Amikor 2020-ben véget ért Dominique Meyer tízéves igazgatói mandátuma, mely a bécsi Staatsopert az unalmas középszerbe taszította, úgy tűnt, hogy Bogdan Roščić ötletei nyomán megfordulhat a vigasztalan folyamat. Az új direktor szokatlan módon nem előre, hanem hátra tekintett, amikor is visszahozott a repertoárra néhány olyan régi ikonikus produkciót – többek között Harry Kupfer Elektráját, melyet az előző éra korábban jóval gyengébbre cserélt. A Staatsoper elképesztő gazdagságáról árulkodik (ezúttal nem csak szellemi, hanem pénzügyi is), hogy tárlókapacitásuk lehetővé tette, hogy megsemmisítés helyett például tizenhárom évig őrizzék a raktárukban Benjamin Britten Billy Budd-produkciójának díszleteit és jelmezeit, melyek idén októberben ismét láthatók voltak öt telt házas(!) estén.
Jelenet, középen: Huw Montague Rendall
Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová
Willy Decker (annak a legendás „órás” salzburgi Traviatának az alkotója, melyet a legkonzervatívabb operabarátok ma is „modern, de jó” előadásként emlegetnek...), a 2000-es évek elejének egyik sztárrendezője nagyon pontosan ismerte a csöppet merész, de látványos produkciók zökkenőmentes sikerének titkát. Több munkájához hasonlóan a Billy Budd is olyan tiszta, minimalista előadás, mely bárhova, bármikor adaptálható (a Britten-produkciót például Köln is játszotta). Wolfgang Gussmann fehér döntött hajópadlóra épített néhány elemből álló díszlete és korhű ruhái ma is éppoly frissek és működőképesek, mint a 2001-es premieren, és a „mélylélektani” világítási jelek sem veszítettek hatásosságukból. Sőt, a Staatsoper játékmesteri gárdáját sem érheti ezúttal gáncs, minden egykori mozgásrendszert és színpadi effektust sikerült megőrizniük.
Jelenet az ÍI. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová
Csak hát... Ioan Holender darabválasztása már az ezredforduló konzervatív Bécsében sem volt igazán merész, ám ahhoz, hogy a műből a hatalmas Staatsoperben egy évtized alatt több sorozatban összesen huszonnyolc előadást ki tudjanak tűzni, mindenképpen húzónevekre volt szükség. A premierre három olyan énekest sikerült szerződtetni, akik nem csupán adekvát választások voltak akkoriban, hanem szerepeikkel koruknak és vokális állapotuknak megfelelő tökéletes lehetőséget is kaptak művészi fejlődésükhöz és kiteljesedésükhöz. Bo Skovhus szeretnivaló, már-már autista Billyje, Eric Halfvarson sötét, a monológjában önmagától megriadó Claggartja és mindenekelőtt Neil Shicoff – Holender kedvenc tenoristája –, aki legalább olyan összetett karaktert formált Vere kapitányból, mint amilyet Britten egykor megálmodott.
Adrian Eröd, Gregory Kunde és Wolfgang Bankl az I. felvonásban
Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová
A Billy Budd középpontjában ugyanis nem a címszereplő, hanem a kapitány áll. A „fehér” és a „fekete” játszmájában – hiába pusztul el Claggart, majd Billy – az igazi áldozat valójában a túlélő, Vere, aki hosszú öregségében gyávaságának, önmaga fel nem vállalása miatti tépelődésének foglya marad. Nem véletlen, hogy az ő monológjai fogják közre az opera cselekményét: Britten maga is játszik, bújócskázik, Billy szépségének sztanioljába csomagolja vélt valós mondanivalóját. Ám a ma emberének ezért a mimikriért mégsem érdemes elítélnie a zeneszerzőt, az 1951-es londoni ősbemutató idején Nagy-Britanniában még büntethető volt a homoszexualitás. Hiába kézbesített a Royal Mail azonos címre leveleket a komponistának és párjának, Peter Pears-nek, a hivatalos körök diszkréten szemet hunytak kapcsolatuk felett. Tehát, ha ma úgy is tűnik, hogy a Billy Buddban sok a felesleges kör, a túlírt jelenet, a máz, mely elveszi a főszereplők viszonyrendszerének élét, hetven évvel ezelőtt ez a „gyávaság” nagyon is merész volt!
Gregory Kunde (Vere kapitány) és Huw Montague Rendall (Billy Budd)
Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová
„Long ago now, years ago, centuries ago...” – monologizál Vere az opera végén. De nemcsak az öreg kapitány magányában, vagy az 1951-es ősbemutató óta telt el sok idő, hanem 2001 óta is. Ami akkor erős, bizonyos pillanataiban megrázó és zsigerekig maró momentum volt, az ma már nem úgy hat, de talán nem is hathat ugyanolyan erővel. Ennek okait éppúgy kereshetjük az eltelt évek számában, a megváltozott világban – és az aktuálisan rendelkezésre álló szereposztásban is. A Staatsoper ugyanis ezúttal sem fukarkodott, nehéz lenne sokkal izgalmasabb énekeseket beválogatni a három főszerepre, mint amivel a bécsi publikumot idén megajándékozták.
Brindley Sherrat (Claggart), Gregory Kunde (Vere kapitány)
és Huw Montague Rendall (Billy Budd)
Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová
Az előadás középpontjában ezúttal Shicoff Vere-je helyett Huw Montague Rendall állt. Az ifjú angol bariton remek ügynökséggel, nagy nevű énekesszülőkkel, debütáló CD-jével és néhány jelentős operaházzal a háta mögött – remek találatként – Billy szerepében mutatkozott be Bécsben. A döntés nem rejtett nagy kockázatot, a művész Britten földije, fiatal, jóképű – tisztában is van az adottságaival, de villantak is ám a nyugdíjas bérletesek és a balkézről való Habsburg-ivadékok látcsövei, amikor lekapta az ingét... A hang valódi magvas bariton, nem scarpiai, de már túl Malatestán, minden regiszterében kiművelt, még ha olykor kevés is a Staatsoper gigantikus terében. Montague Rendall a hangok mögötti zenét is érti és érzi, ahogy a szöveg is sajátja. Generációjának önvédelmi burokban élő tagjaként egészen más Billyt formál önmagából, mint tette azt Skovhus. Ez a fiú nagyon is tisztában van a szépségével, kissé talán naiv, de mindenkivel kedves, és azt is megérzi, hogy még Vere-re is hatással van. Éppen ezért egyszerűen nem érti, hogy a kapitány hogyan képes őt halálba küldeni, hogyan engedheti egy ilyen szépség elpusztítását. Ettől a villanásnyi érzettől azonban elvész a figura drámai éle, ezt a „mai Billyt” sajnálni lehet, de szánni nehéz.
Billy: Huw Montague Rendall - Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová
Gregory Kunde 1978-ban énekelte élete első Cassióját, és ma, hetvenévesen még mindig a világ egyik legkeresettebb Otellója. Technikája tanítani való, ahol megnyomja, hangja intakt, nem véletlen, hogy napjainkban elsősorban nagy olasz hőstenor szerepeket, Radamest, Caniót vagy Kalafot vállalja előszeretettel. Vere azonban ritkán harsány, a belső monológoknál pedig a hangszalagok már nem engedelmeskednek gazdájuknak. Bár Kunde az elmélyültebb tenoristák közé tartozik, a kapitány figurájához még nem találta meg a kulcsot. Talán a jelmez sem segítette, mely inkább hangsúlyozta, mintsem elfedte a művész pocakját, s ettől oda lett a karakter tekintélye, a csatahajó megkérdőjelezhetetlen parancsnoka ezúttal egy bácsi lett.
Brindley Sherrat (Claggart) és Huw Montague Rendall (Billy Budd)
Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová
Az angol énekesek minden erényével és hátrányával fel van ruházva Brindley Sherrat. A hang igazi basszus, melyet a művész pontosan ismer, ahogy a szerepet is. Claggartje mégis unalmas kisember marad, a bűn forrását nem képes megmutatni. Mr. Redburn és Mr. Flint szerepében az együttes két klasszisa, Adrian Eröd és Wolfgang Bankl pomázik, azzal az otthonossággal, ahogy arra csak „házikedvencek” képesek, egyetlen épületben leénekelt sok évtized után. Erőd – egykor maga is megható Billy a bécsi deszkákon – 2. kép-beli, általában nem különösebben hangsúlyos monológjával az est egyik legemlékezetesebb pillanatát teremtette meg. A szintén „régi motoros” Dan Paul Dumitrescunak viszont nem sikerült feledtetni Dansker egykori megformálójának, Alfred Srameknek emlékét. A népes előadói gárdában akadt valaki, aki pontosan ráérzett Britten világára: a Vere kisinasát játszó Jakob Wenninger a gyermeki mindent-látás később majd felszívódó ösztönével tadzuivá tágította a szerep horizontját.
Huw Montague Rendall (Billy Budd) és Dan Paul Dumitrescu (Dansker)
Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová
Miután a legelkeserítőbb, leggyengébb bécsi előadáson is a Wiener Filharmoniker tagjai játszanak, az estek mindenképpen komoly zenei élményeket adnak. A kérdés sokszor inkább úgy hangzik, hogy vajon a zenekar vezeti a karmestert, vagy olyan dirigens áll előttük, akinek releváns mondanivalója is akad számukra. Mintha a biztos kezű Mark Wigglesworth mindenekelőtt meg lett volna hatódva a lehetőségtől, hogy egy ilyen tudású és hangzásvilágú együttes elé állhat. Tempói visszafogottak voltak, lekerekítették a nagy drámai csúcsokat, a karmester összességében inkább gyönyörködött Britten tengerében, mintsem maga osztotta volna a gyönyört...
A Billy Budd bécsi előadását olyan nagystílű profizmus jellemzi, mely kevés operaház sajátja, s mely egy repertoár-előadást is a világ megszokott átlaga fölé emel. S hogy a valódi mélységek és színek hiányoztak az estéből? Az sajnálatos már a kortünet számlájára írandó.
