Hogy kik voltak azok a tapsoncok, klakőrök, bértapsolók? Zömében olyan fiatalemberek, akik azzal tettek szert némi zsebpénzre, hogy megtámogatták a művészek esti sikerét. Az efféle rásegítés ugyan nem egészen etikus, de nem törvénysértő, sőt az sem biztos, hogy feltétlenül kártékony. Az is megállapodás kérdése volt, hogy kaptak-e egyáltalán az ifjak néhány forintot, vagy az ingyenjegy is meghozta kedvüket a lelkesedéshez. Ha voltak is a klakknak bármiféle szabályai, azt nem hagyományozták az utókorra. Egykori tevékenységük szinte feledésbe merült, egyetlen név maradt fenn itthon az idő rostáján, az 1910 decemberében elhunyt Weidinger Henriké. Évtizedeken keresztül ő irányította a Nemzeti Színház, majd az Operaház bértapsolóit. A klakőrség természetesen nem volt hivatalos állás, főhősünk tevékenységét is inkább eltűrték, mint támogatták. Egy letűnt színházi világ jellegzetes, és igencsak ellentmondásos alakja Weidinger. Életében rengeteget átkozták és gúnyolódtak rajta, majd – ahogy ez már lenni szokott – halála után emlékezetét nosztalgiával vegyes legendákba burkolták.

Weidinger bácsi – még 50 éves se volt, de már bácsiként vonult be a köztudatba – élettörténetének egyetlen hiteles forrása az az interjú, amelyet a halála előtti évben adott Szomory Emilnek. A jeles író később Auschwitzban elpusztított, Sorry álnéven publikáló öccsét nemcsak bizalmába fogadta a veterán tapsonc, hanem két vaskos üzleti könyvét is ráhagyományozta. Ezek a bizonyára tanulságos dokumentumok, miként Weidinger páratlan dedikált fotógyűjteménye is, elkallódtak.

A klakk-király a Bács-Bodrog megyei (ma Vajdaság) Kúlán született, vélhetően 1841-ben. Bár gyerekkorától rajongott a színházért, sőt színész szeretett volna lenni, Pestre kerülve Hégner Dávid jól menő rövidáru-kereskedésében lett kifutófiú. A cég boltja a Landstrasse 14. alatt, a Nemzeti Színházzal átellenben volt, így nem csoda, hogy számos színésznő vásárolt ott, hiszen akkoriban a jelmezeikről többé-kevésbé maguknak kellett gondoskodniuk. A betérő művészeket igyekezett Weidinger kiszolgálni – és így a bizalmukba férkőzni. Az ifjúból idővel segéd lett, sőt, Héger annyira elégedett volt a munkájával, hogy 1870-ben hozzáadta egyik lányát, Terézt.

Weidinger ezek után önállósította magát, és megpróbálta a régi kuncsaftokat átcsábítani a saját divatáru-kereskedésébe, melyet előbb az Úri, majd a Hatvani utcában rendezett be. Neve eközben rendre feltűnik a Nemzeti Színház Nyugdíjintézetének adakozóilistáján, sőt 1872-ben 200 forintos tőkével – többek között Paulay Ede és Szigligeti Ede mellett – egyike lesz a Népszínház alapítóinak. Radnótfáy Sámuel intendáns szimpatizált a művészetpártoló rőfössel, és kinevezte a Nemzeti Színház hivatalos szállítójává. Weidinger menten új cégtáblát csináltatott, ám az együttműködés nem lett hosszú életű, az újságok már 1873-ban a ruhaanyagokkal való visszaélésekről és túlszámlázásokról cikkeztek. Ekkoriban azonban egy új karrier-lehetőség bukkant fel a cégvezető szeme előtt, mely megváltoztatta az életét. Benza Ida, a kor jeles primadonnája, bécsi, olasz- és oroszországi sikerek után 1872-ben úgy döntött, hogy Pesten telepedik le. A művésznő a premierje előtti napon állítólag így szólt a színházi szállítóhoz: „Nézze Weidinger, én Muszkaországban úgy megszoktam a klakkot, hogy már nem is tudok nélküle exisztálni. Ezt meg kell honosítani itt is. Itt van egy csomó jegy, ossza szét az ismerősei között, jöjjön el maga is, és minden nagyjelenetem után kezdjenek tapsolni. Csak mentül erősebben. Érti?” Benza Ida legnagyobb megelégedésére Weidinger úr értette a feladatot és hatalmas tenyerével munkához is látott.

 A régi Nemzeti Színház az 1890-es években

Ámde nemcsak tapsoncként állt a művésznő szolgálatára, a szoprán ugyanis vele intéztette a diszkrétebb pénzügyeit. Weidinger híre gyorsan elterjedt színészkörökben, és egyre többen vették igénybe segítségét – mindkét minőségében. „Én voltam a pénzügyminiszterük, én szereztem pénzt, én rendeztem az ügyeiket, (…) a színészekért váltójótállást vállaltam.” Úgy tűnik, Weidinger mindenáron tényezővé akart válni a művészvilágban és ezért az anyagi áldozatokat sem sajnálta. Mivel pedig a kor színészei és énekesei állandó pénzzavarral küzdöttek, ezeket a gyakran kényes ügyeket is kezelte a klakkfőnök. Nyilvánvaló, hogy igen diszkréten kellett a bankoknál eljárnia, hiszen országosan ismert nevekről volt szó. Hosszú távon rengeteget veszített az üzleteken, fokozatosan elszegényedett, miközben szekrényében halomban álltak a kifizetetlen váltók, melyek miatt egyszer perbe is keveredett Újházi Edével. Nem lehetett kérdés, hogy a bíróság a nagytekintélyű színésznek adott igazat „az uzsorás” rőfössel szemben.

Ahogy a színház-szenvedély Weidingert egyre jobban hatalmába kerítette, egyre inkább elhanyagolta boltját. Addig azonban könnyen játszhatott a pénzzel, ameddig mögötte állt Hégner Dávid, aki 1897-ben hat nagy pesti bérház tulajdonosaként hunyt el. A meggazdagodott mecénás utolsó éveit családi tragédiák árnyékolták be, mindkét lányát gyámság alá kellett helyezni, Ede fiát váltóhamisítás miatt ítélték el, míg a másik fiú, Izidor, a kolozsvári zsinagóga tervezője, öngyilkos lett. A vagyon így az özvegyre és a két sógorra, Weidingerre, illetve a tehetős operarajongó Friedmann Sándorra szállt. Végül hosszú pereskedések után Friedmann kedvenc unokaöccse, Beck Vilmos, a jeles bariton örökölt mindent. „Nincs nekem semmim, csak az, ami járadékot kapunk, a feleségem meg én. Nem sok, de elég. Tudja, én egy jó bolond vagyok.” – állapította meg rezignáltan élete vége felé a tapsfőnök.

Az Operaház megnyitásával Weidinger bácsi is székhelyet váltott. „Itt volt elsősorban a balett, a primaballerinák, akik rendes havi fixumot fizettek a tapsolásért. Perotti, Bartolucci, Scomparini és a többiek mind, nem is fogadták el az ingyen szolgálatot, annál is kevésbé, mert tudták, hogy nekem is pénzembe van.” De nemcsak a hazai énekeseknek dolgozott, a vendégeknek is. Ha egy impresszárió nem kereste meg előre, maga ment fel a művészek hotelszobájába megbeszélni a részleteket. Ekkoriban már előfordult, hogy jegyigényeivel egyenesen az intendánsokhoz fordult. Podmaniczky báró szükségesnek tartotta a bértapsot, maga adta a belépőket, míg utóda, Keglevich István ezt megtagadta. Weidinger válaszképp minden este megvette drága földszinti helyét és megüzente a grófnak: „Én tovább leszek itt tapsfőnök, mint Ön intendáns.” Úgy is lett.

Tapsoncai között előfordult tanárjelölt, állatorvos, banktisztviselő, jogász, papnövendék és kereskedő is. A legnevesebb közöttük, az ifjú Füst Milán nosztalgiával emlékezett vissza az Operaházban töltött estékre, mint írta, „szolgálataiért” csak tiszteletjegyet kapott, pénzt sosem. „Animálni kell a közönséget. Vannak színházi esték, melyeket úgy kidolgozok, mint egy hadvezér a háborút. Tudom, hogy melyik előadáshoz, melyik színészhez, színésznőhöz hány jegy kell. Aztán el kell helyezni az embereket. Tíz, tizenötöt az emeleteken, hármat-négyet a földszinten, sőt néha páholyokban is.” Miután gondosan kiosztotta a jegyeket, a legendásan elhanyagolt külsejű Weidinger úr egyre inkább megkopó felöltőjében elfoglalta törzshelyét a földszinti balközép utolsó sorának szélén. A széket bizonyára hosszas kísérletezés után választotta ki, itt láthattak rá legjobban a színház különböző pontjain elhelyezett emberei. A tapsokat ő indította, dirigálva a szertartást, melynek jelzéseit a klakőröknek pontosan követni kellett. Bár kezdetben gyakran felhánytorgatták a kritikusok, valamint a Borsszem Jankó és a Kakas Márton élclapok szerzői, hogy össze-vissza tapsol és fogalma sincs a darabokról, idővel beletanult a mesterségbe. Interjújában büszkén emlegette, hogy 83 darabot ismer kívülről – amit nyilvánvalóan úgy értett, ezekben tudta pontosan, kit, mikor kell éltetni.

De vajon jó-e bármire a klakk, ami valójában nem több, mint színház a színházban. Az énekesek, a vezetőség és a kritikusok pontosan tudják, hogy ez nem a valós közönség reakciója. Sőt, az indokolatlan lelkesedés a hétköznapi nézőket is bosszanthatja. Azt ma már nem lehet megállapítani, hogy a közönséget mennyire befolyásolta az ítészek szerint nagyon is átlátszó bértaps. A szakma a maga részéről rendre hadat üzent a klakőröknek. „Amit azonban ma produkált Weidinger úr és teljes hadi létszámban kivonult gárdája, az már mégis csak több az elviselhetőnél. Valóságos terrorizálása ez a fizető publikumnak, amely ma több ízben adott kifejezést méltó felháborodásának.” – írta 1898-ban egy kritikus. Akadt ennél harciasabb megnyilvánulás is: „E sorok írója tisztelettel arra kéri tekintetes Weidinger urat, hogy szélső helyétől számítva ebbe a sorba hat helyre ne ültessen klakőröket. Mert hat lövetűvel rendelkezve, éppen hat olyan klakőrt leszünk kénytelenek lelőni, akik a gixereket különös előszeretettel tapsolják meg.” Hogy Budapest világvárossá nyújtózása közben is mennyire megmaradt kedves provinciának, jól illusztrálják a Budapesti Napló szemtelenül szellemes sorai: „Kedves Weidinger bácsi! Ígéretemhez híven referálok magának az Operaház mai előadásáról, amelyen – tekintettel a nagy zsidó ünnepre – mint hithű ember nem jelent meg. Nagyon féltem attól, hogy bajt fog okozni a távolléte, mert jól tudom, hogy a mi zeneileg műveletlen közönségünknek szüksége van arra, hogy a klakkfőnök megadja neki a jelet a tapsra, mert jómaga nem is tudja, nem is meri megkezdeni. (…) Legyen nyugodt, ülje meg békén ünnepét, nem mulasztott el semmit.”

„Nekem ezt muszáj csinálni. Aztán most hagyjam abba? Hatvankilenc éves lettem és csináltam, hát csak csinálom tovább. Ez betegség nálam.” – nyilatkozta. Weidinger bácsi alig egy ével később, 1910 decemberében egy előadáson meghűlt és tüdőgyulladást kapott. Aréna úti lakásában halt meg 11-én. Bár számos nekrológja látott napvilágot, gyászjelentése nem került be az újságba, a búcsúztatóról sem számoltak be már a lapok. Sírja a többszöri keresés ellenére sem került elő egyelőre a Salgótarjáni úti temetőben. Legendáját pedig éppen azok kezdték el gyártani, akik életében rendre megcsipkedték. A legszebben Kálmán Jenő emlékezett rá: „Weidinger bácsi missziót teljesített Budapesten. Klakőrjeivel beleszuggerálta a budapesti közönségbe, amely akkoriban még Dankó Pistánál és Patikárius Ferkónál tartott s nem nagyon kedvelte a Drechsler-palotával szemközt fekvő műintézetet, beleszuggerállta klakőrjeivel a fanyar és csak nehezen meghódítható közönségbe, hogy az Operáért lelkesedni lehet. Sőt: kell!”

Felmerül a kérdés, hogy vajon Weidinger Henrik valóban szerette-e a színházat, vagy csupán a rögeszméje áldozata lett? Vélhetően sem a közönség – amellyel semmilyen kapcsolatot nem keresett –, sem az előadás nem érdekelte igazán, hiszen lehetetlen mindenféle kritika nélkül évtizedeken át mindegy egyes előadást végigülni. Ez nem színház-szeretet, hanem egy igen szomorú dolog: a saját fontosságába vetett hit. Egy kényszerképzet rabja lett, úgy érezte, ő az, aki meghatározza az este sikerét. Ez azonban öncsalás. Ha egy pszichológusnak kedve támadt volna Weidinger bácsival foglalkozni, gyorsan felfedezte volna rajta a szenvedélybetegség tüneteit. A klakőrt kettős spirál húzta lefelé: nem tudott a színház nélkül élni, ezért igyekezett ott nélkülözhetetlenné tenni magát. Eközben azonban ő maga is áldozattá vált, vagyona elfolyt, valódi hálát, szeretetet pedig senkitől sem kapott. A művészek nem siratták meg a halála után azt az embert, aki 38 éven keresztül 12.000 estén tapsolt nekik. Fellélegeztek, hogy megszabadultak a tartozásaiktól.

Weideinger bácsi halála után akadtak ugyan önként jelentkezők, akik megpróbálták átvenni a helyét, de gyorsan kudarcot vallottak. A kritikusok elégedetten nyugtázták: a klakk a múlté. Ám ez a megállapítás csak félig igaz. Bár efféle maffia szervezett formában legfeljebb Olaszországban vagy Dél-Amerikában maradt fent napjainkig, sok énekes ma is szívesen oszt ingyenjegyeket, aki pedig így jut be egy operaházba, nagyon tud lelkesedni az adott művészért. És vajon nem nevezhető-e klakőrnek az, aki a nézőterek helyett név és arc nélkül, otthon a karosszékből a klaviatúrát püfölve gondolja, hogy ha övé a legnagyobb tenyér, a leghangosabb taps, akkor az ő véleménye a mértékadó. Pedig dehogy.