Az életmű különleges darabja a Trisztán és Izolda, melyben Richard Wagner kivételesen nem azon munkálkodott, hogy őstörténetet, öntudatot, mi több, identitást adjon a „német” népnek – abban ugyanis, hogy a bajorok, szászok, elő-pomerániak stb. az 1848/49-es forradalmak után közös gyökerekre leltek, jelentős szerepe van a zeneszerző-gondolkodónak is. Mélységes önvallomás a két szerelmes zenedrámája, még akkor is, ha az egy egoista, hímsoviniszta férfi önvallomása, melyben Izolda Trisztán miatt, Trisztán viszont leginkább önmaga miatt szenved. Ezt az aránytalanságot a mű keletkezése idején és az azt követő bő évszázadban a polgári társadalom jóval természetesebbnek és elfogadottabbnak tartotta, mint manapság. Ebből a szempontból idejétmúltnak tűnik az opera, ám mégis az öt órán át tartó kéjes halálvágy, a két szélső felvonás öngyilkossági kísérletei közé ékelt hatalmas II. felvonásbeli coitus interruptus az örökérvényű remekművek sorába emeli a Trisztán és Izoldát.
Az I. felvonás nyitójelenete - fotó: © Bettina Stöß (2022)
Ha egy német operaházban Wagnert játszanak, általában ma is borítékolható a telt ház. Ennek köszönhető, hogy olyan kisebb színházak, mint Osnabrück vagy Saarbrücken is saját Ring-produkciókkal dicsekedhetnek. De nem maradt szabad hely a Deutsche Oper Berlin július 13-i (a foci-VB előestéjén megtartott) évadzáró előadásán sem, pedig a színház enyhén szólva is kijátszott Trisztán és Izoldája ezúttal nélkülözte a húzóneveket. Ráadásul a DOB igen erős Wagner-szezont tudhat maga mögött, október és július között ugyanis mind a tíz Bayreuthban kanonizált alkotást elővették – kár, hogy éppen a társulat legizgalmasabb Wagner-produkciója, Philipp Stölzl Rienzije porosodik a raktárban. (A következő évadban a vezetőség még tovább emeli a tétet, hiszen 2025 tavaszán egy-egy Verdi-, Wagner-, illetve Richard Strauss-hónapot tartanak egymás után – kérdés, hogyan reagál majd a közönség az efféle sűrítésre.)
Hangsung Yoo (Kurwenal) és Nina Stemme (Izolda) - fotó: © Bettina Stöß (2022)
A Trisztán és Izolda felújítása 2011 márciusában volt a főzeneigazgató, Donald Runnicles betanításában, Graham Vick rendezésében, Peter Seiffert és felesége, Petra-Maria Schnitzer főszereplésével. A produkciót, melyben a teljes előadói gárda többször kicserélődött, két-három évenként veszik elő. Ilyenkor kerül célkeresztbe a repertoárszínházak egyik legfontosabb láthatatlan munkatársa, a játékmester. Az ő tehetségén, emlékezőképességén, erélyességén múlik, hogy a leporolt rendezésnek marad-e bármiféle értelme, vagy sem. A Deutsche Oper napjaink az egyik legnagyobb aktív és passzív repertoárral rendelkező operaháza, melyben esténként 1800 jegyet kell értékesíteni. A két konkurens berlini társulattal szemben (Staatsoper, Komische Oper) a DOB vezetősége minél színesebb műsorral próbálja becsalogatni a közönséget, ám ennek az az ára, hogy például az évek óta pihentetett Trisztán és Izoldát két hét alatt mindössze három estén adják.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Bettina Stöß (2022)
Ilyen kisszámú és elszórt előadáson egy nehéz opera gondos betanítása/felelevenítése és igényes megszólaltatása majdhogynem lehetetlen vállalkozás. Szinte természetes, hogy a röpke próbaidőszakban előnyt élvez a zene a színpaddal szemben. A Deutsche Oper Berlin zenekara Juraj Valčuha vezényletével kifogástalan tudással szólaltatta meg a vérükben lévő partitúrát. Nagy német operazenekarként pontosan érezték a mű iránti felelősség súlyát, s a hazai Wagner közönség alapvető igényességét. Az ötvenen innen lévő szlovák karmester vitalitása jót tett a zenei megszólaltatásnak, hiszen egészen más színe és lendülete van a Trisztán és Izoldának, ha a dirigens potens férfiember és nem Marke király korába jutva ragad pálcát. Elmélyültebb, depressziósabb, szecessziósabb, bujább, „kamarazenekaribb” megszólaltatása bőven akadt már a műnek, de egy hosszú évad végén így is példaértékű elkötelezettséggel szólalt meg a zenedráma.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Bettina Stöß (2022)
Ám miután mégiscsak operaelőadást tartottak, nem pedig koncertet, a színpadnak is illett volna működnie. A jónevű Graham Vick az elemző rendezők közé tartozott, így joggal feltételezhető, hogy munkája a premierkor koherens egészet alkotott. Keresett alkotóként azonban bizonyára maradt ideje később karbantartani a berlini produkciót, 2021 nyarán azonban a COVID-19 járvány áldozataként elhunyt, így ez a Trisztán és Izolda immár esélytelenné vált arra, hogy bármiféle értelmet nyerjen. Azokból a szertehullott akciókból ugyanis, melyek a színpadon zajlottak, a legnagyobb jószándék mellett is nehéz ma már bármiféle egységes koncepciót felfedezni. Az első és a harmadik felvonás ugyanabban a térben játszódik („Hol a színpad: kint-e vagy bent”... – leginkább sehol), Paul Brown kissé lerobbant, olcsó bútorzatú díszlete lehetne éppen úgy ravatalozó, mint szebb napokat látott víkendház, vagy akár öregek otthona – tehát leginkább semmi. A II. felvonás ugyanennek a térnek egy másik nézete, kandallóval (gyengébbek kedvéért: a Szerelem Lángja...) és sziklatömbökkel kiegészítve. Brown emellett jelmeztervezőként nagy eséllyel indul a Minden Idők Legelőnytelenebb Izolda-kosztümje díjért. Ettől függetlenül ebben a térben persze el lehetne játszani a Trisztánt – de a Rigolettót és a Toscát is. Látványelemként főszerepet kapott még egy önálló életet élő hatalmas lámpa, amelyik szabadon vándorolva rendre igyekezett megvilágítani a lényeget. Mindhárom felvonás központi eleme egy koporsó, melyről azonban ritkán vesznek tudomást a színpadon, így az sem világos, vajon ki fekhet benne, valós személy (Morold úr?), vagy csak jelképként áll a szereplők útjában.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Bettina Stöß (2022)
A produkcióban az elmúlt évtizedek szinte valamennyi rendezői közhelye összezsúfolódott, a hulló virágszirmoktól az intravénás szerelmi bájitalig. Mintha Vick sportot űzött volna abból, hogy a szereplők véletlenül se akkor jöjjenek be, amikor a partitúrában írva van, a boldogtalan Marke például a teljes I. felvonást végigülte félig háttal, egy karosszékben szenderegve. Ezenkívül igen gyakran nagyszámú fölösleges statiszta flangál föl s alá, a papírhajóval játszó kisfiútól a bácsikákon át a Szerelmi kettős alatt meztelenül sírt ásó fiatalemberig. A produkció még felismerhető és gondolatébresztő leleménye, hogy a III. felvonás évtizedekkel később játszódik. Ha azonban Trisztán és Kurwenal viszonya ekkorra nem fordult volna át a demens Don Quijote és az őt hülyének néző Sancho Panza kapcsolatába, talán több méltóság maradt volna az előadásban. A színpadi halál helyett a hátsó üvegajtón kisétáló címszereplők jelképe az egyetlen szépen megőrzött, maradandó gesztus. Ahogy a játékmester a produkció vélt vagy valós hajdani mondanivalóját nem tudta megőrizni, úgy szereplővezetés helyett is pusztán az énekesek interakcióinak helyeit jelölte ki. Így aztán a világ minden tájáról, több produkcióban beénekelt szereptudással érkezett művészek magukkal hozták a saját értelmezésüket. Sajnos azonban ez a recept már nem igazán működik, ugyanis a mai rendezőkre, karmesterekre, korrepetitorokra és súgókra építő énekesek szerepismeret-birtoklása már közel sem azonos azzal, ami ötven, de még húsz éve is volt.
Clay Hilley (Trisztán) és Hangsung Yoo (Kurwenal) - fotó: © Bettina Stöß (2022)
A pályafutása 35. jubileumát ünneplő Ricarda Merbeth okosan felépített karrierje alatt fokozatosan jutott el mai repertoárjához, a legsúlyosabb Wagner és Richard Strauss hősnőkhöz. A hang, ha nem is különösebben izgalmas vagy egyedi, még intakt, színében hordozza a drámát, de a varázslónőséget és titokzatosságot, mely Izoldát körül kellene hogy lengje, adós marad. Sablonos játéka a hétköznapi rutinelőadások nyugalmát (és unalmát) idézi. Vélhetően ez lehet az oka, hogy Merberth keresett énekesnő, biztos támasz, de nem húzónév, pláne sztár. A berlini közönség az első pillanattól idegenkedve fogadta a Trisztánként fellépő Michael Weiniust. A Pavarotti-i méretű svéd tenor valóban már-már irreális jelenség a színpadon, de azt semmiképpen sem érdemelte meg, hogy a publikum kétszer is kinevesse (a szerelmi bájital belövésének nagyrökönye valóban igen avétosra sikeredett, viszont Kurwenál III. felvonásbeli megjegyzésén – miszerint a vállain vitte az alélt hőst – vaskos germán humor felröhögni). Tudomásul kell venni, hogy a „klasszikus” Wagner tenorok nagyjából kihaltak, és a németek két kedvence éppen nem állt a Deutsche Oper rendelkezésére. Weinius birtokolja a szerepet – ami nem kis dolog! – és értelmesen végig is tudja énekelni, még ha ez az éneklés sokkal inkább kapaszkodik a szavakba, mint a dallamokba. Alkatilag pedig nem sokban különbözik a Wagner által ideálisnak tartott Trisztántól, Ludwig Schnorr von Carolsfeldtől, legfeljebb a szakálla gondozottabb.
Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Bettina Stöß (2022)
Albert Pesendorfer jelentős hangon, színesen deklamálva adta elő Marke szólamát, helyenként ragaszkodhatott volna jobban a kottában rögzítettekhez. A kiváló basszista ismeri a szerep titkát és képes volt a monológ alatt a nyílt színen öregúrból vénemberré aszalódni. Érthetetlenül nagy sikert aratott Annika Schlicht nadrágba bújtatott, emancipált Brangäneként. Egyenes, felfelé beszűkölő és ezáltal félreintonáló technikája szegény túlterhelt Takács Kláráéra emlékeztet. Hasonló rokonszenvvel fogadta a közönség Leonardo Leet Kurwenalként. Az inkább Verdi szerepekre predesztinált bariton valószínűleg nem sokat értett a szerepből, de legalább nem tartalékolt, jó hangosan eregette a vocét. Jörg Schörner igyekezett méltóságot adni Melot meg nem írt szerepének, a veterán Clemens Bieber, Bayreuth egykori gyakori vendége pedig ma is letisztult és autentikus Pásztor.
A III. felvonás zárójelenete - fotó: © Bettina Stöß (2022)
Egy Trisztán és Izolda előadás mindig ünnep. Másfajta, részben világibb, részben bensőségesebb, mint a Ring vagy a Parsifal, sokkal érzékenyebb, de legalább annyira hullhat az unalom mocsarába. A berlini előadás zeneileg megütötte azt a szintet, ami az egyik első német operaház hétköznapjain elvárható, az este azonban nélkülözte a komplex zenés színházi élményt, a színpadon egy jelentéstartalmát vesztett puszta váz állt.
