Caruso

Bregenz alig 30.000 fős kisváros Ausztria nyugati csücskében, a német határ mellett. Ám csak a turista paradicsom opera fesztiválja nyaranta mintegy 150.000 látogatót vonz a Boden-tó partjára. Bár a Bregenzi Fesztivál története 1946-ra nyúlik vissza, valódi szárba szökkenése David Pountney irányítása alatt (2003 – 2014) történt, amikoris látványosabbnál látványosabb előadások készültek az esténként 7.000 nézőt váró különleges atmoszférájú víziszínpadra. A hatalmas díszletek miatt nyaranta egyetlen darabot játszanak, hagyományosan minden produkció két évig marad műsoron. A Fesztivál vezetését 2015-ben a Grazi Opera remek intendánsa, Elisabeth Sobotka vette át, aki elődje nyomdokain halad. A „fő attrakció mellett” – mely rendre az operamagazinok címlapjára kerül – a szabadtér hátában 1980-ban elkészült Fesztiválpalota a kinti szünnapokon egy másik produkciót – általában ismeretlenebb vagy kevésbé népszerűbb operákat – vesznek elő. Így nemcsak a látványosságok rajongóit, hanem az ínyenceket is sikerül legalább fél napra a városba csalni.

A német kulturális élet egyik visszatérő fénypontja az 1875 óta megrendezésre kerülő Müncheni Operafesztivál. Amikor más színházak lassan bezárnak, a megingathatatlanul világszínvonalon működő Bayerische Staatsoper nemcsak premiereket tart egészen július végéig, hanem az évad korábbi bemutatóit is felfrissíti néhány előadás kedvéért, a kiválasztott repertoárdarabokat pedig világsztárokkal veszi elő. Nem csoda, hogy ilyenkor a világ tehetősebb opera-rajongói Salzburg és Bayreuth előtt München felé veszik az irányt.

Nehéz szürrealistább haláltusát elképzelni, mint amikor 1918. november 9-én Halál Guillaume-ra! – kiáltással vonultak a tüntetők Apollinaire ablaka alatt. Párizs népe természetesen nem a nagy költő, hanem II. Vilmos lemondása miatt ment az utcára. Apollinaire 1914-ben önkéntesként vonult be, de másfél évvel később olyan súlyos sebet kap, hogy többet nem jut ki a frontra. Koponyasérülése ellenére a hátralévő éveiben tovább dolgozik. Miközben tombol az I. világháború a költő a Tiresias keblei című szürrealista darabján munkálkodik, melyet 1917 nyarán nagy sikerrel be is mutatnak. Miközben ezrek halnak a harcmezőn, Párizs a melleit levegőbe engedő férfiként továbbélő feleségen kacag. A történetnek persze van egy jóval mélyebb olvasata, hiszen a bevonult férfiak munkáját az egyenjogúságot követelő nők végzik a hátországban, a férj által az egyetlen nap alatt megszült negyvenezer gyerek pedig nyilvánvalóan mehet a frontra utánpótlásnak. A darab harmadik rétege ma már nehezebben dekódolható. Ki emlékszik arra, hogy mekkora verseny dúlt Németország és Franciaország között a századfordulón, a minél nagyobb népszaporulat reményében, vagy, hogy az I. világháborúban éppolyan héliummal telt ballonok segítségével kémkedtek, mint amilyenek Thérèse melleiként az égbe emelkednek!?

Talán soha nem volt olyan távol egymástól a beláthatatlanul sokszínűvé terebélyesedett táncművészet és a nagyszínházak törzsközönsége, mint napjainkban. Valamikor az 1980-as években kezdhették elveszteni a fonalat az átlagnézők, ekkoriban váltak számukra egyre nehezebben dekódolhatóvá a táncelőadások. Budapesten ez a folyamat sokkal később kezdődött, William Forsythe akkor 17 éves (!) In the Middle, Somewhat Elevated (a magyar plakátokon: Középre, kissé megemelve) című kortárs remeke volt az első olyan darab, melyről 2000-ben fürtökben távoztak az értetlen-felháborodott bérlők. Nyilvánvalóan a világon mindenhol a legnagyobb költségvetéssel az állami/nemzeti együttesek gazdálkodnak, ezek a kultúrák zászlóshajói. Ezáltal a felelősségük is fokozott, jóval fajsúlyosabb egy olykor többezer férőhelyes színház kortárs tánc-premierje, mintha ugyanez egy párszáz fős alternatív játszóhelyen zajlik le. Noha a nézőkért mindkét intézmény élet-halál harcot vív, nem lehet kérdés, hogy mégis a nagy együttes vezetőjének keze van sokkal inkább megkötve, hiszen sokkal szélesebb néprétegeket kell kiszolgálnia. Ezáltal, ha szeretne, sokszor akkor sem tehet többet, mint néhány stúdió előadással gesztust gyakorol, az igazán előremutató kísérleteket átengedi az alternatív játszóhelyeknek és saját színházában gyakran csak a már bevált, kevesebb kockázatot rejtő produkciókat engedi be. Így kísérletek az ínyencek elé kerülnek, míg a nemzeti igazgatóknak – akinek azért kötelessége időről időre valami „modernnel” is előrukkolni, viszonylag behatárolt mezsgyén kell a nagyközönség számára valami „fogyaszthatót” tálalni. Ilyenkor jönnek az unalomig feldolgozott Carmenek, Bolerók, Mahler Adaggiók, esetleg Tavaszünnepek.

Határozott koncepció mentén rajzolta fel első évadját Peter Theiler intendáns, amikor bemutatkozó előadásul Schönberg Mózes és Áronját választotta, a szezont pedig a Drezdában közel 90 éve nem játszott Hugenották premierjével zárta. A francia nagyoperák közel száz éves uralma lassan a végéhez közeledett az 1920-as években, ám a náci kulturkampf sok évtizedre radírozta le a műveket az operatérképről. Pedig a mai szemmel már világosan látszik, hogy Meyerbeer alkotásai megkerülhetetlen darabjai a műfaj történetének. A komponista felismerte kora német, olasz és francia operáinak erényeit és Eugène Scribe librettista hathatós segítségével mindezek ötvözetéből újat tudott kotyvasztani. Műveiből sokat tanultak a 19. század komponistái Offenbachtól Wagnerig. Éppen ezért igen üdvös, hogy a világ nagy színházai Párizstól Berlinig sorra ébresztik fel csipkerózsika álmukból a szerző egykor ezres szériában játszott műveit. A sosem-hallott áradó romantikus zenére, fordulatos cselekményre, látványos képekre nyitott 21. századi közönség pedig úgy tűnik hasonló élvezettel csodálkozik rá Meyerbeer alkotásaira, mint a korabeli publikum.

Létezik olyan előadás, amiről egyszerűen képtelenség objektíven véleményt alkotni!? Ahol a látottak felülírnak minden kritériumrendszert? Ahol a produkció annyira magába szippantja a nézőt, hogy nem képes azon gondolkodni, hogy minőségi-e a hang, működő-e az énektechnika, egyforma magasra lendülnek-e a lábak, hanem egyszerűen átadja magát az élvezetnek? Mára igen kevés ilyen akad. Egyszerűen a világ – és nemcsak a színházak belső rendszere, hanem a turbófokozaton száguldó külvilág – nem alkalmas sem az összeforrott csapatjáték megőrzésére, sem az egyéniségek kibontakozására. Így eleve kevés komolyan vehető fesztivál vagy műhely maradt, amely alapjaiban biztosítani tudná a kritikán felüli előadások megszületését.

Július világszerte a pride hónapja. Az eseményekben - vérmérsékletük szerint - a jelentősebb kulturális intézmények is részt vállalnak. Íme néhány kép arról, hogy a világ vezető operaházai hogyan biztosítják támogatásukról a színes kisebbséget - mely valójában a színházak közönségének is egyik bázisa.

1. Bécs - Staatsoper

Danke schön! – kiáltotta egy 50-es korpulens úriember teli tüdővel a berlini Staatsoper Trisztán és Izolda előadása után. Szokatlan gesztus a hidegnek tartott német közönség részéről, mint ahogy az is, hogy a nézőtér egy emberként emelkedett fel, hogy megköszönje a produkciót a közreműködőknek. Megható helyszín az újraegyesített főváros élő és ma is folyamatosan megújuló főutcáján álló, alig másfél éve újranyitott operaház. Megérte kivárni a hét éven át húzódó felújítást, az épület úgy őrizte meg történelmi súlyát, hogy szinte észrevétlenül került bele a 21. századi technika. Míg a homlokzat népiképp az antik templomokat idézi, bent leginkább a honi kultúr-elit ad randevút egymásnak. Az arcokról szerencsére nem a fanatikus Wagner-láz sugárzik (ők remélhetőleg ezekben a napokban Budapesten melegítettek a bayreuthi nyitásra…), sokkal inkább valami Német Kultúrába vetett megrendíthetetlen hit. Sokféle Wagner-rajongót és Deutsche Kunst Bolondot láttak az Unter den Lindenen álló történelmi falak, napjainkban a habzó szájat és a tüzes szemet a polgári jólét váltotta fel. Legalábbis Berlin sugárútján a verőfényes júniusi szombat délutánon.

Vannak operák, melyek könnyen megadják magukat a rendezői szándéknak és vannak olyanok, amelyek olyan erős alapokon állnak, hogy legyen bármilyen szabad szellemű a színpadra állító, a mű talapalzatán és felépítményén nem sokat tud változtatni. Verdi Otellója e második csoportot erősíti. Otello színes bőrű – tehát „más”, mint a darab többi szereplője, idősödő és önmagában bizonytalan, Desdemona ártatlan, Jago pedig egyszerűen gonosz. A képletet lehet árnyalni, de, ha valaki sarkaiból próbálja kiforgatni, félő, hogy az építmény összedől. Mindebből az is következik, hogy Verdi egyik legnépszerűbb – és legkiválóbban megírt operájával – a rendezői színház nem tud igazán sokat kezdeni. Amikor tehát színpadra került a szerző egyik legnehezebben előadható műve, általában jóval hagyományosabb értelmezésben (nem feltétlenül kiállításban!) látható, mint a komponista többi operája.

Bécs operaháza május 25-én ünnepelte megnyitásának 150. évfordulóját. Az eseményt a jubileumi szezon fénypontjaként egy nagyszabású gálával és egy felújítással ünnepelték. A jeles alkalomra természetesen elsősorban a három „házi szerző”: Mozart, Wagner és Richard Strauss művei kerülhettek szóba. Noha például Strauss életműve sokkal inkább szellemileg, mint ténylegesen köthető Bécshez, hiszen operái közül a Frau ohne Schatten-en kívül egyedül az Ariadné második változatának volt ott a világpremierje. Dominique Meyer döntését megkönnyítette, hogy miközben az elmúlt kilenc évben, amióta a Staatsoper élén tevékenykedik, mindhárom komponista majd’ minden jelentős operáját felújította, októberre esik Az árnyék nélküli asszony ősbemutatójának centenáriuma is.