Caruso

Amikor mintegy 20 éve felújították a Deutsche Oper metróállomást, José de Guimarães portugál képzőművész speciális csempéket tervezett egy-egy népszerű zeneszerző neve köré. Az illusztris társaságban kissé meglepő módon Giacomo Meyerbeer neve is helyet kapott, akinek művei az elmúlt 75 évben (Nyugat-)Berlinben legalább elvétve színre kerültek, ellentétben a világ többi színházával. Nyilvánvalóan a csempéktől teljesen függetlenül nemrég a Deutsche Oper „gyámság alá vette” a komponista műveit és sorra felújította azokat – Dinorah (koncertszerűn, 2014), Vasco da Gama (2015), Hugenották (2016), A próféta (2017). Idén február 2. és március 8. között „Best of Meyerbeer” gyűjtőcímmel három operát is elővettek, oly módon, hogy az utolsó márciusi hétvégén egymás utáni napokon játszották el A prófétát, a Dinorah-t és a Hugenottákat. A színház jogosan büszkélkedett a páratlan tettel, hiszen a három mű előadása (és befogadása) semmivel sem könnyebb, mint például három Wagner operáé.

Miközben még olykor a kukásokra várnak az utca szélén a borsos áron vásárolt funkciójukat vesztett fenyők, a lacipecsenyés standok eltűntek a belvárosi főterekről, az ajándékok megtalálták végső helyüket az otthonokban, a gondosan elcsomagolt fadíszek dobozokban várják a következő karácsonyt, s a boltokban végre kikapcsolták a végtelenített Csajkovszkij-csilingelést,  A diótörő díszletek is visszakerültek a raktárakba, hogy nyugodtan kipihenhessék a decembert és hosszú nyári álmomba merülhessenek. Fellélegezhetünk, a tavasz megállíthatatlanul közeledik. A diótörő ugyan eltűnt, de a kérdés megmarad: mitől lett Csajkovszkij balettje ennyire népszerű? Hogyan lehetséges, hogy a mesebalettet évről-évre egyre többen, egyre többször és tűzik műsorukra? Mitől lett a karácsonyi rítus kötelező tartozéka?

Ugyancsak kapkodhatta a fejét a pesti közönség, amikor 1945 tavaszán ismét elkezdte látogatni az Operaház előadásait. A színlapokra szinte naponta kerültek fel új, ismeretlen nevek, miközben a régi kedvencek egy része különböző okokból eltűnt (külföldre menekültek, eltiltották őket, vagy abbahagyták a pályát). A nagyjából 1948 nyaráig tartó időszakban számos olyan művész is elehetőséget kapott, akik bár már nem voltak pályakezdők, az előző rendszerben – különösen az 1939 után elfogadott törvényeknek köszönhetően –, mégha ragyogó tehetségek voltak, sem léphették át a Magyar Királyi Operaház művészbejárója küszöbét. Komáromy Pál, a világháború utáni első igazgató nem is igen tehetett mást, minthogy jópár embernek megadta a lehetőséget, akik azután vagy a pályán maradtak, vagy hamar lemorzsolódtak, ha előbb nem, Tóth Aladár fokozatosan kikristályosodó érájában. A már nem pályakezdő debütánsok egyike volt Gábory Magda.

„Lesz pingvin, jégtengerben úszó
És majomház, á la Caruso,” – írta a Borsszem Jankó című élclap 1911-ben a felújított pesti Állatkert megnyitása előtt. Hogy mi köze lehet a nagy tenornak a majmokhoz? 113 éve, hogy a művész váratlanul egy világbotrány közepén találta magát. Caruso letartóztatása New Yorkban címmel jelent meg az első cikk magyar nyelvű a Pesti Hírlapban, 1906. november 19-én:

A Reuter-ügynökség jelenti New Yorkból: Carusot, a világhírű olasz tenoristát, pénteken délután New Yorkban letartóztatták. A letartóztatás oka az volt, hogy Caruso egy hölggyel szemben sokat engedett meg magának. Az eset nyilvános helyen, a zoológiái kert majomházában történt. A megsértett miss rendőrért kiáltott, aki letartóztatta a művészt. De Caruso nem akarta a rendőrt a rendőrségre követni. Végre is három előhívott rendőrbiztos megragadta az elkeseredetten ellenkező Carusot s megmotozták, hogy nincs-e nála fegyver, amivel gyilkosságot, vagy öngyilkosságot követhetne el. Azután egy rabszállitó kocsin a rendőrségre vitték. Ott azonnal felismerték Carusot s röviden kihallgatták, azonban csak akkor helyezték szabadlábra, amikor Conried színházigazgató hatezer dollárt helyezett óvadékképen letétbe. A híres tenorista, akit jelenleg szerződés fűz a Metropolitan színházhoz, beteg lett az izgalmaktól s ágyba feküdt. Az a hölgy, akinek kissé merészen udvarolt, állítólag historikus, ami annál inkább lehetséges, mert Caruso egyike a legszebb embereknek.

2019-ben ünnepelhette a zenei világ Stanisław Moniuszko születésének bicentenáriumát. Egy ilyen évforduló mindig remek alkalom rávilágítani egy életműre, vagy akár újragondolni azt. A nagyvilágot sem életében, sem azóta nem rengette meg Moniuszko művészete. Egyetlen nemzetközi felfutása az 1950-es évekhez köthető, amikor a Nagyszínház a műsorrendjébe emelte a Halkát. A moszkvai példát természetesen híven követték a keleti blokk operaházai, így a budapesti is 1952-ben, ahol hat év alatt mindössze 22 előadást ért meg a mű. Az opera ugyan olykor felbukkant a számos német színház valamelyikének műsorán, de rácsodálkozásra vagy nemzetközi áttörésre eddig nem került sor.

Éppen 90 éve született Seregi László, aki, ha egyre fogyó energiával is, de alig nyolc éve még élvezte a szakma tiszteletét és a közönség szeretetét. Mára a megemlékezés jutott, egyre sokasodó kérdőjelekkel. Azt gondolnánk, sokkal evidensebb válaszolni arra, mi marad egy koreográfus életművéből a halála után, mint arra, mi marad egy balettművész vagy egy színész után. Ám a koreográfus csak részben szobrász vagy költő, ő ugyanis élő anyaggal dolgozik. Ez pedig illékony, a szellem, a lékek távozásával pedig csak a csontváz marad – és lassan az is elporlik.

Elpusztíthatatlannak tűnt. Sok éve semmit sem változott, ugyanazzal a különös mosollyal a szája szélén szemlélte bölcsen a világot. Vagy éppen e mosoly mögé rejtette valódi gondolatait? Nem lehetett egyszerű élete a néhány hete elhunyt Hegedűs Juditnak. A pesti lány Nádasi Ferenc legendás Andrássy úti stúdiójában kezdett el táncolni tanulni. Kilenc évesen vészelte át Budapest ostromát, s nem sokkal később már az Operaház színpadán állhatott. Alig tizenöt éves (!), amikor – hála a nagy létszámot igénylő szovjet baletteknek – a színház tagja lesz. Negyedszázadon át szolgált évente több mint száz estén a balettkarban, szólószerepet alig kapott. Nem táncosnőként marad fenn emlékezete.

A legkevésbé sem divatos, ám igencsak megszívlelendő az út, melyen ljubljanai opera balettjének vezetője, Petar Đorčevski terelgeti együttesét. A belgrádi születésű, harmincas évei elején járó művész ugyanis két dolgot tart szem előtt: a rábízott társulatot és a szlovén főváros közönségét. Mindezzel élesen szembe megy a balett világában egyre inkább eluralkodó trendekkel, az egyedi repertoár és jól megrajzolt arculat nélküli társulatokkal, melyek vezető művészei zömében lecserélhető, valódi egyéniség nélküli táncosok lettek. Mára nagyjából eltűntek azok a röghöz kötött koreográfusok, akik egyetlen együttes számára alkotnak és azok az izgalmas balettművészek, akik miatt érdemes volt akár egy fél kontinenst is átutazni. A múltat siratni felesleges, a megváltoztattathatatlant el kell fogadni – vagy kicsiben korrigálni, visszatartani az idő folyását, mint teszik ezt Ljubljanában.

A cseh operák története a bécsi Hofoperben Dvorák egyik elfelejtett vígoperája, A ravasz paraszt 1885-ös bukásával kezdődött, ám tíz évvel később az Eladott menyasszony akkora siker lett, hogy azóta több mint ötszázszor játszották. A sort másik két Smetana-mű, a Dalibor és A csók folytatta, de már 1918-ban színre került a Jenufa is, majd az utóbbi időben az összes fontos Janácek. Különös ugyanakkor, hogy a Ruszalka premierjére csak 1987-ben került sor, ragyogó cseh és szláv énekesekkel, Otto Schenk rendezésében. A Volksoper 2010-ben, a Staatsoper 2014-ben újította fel a művet, a tavalyi évadban mindkét produkciót játszották. Ilyen előzmények után mindenképpen fajsúlyos döntés, hogy a Theater an der Wien a Ruszalkával nyitotta meg az idei évadját. Miközben a három bécsi színház más-más közönségréteget szolgál ki, igyekszik minél színesebben egymás mellett - és nem egymás konkurenciájaként - működni. Ha a harmadik színház nem egy közkedvelt operát, hanem egy kevéssé felkapott művet kínál új változatban a bécsi publikumnak, annak azt kellene jelenti, hogy a vezetőségnek nagyon határozott szándéka van az előadással. Sajnos azonban éppen itt futott zátonyra a Theater an der Wien produkciója.

Bár a színházak gyakran ódzkodnak műsorra tűzni Boito Mefistofeléjét, a vállalkozásokat – legnagyobb meglepetésre – általában siker kíséri. Nehéz tetten érni, mi is lehet a titka ennek a töredezett, sőt szinte olykor dilettánsnak ható remekműnek. A szálak felfejtését az 1868-as hatalmasat bukott ősváltozat megismerésével kellene kezdeni, ám az vélhetően jó okkal elzárva hever a Ricordi kiadó széfjében. Az alig 26 éves fenegyerek nagy pofont kapott Milánóban, ahol az ötórás, tenor címszereplőt nélkülöző mű alig néhány előadás után örökre lekerült a műsorról. Hét évnek kellett eltelnie, hogy a könnyen író, de nehezen komponáló Boito új változattal merjen jelentkezni, ám az opera még ekkor sem nyerte el végső formáját. A napjainkban játszott, szerző által jóváhagyott változatból nem tudni hány jelenet és főleg milyen zenei szövet hiányzik az eredeti elképzeléshez képest. Mert – ha ezt a Mefistofele partitúrájából nem is mindig lehet kihallani – Boito korát megelőző zenei gondolkodó volt. Ám az így sem rövid operából kulcsjelenetek hiányoznak, s a legfontosabb történések (Puccini Manon Lescaut-jához hasonlóan) „a szünetben” zajlanak, nem a nyílt színen. Az utóbbi évtizedek színházi és filmes gondolkodása azonban hozzászoktatta a közönséget ahhoz, hogy ezeket a kihagyásokat ne hiányként és törésként élje meg. Boito zenéje, a néhány ragyogó ária felett is megindító, szellemes és olykor szokatlanul modern.