Caruso

Kideríthetetlen, honnan ered a végtelenül találó bonmot: „Az Anschlusst egykor önfeledten ünneplő osztrákok a II. világháború után voltak olyan leleményesek, hogy elhitették a világgal, Beethoven osztrák, Hitler pedig német volt.” A mondás persze nem egyszerű néplélek-ismeret, hanem egy évszázadok alatt csiszolódott vezető hatalom győztes-politikájának tökéletes leképezése, melyet a Lajtán túlról rendre irigykedve voltak kénytelenek szemlélni. Mintha valami hasonló gondolatmenet húzódna a napokban éppen százéves Salzburgi Ünnepi Játékok vezetői gesztusában, akik éppen idén látták elérkezettnek az időt, hogy a vírus miatt csendesre sikeredő fesztiválra huszonnyolc botlatókő felállításával irányítsanak némi plusz reflektorfényt.

Az 1920. augusztus 7-én született Radnay György életének rövid ötvenhét éve két, szinte azonos hosszúságú szakaszra bontható: az operaházi és az azt megelőző időszakra. Kanyargós, megpróbáltatásokkal teli utat járt be a művész, mire 1949-ben a Bajazzók Tóniójaként debütálhatott. A nógrádi falusi fiú ugyanis hiába vonzódott a színpadhoz, érettségi után egy textilgyárba került bérelszámolóként, majd ifjúságának legszebb hat évét a világháború emésztette fel. A hosszú szovjet hadifogságból – melyben bajtársait sok estén át vigasztalta énekével – csak 1947-ben térhetett haza. Ekkor iratkozott be a Nemzeti Zenedébe, ahol dr. László Géza, a nagy hírű énektanár mellett Nádasdy Kálmán és Pless László növendéke lett. Huszonnyolc évesen, nem sokkal a vasfüggöny lehullása előtt még egyszer kijutott Nyugatra, egy genfi énekversenyen második díjat nyert. Tóth Aladár ezután szerződtette az Operaházhoz a Zeneakadémiát nem végzett fiatalembert. 

Tavaly számos kiállítással és rendezvénnyel emlékeztek meg a Bauhaus centenáriumáról, ma pedig a mozgalom egyik vezéralakjának, Moholy-Nagy László születésének 125. évfordulójára emlékezhetünk. Kevés olyan eleve kiválóan dokumentált és alaposan végigkutatott ága van a művészettörténetnek, mint a Bauhaus. Ahogy Kocsis Róza írta egy tanulmányban: „A weimari köztársaság légkörében született, baloldali szellemiségű Bauhaus (…) összekapcsolta a »művészi szellemit és a képzőművészeti vagy technikai célszerűt«. E felfogás jegyében több képzőművészeti ággal foglalkozott egyszerre, hogy az új kor igénye szerinti új formákat megtalálja. Színpadot is tartott fenn, ahol a polgári színház válságából kiutat keresők modern színjáték- és színpadformákkal kísérleteztek.” Ám míg a képzőművészet vagy az építészet területén a Bauhaus alkotások nemcsak előre mutatók, hanem maradandók is voltak, a csoport színház-művészeti elképzelései leginkább érdekes kísérletnek tekinthetők, melyek sem a szakmai kánonban, sem a közönség lelkében nem eresztettek gyökereket.

Egy nagy múltú német zeneműkiadó Gustav Mahler életművét igyekszik kitisztázni és sorra jelenteti meg új kiadásban a komponista műveit. Kutatásaik során jutottak el Budapestre, illetve a III. szimfónia 1905-ös magyarországi bemutatójához, melyet egy teljesen ismeretlen karmester, bizonyos Feld Kálmán vezényelt. A város zenei élete a századfordulón meglehetősen behatárolt és átlátható volt, olyan hivatalos nagyzenekara, amelyik képes egy Mahler-szimfónia megszólaltatására egyetlen akadt, mégpedig az Operaház muzsikusaiból alakult Filharmóniai Társaság. Ennek megfelelően olyan karmester sem élhetett a fővárosban, akinek nevét ne jegyezte volna fel a hazai zenetörténet. Ki lehetett a jóformán semmiből előkerült Feld Kálmán és hogyan mutathatta be a nehéz és összetett, „modern” művet? A történet számos izgalmat rejt!

Ottrubay Melinda élettörténete olyan, mint egy mese.  Egy jellegzetesen 20. századi, és igencsak közép-európai mese. Szép, kerek, ám az már korántsem biztos, hogy valóban annyira mesés volt, mint amilyenre azt a hivatalos fórumok csiszolták. Az Esterházy hercegnévé lett balerina és férje életéről – nyilvánvalóan a család hathatós segítségével – 1999-ben jelent meg egy meglehetősen gyengén megírt, szaklektort elkerült könyv Griff és rózsa címmel, melyben a főszereplők életrajza alázatosan ki lett kozmetikázva. Így az olvasó valódi mélységek és oknyomozás helyett inkább csak egy leányregényt kap kézhez. Pedig az igazi történet sokkal érdekesebb lehetett.

Elszállt a lassan sorvadó testből a lélek, egy különleges ember lelke. A legszebb halál is megadatott számára, egy szombat reggel nem ébredt fel. Kérhet ennél többet az ember!?

Attilát az érinthetetlenség, mint egyfajta láthatatlan burok lengte körül. Ennek bázisát családja, fantasztikus felesége és három gyermeke, unokái biztosította, akik mindennél többet jelentettek számára. Attila ugyanis elsősorban családfő volt, egy napjainkra alig létező, feltétel nélküli szeretetben összetartó közösség feje – és csak ezután színházi ember. Irodájában a leghevesebb megbeszélés is félbeszakadt, ha otthonról hívták. Lehetett ezen csodálkozni, dühöngeni, sőt, kicsit mosolyogni is, de a mosolyok mögött, tudat alatt irigység lakozott – ki ne vágyna a lelke mélyén hasonló háttérre?

Néhány napja – értelemszerűen szerény körülmények között – emlékezett meg a világ arról, hogy Európában 75 éve ért véget a II. világháború. A náci Németország kapitulációjának évfordulóján, Győzelem Napján elsősorban a sok millió áldozatra szokás emlékezni, ám emellett a harcok során megszámlálhatatlan épület is örökre eltűnt a föld színéről. A bejegyzés tíz megsérült vagy elpusztult operaháznak állít emléket.

1. Bécs bombázásakor, 1945. március 12-én érte végzetes találat a Staatsopert. Lee Miller néhány hónappal később készült fotóján Irmgard Seefried, a világhírű szoprán látható. (Fotó: @Lee Miller Archive, England)

Lehetséges, hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy útravalóul mindnyájan azonos számú szívdobbanást kapunk, aztán mi döntjük el, hogy milyen iramban fogyasztjuk el azt a tarisznyánkból? Más magyarázatot nehéz lenne találni arra a végtelen igazságtalanságra, hogy  hogyan tűnhet el egy életerős 44 éves nő egyik napról a másikra a föld színéről. Dóra nem hétköznapi lángon égett, ő sokkal hevesebben-sebesebben használta a szívét és a tüdejét, mint az átlagemberek. Mintha valahol mélyen megérezte volna, hogy a békés nyugdíj, de még forrón szeretett kisfia felcseperedése sem adatik meg számára.

Kevés nagyobb vállalkozás van egy színházi szakember életében, mint beülni a Wiener Staatsoper igazgatói székébe. Szomorú csendben ért véget Dominique Meyer tízéves pusztítása, ám a francia direktornak nincs oka az aggodalomra, a milánói Scalában folytathatja érdemtelen működését. Hogy mennyire fontos Ausztriának a Staatsoper, jól jelzi, hogy a szerb Bogdan Roščić már 2016 decemberében (!) kapta a megbízatást a 2020-ban kezdődő vezetői ciklusára. Így bőven volt ideje előkészíteni az első évadját, melynek műsortervét most hozták nyilvánosságra. A tervek impozánsak, 10 opera, 2 balett és 2 gyerekopera premierje szerepel a kalendáriumban. A szám bécsi mércével igen magasnak tűnik, még akkor is, ha az operák jó része régebbi produkciók átvétele, zeneileg pedig állandó repertoárdarab.

Hogy kik voltak azok a tapsoncok, klakőrök, bértapsolók? Zömében olyan fiatalemberek, akik azzal tettek szert némi zsebpénzre, hogy megtámogatták a művészek esti sikerét. Az efféle rásegítés ugyan nem egészen etikus, de nem törvénysértő, sőt az sem biztos, hogy feltétlenül kártékony. Az is megállapodás kérdése volt, hogy kaptak-e egyáltalán az ifjak néhány forintot, vagy az ingyenjegy is meghozta kedvüket a lelkesedéshez. Ha voltak is a klakknak bármiféle szabályai, azt nem hagyományozták az utókorra. Egykori tevékenységük szinte feledésbe merült, egyetlen név maradt fenn itthon az idő rostáján, az 1910 decemberében elhunyt Weidinger Henriké. Évtizedeken keresztül ő irányította a Nemzeti Színház, majd az Operaház bértapsolóit. A klakőrség természetesen nem volt hivatalos állás, főhősünk tevékenységét is inkább eltűrték, mint támogatták. Egy letűnt színházi világ jellegzetes, és igencsak ellentmondásos alakja Weidinger. Életében rengeteget átkozták és gúnyolódtak rajta, majd – ahogy ez már lenni szokott – halála után emlékezetét nosztalgiával vegyes legendákba burkolták.