Caruso

Napjainkban aligha cseng ismerősen Pogány László neve, pedig a II. világháború utáni évtizedben nem volt olyan hét, hogy ne szerepelt volna a rádióműsorban vagy a színházak falragaszain. Hogy ki volt az 1919-ben Pécsett született Pogány, és hogy miként merülhetett életműve ilyen méltatlanul gyorsan a feledés homályába?  Ma már nagyon nehéz ezekre a kérdésekre választ kapni. Legfeljebb azt tudhatjuk összerakni a fellelhető információk morzsáiból, mit is csinált rövid élete során ez a sokszínű művész.

Egyre fogy azoknak a tábora, akik még élőben hallották a ma 120 éve született Székely Mihályt, és erről hitelt érdemlő emlékük is maradt. Hiszen lassan hat évtizede, hogy a közbeszéd szerint „legnagyobb magyar basszista” örökre elnémult. Különös, hogy az emlékezet mennyire idős emberként őrizte meg az alig 62 évesen eltávozott operaénekest, akinek alakját már életében legendák fonták körbe. Tekintélye, művészete – legalábbis 1945 után – megkérdőjelezhetetlen gránitoszloppá szilárdult a hazai operajátszás panteonjában.

A járvány miatt viszonylag csendben látott napvilágot tavaly ősszel a Karel Burian és Magyarország című könyved. A jeles cseh tenor nagyjából 100 éve működött Budapesten. Kortársai közül Környei Béla neve talán többet mond a hazai olvasóknak, a világkarriert befutott, itthon letelepedett Georg Anthesé szintén. Miért érezted fontosnak, hogy éppen Burian életét írd meg?

Karel Burian minden idők egyik legjelentősebb tenorénekese volt, egy rendkívül sokoldalú művész. Karrierjének feldolgozása jóval több, mint csupán egy régi énekes sikereinek felsorolása. Az operajátszás történetének egyik legizgalmasabb korszakában működött: a 19. és 20. század fordulóján, a modern operai intézményrendszer hajnalán. Ráadásul nagyon hosszú ideig, majd’ negyed évszázadon át szinte évente fellépett Budapesten, volt, hogy 30-40 előadást is vállalt (plusz még jónéhányat, amit lemondott az előadás napján), tehát azt mondhatjuk, hogy a századforduló magyar zeneéletének meghatározó egyénisége volt. Életútja tehát önmagában is érdekes, de ezen keresztül a nemzetközi és a budapesti operajátszásról is nagyon sok mindent megtudhatunk.

Néhány napja meghalt két fiatal. Bár bizonyára ott ólálkodott a közelükben, nem vírus vitte el őket. Baleset volt, hétköznapi baleset. S noha a homoszexualitás Magyarországon hatvan éve nem számít bűncselekménynek és harminc éve állítólag már a rendőrség sem listáz, ma – három évtizeddel a rendszerváltás után – még mindig nem ildomos leírni az emberpárról: mindketten férfiak voltak. Művészek. Táncosok, vagy olyasmik. Egyikük – elkallódott lélek – homlokán már 18 évesen ott lebegett a halál stigmája.

„Aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet igazi édességét.” A Talleyrand-nak tulajdonított bonmot akár az állandóan múltba révedő operabarátok jelmondata is lehetne, miközben – a legtöbb szellemes mondáshoz hasonlóan – ennek mélyén is rejlik igazság. Ha levesszük a polcról Birgit Nilsson Wagner-, Richard Strauss- vagy Turandot-lemezeit, ma sem állapíthatunk meg mást, mint hogy az eltelt évtizedekben – a technika fejlődése ellenére – sem igazán sikerült sokkal erősebb Ring-, Salome-, vagy Elektra-felvételt készíteni. (Persze a Tosca- és Álarcosbál-korongokkal azért más a helyet…) Természetesen a Nilsson–Mödl–Varnay-trió visszavonulása óta is voltak és vannak is jelentős Wagner-szopránok, olyanok azonban, akikre a – nyilvánvalóan nem egyértelmű – „jobb” jelző illene, már közel sem biztos.

Nagy ígéretként indult az 1956 utáni, a tenor fronton is megtépázott Operaházban. Később többen úgy érezték, nem futotta be azt a karriert, amit kezdetben vártak tőle. Palcsó Sándorból valóban nem lett Faust, Rodolfo vagy Tamino. Helyette a karakterfigurák mesterévé érett. De vajon a lelke mélyén szerette-e, elfogadta-e ezeket az elrajzolt alakokat? A Fra Diavolo délceg dragonyosa és a Sárdytól átvett Kukorica Jancsi után jött Albert Herring, a nagy kiugrás. 1960-ban még fontos volt idehaza az opera műfaja, a Britten-premier híre bejárta a sajtót, Palcsó nevét hamar megtanulta az ország.

 Az Operaház örökös tagja, 2014 -  fotó: Nagy Attila

Himnusz nélkül nincs állami ünnep. Generációk fülében rögzült az egykori ÁHZ kopottra játszott felvétele, ahogy a retinánk is Ferencsik Jánost őrizte meg, amint – valamilyen megmagyarázhatatlan okból – egy nyári éjszaka a Hősök terén vezényelte a Himnuszt. Az 1970-es években zenetudósainknak még nem jutott eszébe a mű ősváltozatának kutatása, de az sem zavart senkit, hogy amit hallunk, az az évtizedekig tiltólistán szereplő, „háborús bűnös” Dohnányi Ernő revideált változata. Pedig a Himnuszt már a hazai hangrögzítés kezdetén, 1905 körül lemezre vette a Magyar Királyi I. honvéd zenekar, karnagyuk, Bachó István vezetésével, illetve az Operaház férfikara is – egy igencsak szokatlan, két versszakos változatban. A két kísérletet számos másik követte, melyek mindenképpen megérdemelnének egy összehasonlító tanulmányt. Ám gramofonlemezeknél még izgalmasabb az első filmfelvétel, mely ma már szintén több mint kilencven esztendős.

 A Fox Movieton egyik autója az 1930-as években - forrás

A Nemzetközi Nőnap eszmeisége az elmúlt évtizedekben meglehetősen nagy változásokon ment át. Az egyenjogúsági küzdelemről való megemlékezés mára bukéta és marcipán szívecskék átadássá szelídült. Az ünnep középpontjába a harcos amazonok helyett mára az Örök Nő került. Az asszonyi szépségideál egyik európai megtestesítője pedig az elmúlt százötven évben: A BALERINA.

Csontig ható szél a Staatsoper jólismert árkádjai alatt 1997 februárjában. Egyesek úgy felszerelkeznek, mintha a Himalája K2-es alaptáborában lennének, pedig csak állójegyhez szeretnénk jutni Plácido Domingo másnapi (mint utóbb kiderült utolsó) bécsi Otellójára. Az előadás előtt Hollender úr libben a függöny elé, hogy exkuzálja az erős megfázással küszködő a főhőst, aki akkoriban még „csak” a Három tenor egyike volt. Domingo „intelligensen énekelt”, próbált biztonsági köröket futni, csak hát Otello nem egy megúszható szerep. A művész érezhetően (és hallhatóan) egyre jobban szenvedett – a közönség szintén. Végül a II. felvonás nagymonológjában annyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy Domingo földhöz csapta a köpenyét és kisétált a színpadról. Függöny.

Természetesen nem Petur bán volt Sólyom-Nagy Sándor legnagyobb szerepe, tizedannyi énekelni valója sem akadt a Bánk bánban, mint A nürnbergi mesterdalnokok Hans Sachsaként. Egyszer még le is mérte a Wagner-szólamot, hogy büszkén állapíthassa meg: két óra húsz perc. Tudta, aki ép hangszalagokkal végig bírja énekelni és élni Sachsot, mindenre képes a színpadon. Nehéz lenne választani, hogy melyik volt a legjelentősebb alakítása, hiszen mintegy nyolcvan szerep birtokosaként közel negyvenöt évet élt az Operaházban. Élt, nem pusztán dolgozott, ugyanis élete minden szegmensét – mind énekesként, tanárként, mind családfőként – csak teljes szívvel és hatalmas lángon égve tudta elképzelni.