Danke schön! – kiáltotta egy 50-es korpulens úriember teli tüdővel a berlini Staatsoper Trisztán és Izolda előadása után. Szokatlan gesztus a hidegnek tartott német közönség részéről, mint ahogy az is, hogy a nézőtér egy emberként emelkedett fel, hogy megköszönje a produkciót a közreműködőknek. Megható helyszín az újraegyesített főváros élő és ma is folyamatosan megújuló főutcáján álló, alig másfél éve újranyitott operaház. Megérte kivárni a hét éven át húzódó felújítást, az épület úgy őrizte meg történelmi súlyát, hogy szinte észrevétlenül került bele a 21. századi technika. Míg a homlokzat népiképp az antik templomokat idézi, bent leginkább a honi kultúr-elit ad randevút egymásnak. Az arcokról szerencsére nem a fanatikus Wagner-láz sugárzik (ők remélhetőleg ezekben a napokban Budapesten melegítettek a bayreuthi nyitásra…), sokkal inkább valami Német Kultúrába vetett megrendíthetetlen hit. Sokféle Wagner-rajongót és Deutsche Kunst Bolondot láttak az Unter den Lindenen álló történelmi falak, napjainkban a habzó szájat és a tüzes szemet a polgári jólét váltotta fel. Legalábbis Berlin sugárútján a verőfényes júniusi szombat délutánon.
Jelenet az I. felvonásból
Az ugyanis tagadhatatlan, hogy maga Német Kultúra, melynek mérföldköveit egykor Goethe, Schiller, Lessing, Beethoven vagy Wagner rakta le, ma is lélegzik és egy fél kontinens értelmiségének ad tartást. Számukra – a Staatsoper közönsége számára – tehát egy Trisztán és Izolda előadás nem más, mint az identitásuk szerves része. Tudatosan, vagy tudat alatt azért nézik, amiért az őszinte magyar közönség a Csárdáskirálynőt, vagy a János vitézt: hogy ezáltal is meghatározzák önmagukat a világban. S ha ez a nézősereg felállva köszöni meg az átélteket az argentin-izraeli Daniel Barenboimnak, legalább Berlin szívében egy kicsit még béke van.
Andreas Schager és Anja Kampe
A zenedráma több-kevesebb megszakítással, de 1876 óta van jelen a német főváros zenei életében (az első berlini Izolda honfitársunk, Voggenhuber Vilma volt), s a 20. században olyan karmesterek tartották kézben, mint Richard Strauss, Karl Muck, Leo Blech, Max von Schillings, Karl Elmensdorff, Robert Heger, Wilhelm Furtwängler, majd az NDK-s időkbe Franz Konwitschny és Otmar Suiter. Ezt az örökséget vette át 2000-ben Daniel Barenboim. A karmester elképesztően régen, 1992 óta vezeti az együttest és néhány napja hosszabbították meg a szerződését egészen 2027-ig. De Barenboim nemcsak a Staatsoper Unter den Linden élén áll évtizedek óta, hanem a Trisztán partitúrájának is egyik legmélyebb ismerője, hiszen még 1981-ben ezzel a darabbal debütált Bayreuthban, Jean-Pierre Ponnelle aktuális botrányrendezésében. Interpretációjának központjában a végtelen dallam áll, mely árad, hömpölyög négy és fél órán át. Ebből a hangjegy-óceánból bukkannak elő a szólók, hogy aztán ismét alámerüljenek. A 76 éves Barenboim Trisztánja már nem zenedráma, nem szerelmi sortragédia, hanem valami operán túli énekhanggal kísért szimfónia.
Jelenet a II. felvonásból
Nem könnyű újat mondani a Trisztán és Izoldáról, ám annál kényelmetlenebb, ha valaki mindenképpen ki akar találni valami egyedit. Kicsit így járt Dmitri Tcherniakov (a mindent jobban tudóknak Dmitrij Csernyakov) is. Berlin számára Wagnert rendezni igencsak megtisztelő intellektuális kihívás. A rendező-díszlettervező lenyűgözően kivitelezett gyönyörű tereket hozott létre, pont olyanokat, melyben a Staatsoper jól szituált közönsége maga is otthon érzi magát. Tehát a zenedráma ma, róluk szól. Mégha nagyon is más Trisztán és Izolda útja, Wagner gondosan ügyelt rá, hogy a két főszereplőnek egyformán nehéz feladatot adjon, míg a szerelmi tragédia gyökereit az I. felvonásban Izolda által ismerhetjük meg, a bukást Trisztán közvetíti a harmadikban. A közbülső felvonásban, azaz a mű mértani közepén pedig ott az operairodalom talán leghosszabb szerelmi kettőse. Ha ott nem két – varázsitallal elbódított, vagy szerelmi láztól megittasult – egyenrangú ember áll egymással szemben, a zenedráma arányai felbillennek és a végzetes történet igaza vész el. Ez történt Tcherniakov rendezésben is, ahol Trisztán jóval jobban átdolgozott figura lett, mint Izolda.
Nem tudni, kitart-e a bájital hatása a II. felvonásra, mindenesetre, míg a társadalmi konvenciókkal dacoló Izolda légyottra várja szerelmesét, az nem a vágytól űzött egyenrangú partnerként jelenik meg, sokkal inkább valami egomán Svengaliként próbálja Izoldából kidaloltatni az iránta érzett szerelemet. A rajtakapott Trisztánt halálos sebet sokkal inkább az úri társaságtól kap, mint Melot kardjától. A színpad elé feszített tüllön már az I. felvonásban feltűnik az elmaradhatatlan vetítés, a főhős traumatikus emlékeiből merítkezve. Az utolsó képben – Valery Violetta sem vonulhatott el kedvesebb nyaralóba – aztán Trisztán látomásaként feltűnnek a szülei is, ami ugyan megmozgatja a hosszú jelenetet, de a szerelmesek tragédiájának mélységeihez csöppet sem visz közelebb.
Jelenet a III. felvonásból
Tcherniakov olykor túljátszott és a nagypolgári miliőben nem mindig otthonosan mozgó rendezésének vannak nagyon szép pillanatai is, az angolkürtös színpadra vitele a III. felvonásban, vagy az végtelenül méltóságteljes és egyszerű gesztus, ahogy a Szerelmi halál végén Izolda behúzza az ágyat takaró függönyt. Az pedig elvitathatatlan, hogy az alkotó végig fogja a szólistái kezét, akik a másfél évvel ezelőtti premier utáni második szériában is pont olyan intenzíven élik szerepeiket, mintha friss instrukciókból dolgoznának. Ennek záloga nemcsak a betanító Barenboim személye, hanem az is, hogy a szereposztás alig változott 2018 februárja óra. Anja Kampe napjaink egyik legjobb Izoldája. Okos érett nőiességgel éli végig a kissé neurotikusra igazított szerepet, olyan intenzitással vetve bele magát az I. felvonástól kezdve, hogy nem csoda, ha energiája idővel megfogyatkozik. Párja, a Trisztánt éneklő Andreas Schager hasonlóan szinte emberfeletti küzdelmet víg a szereppel. Némiképp túlgesztikuálva, inkább kintről, mint belülről megfogva, de világszínvonalon képes végig énekelni a szólamot. Ha a két főhőst a rendező némiképp el is idegeníti egymástól, valójában a diadalmas harcuk mégis rokonná teszi őket. A párost méltóképp egészíti ki az ismét csúcsformáját futó René Pape, hármuk német dikciója, kotta- és Wagner-ismerete méltó a Staatsoper hírnevéhez. A basszista egyetlen gesztussal, ahogy megálítja a mellé leülni készülő Trisztánt többet árul el Marke figurájáról, mint más az egész monológ alatt. Az Izoldából Brangänévé értett Violetta Urmana főszereppé teszi a kissé háttérbe rendelt nőalakot. Nem szolgálólány, hanem veszélyes legjobb barátnő, aki finom gesztusokkal jelzi, hogy szeretné kihasználni az utolsó jó éveit és férjet fogni magának, akár Trisztán, akár Marke személyében. Boaz Daniel a tavalyi szürke pesti Kurwenalja után meglepetésként hatott, minden gesztusa élt és értelmes volt – lát, mit tesz a rendezői segítség…
Andreas Schager és Anja Kampe
A berlini Trisztán és Izolda legmegindítóbb tanulsága, hogy a világsztár karmester, a neves rendező és a ragyogó szólisták ellenére az előadásban nyoma sem volt a megismételhetetlenének, a fesztiválhangulatnak. Úgy tűnt, mindez a német főváros operaéletének egy megszokott estéje volt. Mindez azt jelenti, hogy hiába a két világháború, hiába a nácizmus és a kommunizmus, sőt a mesterséges szétválasztás sebei is – legalábbis a Staatsoper színpadon – beforrtak. Az NSZK-ban és NDK-ban született művészek anyanyelve közös, ahogy kultúrájuk is egy, elválaszthatatlan és folyamatos.
Fotó: @ Monika Rittershaus
