgozott. Míg a három szerzőt kora és az utókor is be- és elfogadja, addig Alban Berg művészete még a mai befogadótól is fokozott figyelmet követel. A komponista elképesztő technikai tudását jóval egyszerűbb csodálni, a darab gondosan kigondolt-kimódolt felépítését elismerni, mint őszintén szeretni a Wozzecket.