Caruso

A cseh operák története a bécsi Hofoperben Dvorák egyik elfelejtett vígoperája, A ravasz paraszt 1885-ös bukásával kezdődött, ám tíz évvel később az Eladott menyasszony akkora siker lett, hogy azóta több mint ötszázszor játszották. A sort másik két Smetana-mű, a Dalibor és A csók folytatta, de már 1918-ban színre került a Jenufa is, majd az utóbbi időben az összes fontos Janácek. Különös ugyanakkor, hogy a Ruszalka premierjére csak 1987-ben került sor, ragyogó cseh és szláv énekesekkel, Otto Schenk rendezésében. A Volksoper 2010-ben, a Staatsoper 2014-ben újította fel a művet, a tavalyi évadban mindkét produkciót játszották. Ilyen előzmények után mindenképpen fajsúlyos döntés, hogy a Theater an der Wien a Ruszalkával nyitotta meg az idei évadját. Miközben a három bécsi színház más-más közönségréteget szolgál ki, igyekszik minél színesebben egymás mellett - és nem egymás konkurenciájaként - működni. Ha a harmadik színház nem egy közkedvelt operát, hanem egy kevéssé felkapott művet kínál új változatban a bécsi publikumnak, annak azt kellene jelenti, hogy a vezetőségnek nagyon határozott szándéka van az előadással. Sajnos azonban éppen itt futott zátonyra a Theater an der Wien produkciója.

Bár a színházak gyakran ódzkodnak műsorra tűzni Boito Mefistofeléjét, a vállalkozásokat – legnagyobb meglepetésre – általában siker kíséri. Nehéz tetten érni, mi is lehet a titka ennek a töredezett, sőt szinte olykor dilettánsnak ható remekműnek. A szálak felfejtését az 1868-as hatalmasat bukott ősváltozat megismerésével kellene kezdeni, ám az vélhetően jó okkal elzárva hever a Ricordi kiadó széfjében. Az alig 26 éves fenegyerek nagy pofont kapott Milánóban, ahol az ötórás, tenor címszereplőt nélkülöző mű alig néhány előadás után örökre lekerült a műsorról. Hét évnek kellett eltelnie, hogy a könnyen író, de nehezen komponáló Boito új változattal merjen jelentkezni, ám az opera még ekkor sem nyerte el végső formáját. A napjainkban játszott, szerző által jóváhagyott változatból nem tudni hány jelenet és főleg milyen zenei szövet hiányzik az eredeti elképzeléshez képest. Mert – ha ezt a Mefistofele partitúrájából nem is mindig lehet kihallani – Boito korát megelőző zenei gondolkodó volt. Ám az így sem rövid operából kulcsjelenetek hiányoznak, s a legfontosabb történések (Puccini Manon Lescaut-jához hasonlóan) „a szünetben” zajlanak, nem a nyílt színen. Az utóbbi évtizedek színházi és filmes gondolkodása azonban hozzászoktatta a közönséget ahhoz, hogy ezeket a kihagyásokat ne hiányként és törésként élje meg. Boito zenéje, a néhány ragyogó ária felett is megindító, szellemes és olykor szokatlanul modern.

Nem lehet elégszer idézni Osváth Júliát, aki talán utolsó riportjában valahogy így fogalmazott: „Egy énekesnő kétszer hal meg. Először akkor, amikor visszavonul.” A gondolat fokozattan igaz a nemrég elhunyt Ercse Margitra. Létezik egy énekestípus, aki röghöz kötött, nem vonzza a nagyvilág, képtelen a megszokott birodalmán kívül létezni. Ercse Margit ilyen volt. Miközben kortársai már nyugatra is jártak, sőt gyakran kint is maradtak a lassan nyíló határok túloldalán, ő néhány vendégszereplés után rendre visszatalált az Operaház művészbüféjébe. Vérbeli pesti színházi emberként ez volt az igazi otthona.

Egy operaházban mindigis szükség volt statisztákra, hogy az egykor csekély számú énekkari tömeget dúsítsák. Ez Pesten sem volt másképp. Az Operaházban vélhetően csak az 1950-es évektől kerülhettek rendes állásba a segédszereplők. Az ezt megelőző időkben diákok, kikopott színészek és ki tudja még miféle emberek alakították esténként pár fillérért a népséget-katonaságot az ország első színházának színpadán. Egyikükről szól az alábbi 1891-es történet.

Veres Sándor szomorú története nyilvánvalóan nem volt egyedi a századforduló színházi életében. A közönség szezononként tucatnyi új nevet tanult meg – és feledett el hasonlóan gyorsan. A művésznek pedig a tapsot már akkoris legalább olyan nehéz volt feldolgozni, mint az azt követő csendet. Veresnek mindkettőből kijutott. Mint írta: „A színész sorsa hasonlít a panorámai képhez. Ha nagyító üvegen át nézi az ember: gyönyörű tájék mosolyog elénk, míg ha hátul kerülünk és üveg nélkül látjuk: ütött-kopott képet találunk.” Történetét az teszi egyedibbé, hogy pályája végén, mindössze 50 évesen tollat ragadott és papírra vetette visszaemlékezéseit, mely a fájdalmas Tépett babérlevelek címmel jelent meg 1909-ben, állítása szerint háromezer példányban. Veres nem anekdotázó kedvében állt neki az írásnak, hanem miután sem a Színészegyesülettől, sem az Operaháztól nem kapott nyugdíjat, egyéb jövedelem híján a könyve után járó bevételéből remélte ideig-óráig eltartani családját. Alig 30 évvel később jópár hittársa követte ugyanezt a módszert, őket az akkori törvények parancsolták le a deszkákról, s miután semmiféle munkát nem kaptak, önéletrajzukkal kényszerültek házalni. A bariton vállalkozása nem lehetett különösebben sikeres, nem sokkal később, alig 54 évesen el is hunyt a „rákospalotai koplaló tanyáján”, ahogy nem kis önirónival utolsó lakhelyét nevezte.

Sajtot talált a holló, fölvitte a fára,
Róka koma a sajtot nagyon megkívánta.
Magas a fa, magasan ül a holló rajta?
Csőréből a zsákmányát azért is kicsalja!
„Holló asszony - szól neki -, örülök, hogy látom,
nincs kegyednél gyönyörűbb madár a világon!”
Csönd. A holló nem felel, épp csak egyet illeg.
Rá a róka: „Tollánál, termeténél nincs szebb!”
Fönn a holló hallgat, és szorítja a sajtot.
A róka vár, majd úgy tesz, mint aki elcammog.
Lép egyet, és morog, hogy a holló is hallja:
„De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja!”
„Rút a hangom? - A hollót elfutja a méreg,
s károgni kezd: - Ez neked nem elég szép ének?”
„De még milyen!” - nevet a róka, és a sajttal,
mit a holló kiejtett, vidáman elnyargal.
(La Fontaine: A holló és a róka)

1890 májusának első napjaiban a Pesti Hírlap olyan, a maga korában igen pikáns cikkel örvendeztette meg olvasóit, mintha már  kitört volna az operaházi uborkaszezon. A vitriolos tollú "Marquis de R" pontosan olyan kabaréfigurának ábrázolja beniczei és micsinyei Beniczky Ferenc valóságos belső titkos tanácsost, császári és királyi kamarást, főrendiházi tagot - de legfőképp a Magyar Királyi Operaház intendánsát és szegény zenei ügyeken kívül teljesen bizonytalanul mozgó ifjú Gustav Mahlert, mint amilyenek a valóságban lehettek. S hogy mi volt a szörnyű probléma amit a direktor uraknak meg kellett volna oldani? A balerinák dúsan burjánzó hónaljszőrzetének kérdése.

"Az operaházi hábituék-re „kínos meglepetés” vár. Nem csekélyebb dologról van szó, mint hogy az opera ballerináit – rekonstruálják, illetőleg színpadi öltözékeiket „módosítják“, a mi különben egyre megy.

A „módosítás“ Beniczky Ferenc intendáns elpirulásából indult ki. „Lalla-Roukh“ előadása alatt ugyanis ott ült az intendánsi páholyban s nyugodtan nézte az opera ballet-betétjét. Egyszerre, mint a kinek egy hatalmas gyémántkő vet szúró fényt a szemébe, megdörzsöli szemeit, feláll s hangosan e szavakra fakad:
- Ez tűrhetetlen! Ez nem maradhat igy!
Beniczkyné, a ki férjével együtt volt a páholyban, megkapatva e drámai kifakadás által, érdeklődni kezdett.
– Mi baj van Ferenc?
Az intendáns közelebb lépett nejéhez. Egész lénye, mintha átváltozott volna. Szemeiben nem volt ily fény, mióta a képviselőhöz éljenzése között az operaháznak deficitmentes budgetjéről beszélt, arcán nem ömlött végig ily pír, mióta Mihalovich tósztját hallotta. Reszkető kézzel mutatott a táncoló hurikra:
– Mit látsz ott a színpadon?
– A balletet látom.
– És semmi egyebet? No várj egy kicsit.
A színpadon hosszú rajba gyűltek a ballerinák. Új figura kezdődött… s a lejtő sereg egyszerre kecses mozdulattal felhajtja a karját.
– Most, most nézd! . . . Hol van Mahler ...?

Bregenz alig 30.000 fős kisváros Ausztria nyugati csücskében, a német határ mellett. Ám csak a turista paradicsom opera fesztiválja nyaranta mintegy 150.000 látogatót vonz a Boden-tó partjára. Bár a Bregenzi Fesztivál története 1946-ra nyúlik vissza, valódi szárba szökkenése David Pountney irányítása alatt (2003 – 2014) történt, amikoris látványosabbnál látványosabb előadások készültek az esténként 7.000 nézőt váró különleges atmoszférájú víziszínpadra. A hatalmas díszletek miatt nyaranta egyetlen darabot játszanak, hagyományosan minden produkció két évig marad műsoron. A Fesztivál vezetését 2015-ben a Grazi Opera remek intendánsa, Elisabeth Sobotka vette át, aki elődje nyomdokain halad. A „fő attrakció mellett” – mely rendre az operamagazinok címlapjára kerül – a szabadtér hátában 1980-ban elkészült Fesztiválpalota a kinti szünnapokon egy másik produkciót – általában ismeretlenebb vagy kevésbé népszerűbb operákat – vesznek elő. Így nemcsak a látványosságok rajongóit, hanem az ínyenceket is sikerül legalább fél napra a városba csalni.

A német kulturális élet egyik visszatérő fénypontja az 1875 óta megrendezésre kerülő Müncheni Operafesztivál. Amikor más színházak lassan bezárnak, a megingathatatlanul világszínvonalon működő Bayerische Staatsoper nemcsak premiereket tart egészen július végéig, hanem az évad korábbi bemutatóit is felfrissíti néhány előadás kedvéért, a kiválasztott repertoárdarabokat pedig világsztárokkal veszi elő. Nem csoda, hogy ilyenkor a világ tehetősebb opera-rajongói Salzburg és Bayreuth előtt München felé veszik az irányt.

Nehéz szürrealistább haláltusát elképzelni, mint amikor 1918. november 9-én Halál Guillaume-ra! – kiáltással vonultak a tüntetők Apollinaire ablaka alatt. Párizs népe természetesen nem a nagy költő, hanem II. Vilmos lemondása miatt ment az utcára. Apollinaire 1914-ben önkéntesként vonult be, de másfél évvel később olyan súlyos sebet kap, hogy többet nem jut ki a frontra. Koponyasérülése ellenére a hátralévő éveiben tovább dolgozik. Miközben tombol az I. világháború a költő a Tiresias keblei című szürrealista darabján munkálkodik, melyet 1917 nyarán nagy sikerrel be is mutatnak. Miközben ezrek halnak a harcmezőn, Párizs a melleit levegőbe engedő férfiként továbbélő feleségen kacag. A történetnek persze van egy jóval mélyebb olvasata, hiszen a bevonult férfiak munkáját az egyenjogúságot követelő nők végzik a hátországban, a férj által az egyetlen nap alatt megszült negyvenezer gyerek pedig nyilvánvalóan mehet a frontra utánpótlásnak. A darab harmadik rétege ma már nehezebben dekódolható. Ki emlékszik arra, hogy mekkora verseny dúlt Németország és Franciaország között a századfordulón, a minél nagyobb népszaporulat reményében, vagy, hogy az I. világháborúban éppolyan héliummal telt ballonok segítségével kémkedtek, mint amilyenek Thérèse melleiként az égbe emelkednek!?