Bregenz alig 30.000 fős kisváros Ausztria nyugati csücskében, a német határ mellett. Ám csak a turista paradicsom opera fesztiválja nyaranta mintegy 150.000 látogatót vonz a Boden-tó partjára. Bár a Bregenzi Fesztivál története 1946-ra nyúlik vissza, valódi szárba szökkenése David Pountney irányítása alatt (2003 – 2014) történt, amikoris látványosabbnál látványosabb előadások készültek az esténként 7.000 nézőt váró különleges atmoszférájú víziszínpadra. A hatalmas díszletek miatt nyaranta egyetlen darabot játszanak, hagyományosan minden produkció két évig marad műsoron. A Fesztivál vezetését 2015-ben a Grazi Opera remek intendánsa, Elisabeth Sobotka vette át, aki elődje nyomdokain halad. A „fő attrakció mellett” – mely rendre az operamagazinok címlapjára kerül – a szabadtér hátában 1980-ban elkészült Fesztiválpalota a kinti szünnapokon egy másik produkciót – általában ismeretlenebb vagy kevésbé népszerűbb operákat – vesznek elő. Így nemcsak a látványosságok rajongóit, hanem az ínyenceket is sikerül legalább fél napra a városba csalni.
Jelenet az I. felvonásból
Bregenz nem a sztárok fesztiválja, a közönség napjainkban elsősorban ámulni jár a szabadtérre s csak másodsorban műélvezni. Valószínűleg nincs még egy komolyzenei esemény, melynek a bregenzinél nagyobb, önmaga által generált reklámja lenne, hiszen a tóparti sétaút, melyet csak az előadások előtt zárnak le, a színpad és a nézőtér között vezet el. Így aki a városba téved, lefotózza a színpadképet, hogy percek múlva már az Instagrammon népszerűsítse az előadást. Az idei nyár szenzációja Philipp Stölzl hatalmas bohócfejet és kezeket mintázó díszletében játszódó Rigolettója. Mint minden évben a kinti Fideliók, Álarcosbálok, André Chénier-k és Carmenek mellett izgalmasnak tűnő ritkaságot mutattak be a Fesztiválpalotában. Idén a választás Jules Massenet késői operájára a Don Quichotte-ra esett. A népszerű francia komponista 1902 után, jóval a világsiker aratott műveit követően, egyre több darabot komponált a dúsgazdag Monte Carlo és az Opera legendás direktora, Raoul Gunsbourg számára. Ezek az okosan és nagy szakmai rutinnal megírt kellemesre sikeredett művek nem érték el a Manon vagy a Werther színvonalát és népszerűségét, Monacóban azonban rendre megtapsolták a Nagy Francia Zeneszerzőt, aki operáit még pár helyre el tudta adni, majd azok általában gyorsan letűntek a repertoárról. Az egyetlen kivétel az 1910-es Don Quichotte, mely egyenesen a kor basszus-királya, Fjodor Saljapin számára készült, s mint ilyet azóta is szívesen tűzik műsorra jelentős utódai. Ruggero Raimondi és Samuel Ramey után Ferruccio Furlanetto volt az utolsó nagy egyéniség, aki miatt egy színház hajlandó volt felújítani az operát. A Don Quichotte ugyanis tagadhatatlanul gyenge mű. Az öt felvonásra tagolt darabban cselekmény is alig van, nemhogy drámai konfliktus. Ráadásul mintha az ihlet is távol maradt volna a korosodó szerzőtől, jó, ha összesen három-négy dallam eszébe jutott, azokat viszont unalomig ismételgette. A szélmalomharcot bemutató második felvonásba és a címszereplő halált ábrázoló utolsóba még így se jutott belőlük. A búsképpú lovagon kívül Sancho jut nagyobb feladathoz, Dulcinea csak két áriát és egy nagy kettőst (a mű zenei csúcspontja) kap, a többiek megrajzolatlan epizódfigurák. Massenet Don Quichotte-ja így nem más, mint egy kellemes ám méltán feledhető opera, mely semmit sem ad hozzá a legendás Cervantes-figura mélyebb megismeréséhez.
A Szélmalom-jelenet a II. felvonásból
Bregenzi bemutatót az indokolhatta, hogy Mariame Clément egy érdekes koncepcióval állt elő, miszerint az öt felvonást öt különböző helyszínre és időbe teszi, így vizsgálva a mindenkori férfiúi viselkedésmintákat, valamint a Férfi és a Nő közti kapcsolatot. Az elmélet ragyogóan hangzik, éppencsak a gyakorlat veti le magáról. A francia rendezőnő pontosan ismerte fel, hogy az öt felvonás drámai ívet alig ad ki, valójában önmagukban, önálló történetként is megállják a helyüket. Pontosabban nem kevésbé értelmetlenek jelenetenként, mint egészében. A két szélső felvonás keretként afféle mai színház a színházban játék lett, a „három tanmese”: egy felfuvalkodott író és az ügyes hippi barátja kissé valószínűtlen ventilátor elleni szélmalomharca egy fürdőszobában, a Pókember, aki imájával váratlanul megtéríti a rablókat és visszaszerzi Dulcinea ékszerét, valamint Glauziusz bácsi és Ilonka szerelme az Állami Áruház című örökbecsű operettből. Clément annyiban hű maradt a műhöz, hogy a képek az operához hasonlatosan értelmetlenek, lévén arra semmiféle magyarázatot nem tudott adni, mért pont ezek mentén a légből kapott történetek mentén vizsgálja az emberi kapcsolatokat. Mindezek ellenére maga rendezői munka ügyes, a díszletek és jelmezek látványosak (Julia Hansen a tervező), többé-kevésbé jól funkcionálnak, ráadásul minden felvonásra jutott egy-egy emlékezetes geg, melyekkel sikerül megnyerni és szinten tartani a közönség rokonszenvét. Így mindenki boldogan távozik, Massenet és műve pedig nyugodhat továbbra is békében.
Bretz Gábor az opera III. felvonásában
Egy Don Quichotte akkor működik, ha a címszereplő képes a hátán elvinni az előadást. Bretz Gábor láthatóan élvezettel vetette bele magát a különféle figurákba, hiszen ebben a produkcióban nem csak légvárakat kergető lovagot kellett alakítania, hanem sokféle arcát mutathatta meg. A legihletettebbre meglepő módon mégis a IV. felvonás főnökasszonyba reménytelenül szerelmes hivatalnok bácsija sikerült, Dulcineával való kettősében nemcsak a nemes hang szárnyalt, hanem a lélek is. Mintha Massenet-nek semmi sem jutott volna eszébe Sancho Panzáról. A hű fegyverhordozót egyetlen áriával, de még egy valamirevaló motívummal sem ajándékozta meg. Az angol David Stoutot mintha mindez cseppet sem zavarta volna. Noha úgy az operában, mint a rendezésben bizonytalanok a két férfi viszonyai (a fegyverhordózóságot a 21. században kissé nehéz is értelmezni…) a bariton igen markáns alakokat teremtett és sikerült a címszereplővel egyenrangú féllé kinőnie magát. Az igen dekoratív Anna Goryachovának nem marad sok lehetősége Dulcinea ábrázolására, ő pedig meg is maradt a jellegzetesen orosz guturális éneklés biztonságánál. A kisebb szereplők közül egy tenor ragyogott ki, Paul Schweinester. A fesztivál állandó zenekara a nyáron munka nélkül tengődő Wiener Symphoniker ezúttal David Cohen összeszedett ám nem különösebben ihletett vezénylete mellett andalította a hallgatóságot.
Jelenet a IV. felvonásból
Van valami nagyon szép kulturális kötelességtudat abban, ahogy a Bregenzi Fesztivál a látványoperák mellett felkarolja a ritkaságokat és módot ad arra, hogy méltó módon kerüljenek a közönség elé. Az korábban sem volt titok, hogy a Don Quichotte nem képvisel különösebb értéket, mégis a kellemes, ártalmatlan darab olykor megérdemli, hogy elővegyék – ha másért nem, azért, hogy Bretz Gábor elénekelje a címszerepet.
Bretz Gábor az opera zárójelenetében
Foto: APA/Dietmar Stiplovsek és Bregenzer Festspiele/Karl Forster
