Az európai színház- és operaélet egyik nagy (ám valljuk be, némiképp túlérzékenykedett) kérdése Ukrajna lerohanása óta, hogy mit is kezdjünk az orosz kultúrával. Vegyük embargó alá azt is, vagy tűrjük meg a színpadainkon, netalán támogassuk?! Szerencsére az idei évadban a kezdeti hőzöngések után a szellemi nívójukra valamit adó operaházak egymással nemes versenyre kelve kerestek frappáns igazolásokat az orosz-szovjet (!) operakultúra kiaknázhatatlan nagyságára. Az egyik legszebb és legmélyebb előadás április végén született a Theater an der Wienben, ahol Mieczysław Weinberg Dosztojevszkij regénye nyomán komponált Félkegyelműjét mutatták be.
Az opera nyitójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus
Maga a komponista is fontos tanúja volt a kíméletlen 20. századnak. Mojsze Wajnbergként született 1919-ban Varsóban, zsidó zenészcsaládban. Szülei és húga a holokauszt áldozata lett, ő maga Taskentben vészelte át a II. világháborút. Ezekben az években kötött életre szóló barátságot Dmitrij Sosztakoviccsal és ekkor költözött Moszkvába. Az 1950-es években először tiltólistára, majd – származása miatt – börtönbe is került, csak Sztálin halála után szabadult és rehabilitálták. Weinberg igen termékeny zeneszerző volt, műveit (20 szimfónia, számos versenymű, kamaradarab és filmzene) a legnevesebb szólisták is előszeretettel tűzték műsorukra a Szovjetunióban. Nyugat-európai ismertsége csak 1996-os halála után kezdődött el, amikoris David Pountney 2010-ben a Bregenzi Fesztiválon bemutatta Az utas (Пассажирка) című holokauszt témát feldolgozó zenedrámáját. Weinberg hét operája közül az utolsó, az 1986-ban befejezett Félkegyelmű (Идиот) megkésett ősbemutatója 2013-ban, Mannheimben volt, Ausztriában most csendült fel először az opus.
Miskin herceg: Dmitry Golovin- Fotó: © Monika Rittershaus
A Sosztakovics és Prokofjev mellett legjelentősebbnek titulált szovjet komponista és rutinos librettistája, Alekszandr Medvegyev szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor Dosztojevszkij 700 oldalas lélektani regényét az operaszínpadra adaptálta. Kérdés egyáltalán, hogy reménykedtek, reménykedhettek-e a peresztrojka és a glasznoszty éveiben művük bemutatójában, vagy „csak” önmaguknak és a jövőnek készítették az operát. Weinberg zenéje dallamos és befogadható, talán leginkább a korabeli szovjet filmek világát idézi, az 1980-as évek nyugati áramlataihoz képest azonban kifejezetten konzervatív. Jórészt párbeszédekre épülő szólamai, ha nem is a bel canto értelmében „hangszalag-barátok”, de jelentős részben énekelhetőek. Jóval nagyobb probléma az opera hossza, Bécsben egy szünettel három és fél órás volt az előadás, pedig fél órát kihúztak az eredeti partitúrából. Ráadásul a mű jelenetei meglehetősen töredezettek, egy-egy csúcspontot jelentő finálé után laposabb részek következnek. A félkegyelmű azonban mindezek ellenére fontos opus, nem csupán a keletkezés korának izgalmas dokumentuma, hanem egy jelentős és szinte ismeretlen komponista maradandó kommentje az orosz lélek egyik legnagyobb regényi megnyilatkozásához.
Nasztaszja: Ekaterina Sannikova - Fotó: © Monika Rittershaus
Tökéletes és méltó választás Vasily Barkhatov felkérése a produkció megrendezésére. Az idei évad korábbi munkái – a frankfurti Varázslónő és a berlini Simon Boccanegra – után művészi látásmódjához végre valóban igen közelálló feladatot kapott az alkotó. Barkhatov időtlen produkciója Stefanie Seitz jelmezegyüttesének köszönhetően éppúgy játszódhat a cári Oroszországban, a szovjet korszakban, de akár napjainkban is. Dosztojevszkij figurái örök orosz típusok. Christian Schmidt jelentős esztétikai értéket is képviselő díszletének központi eleme egy ízlésesen berendezett vasúti társaskocsi. A vagonnak azonban nincsenek kerekei, tehát valójában hiába az ablakokon a táj vetítése, egyhelyben áll – ahogy valahol maguk a szereplők is belső mozdulatlanságra vannak kárhoztatva. Jellemük nem fejlődik, tetteiknek nem mindig van valós súlya, sokkal inkább csehovi moralizálásba süppednek.
A III. felvonás nyitójelenete,
középen: Ekaterina Sannikova és Ksenia Vyaznikova
Fotó: © Monika Rittershaus
Barkhatov korábbi munkáiban is előszeretettel él a lineáris idősíkok felkavarásával, vágásával, sőt, oda-vissza ugrálással. Ezúttal hatványozottan fordul kedvelt eszköze felé. Számos jelenet helyszíne lesz a társaskocsi, ahol rendre ugyanabból az állóképből bontakozik ki a következő: Miskin herceg kártyával játszik, vele szemben Rogozsin a késével babrál, egy másik boxban két gyerek labdázik, miközben Lebegyev nézi őket, egy harmadik ülőhelyen letakart test – melyről csak az utolsó jelenetben derül ki, hogy nem egy alvó hajléktalan, hanem a meggyilkolt Nasztaszja holtteste. A kilátástalan vonatozás mintha Jerofejev Moszkva-Petuskiját idézné. Barkhatov nagy erénye, hogy nemcsak zsigeri módon érti Dosztojevszkij figuráit, hanem el is fogadja és lelke mélyéből szereti őket. Erényeikkel és gyengeségeivel együtt tudja őket megmutatni, miközben némiképp görbe tükröt is tart azok elé az orosz emberek elé, akik közül ő maga is való.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Nehéz helyzetben vette át 2022 őszén Stefan Herheim a Theater an der Wien vezetését. Az épület felújítása elkerülhetetlen volt, így a MuseumsQuartier Wienben alakítottak ki az együttes számára a következő két-három (…) szezonra ideiglenes játszóhelyet. Az épület Bécs szívében van, de az alkotókat erős kompromisszumok közé szorítja a tér: a színpadon forgó van, ám zsinórpadlás és süllyedő nincs, és az akusztika is hagy maga után némi kívánnivalót.
Herheim csapatának talán legjelentősebb tagja Peter Heilker program- és casting director olyan elsősorban orosz művészekre épülő szereposztást válogatott a Félkegyelmű-produkcióhoz, melynek énekes-színészei egyenként és együttesként is a világ bármelyik pontján megállnák a helyüket.
Dmitry Golovin és Ieva Prudnikovaitė - Fotó: © Monika Rittershaus
A karaktertenor Dmitry Golovin Miskin hercege a Borisz Godunov Bolondjának mai, félig-meddig hajléktalan rokona. Az eseményekben alig vesz részt, inkább szemléli azokat – a többi szereplő egyfajta megkerülhetetlen és agyonüthetetlen szent tehénként kerülgeti. Valószínűleg a véletlen műve, de Golovin szőke hajával, kisugárzásával némiképp emlékeztet Barkhatovra, s ezáltal a rendező mintha önmagát lopná be a produkcióba. A fiatal ukrán, de Szentpétervárott működő Ekaterina Sannikova jóval több, mint ígéret. Hatalmas zsíros szopránját kiélvezve tolja az együttesek előterébe, hadd hallja a Nyugat, mi van a torkában. Mindez nem önkényeskedés, hanem bizonyítási vágy, miközben Sannikova vibráló személyisége teljes tartalommal tölti meg Nasztaszja kettős figuráját. Az opera egyik remekül megírt csúcspontja a két hősnő összecsapása. Ieva Prudnikovaitė Aglajaként bírja a megmérettetést. Dús mezzoszopránja minden regiszterben kiegyenlített, északias visszafogottságában mindig bujkál valamiféle feszültség.
Jelenet a IV. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
A pályakezdő Dmitry Cheblykov 2021-ben került a Bolsoj együttesébe, de már korábban sorra nyerte a legrangosabb orosz énekversenyek díjait. Ha nem is Hvorostovsky utódja (vajon lesz-e valaha valaki az?), de mindenképpen figyelemre méltó, magvas matéria, basszbaritonjának minden megszólalását öröm hallani. Rogozsinja olyan kiábrándult, szerencsejátékos aranyifjú, akiről nem lehet eldönteni, hogy másba, vagy önmagába fogja egyszer belevágni a kését, csak az biztos, hogy szúrni fog. Nagy segítséget kapott a jelmeztervezőtől a remek mozgású Petr Sokolov is, amikor Lebegyev kissé töredezett figurája borzasztó barna melegítőbe bújtatva azonnal panellszagot, s ezáltal karaktert kap. A mindig izgalmas és elgondolkoztató előadásairól nevezetes moszkvai Helikon Operából érkezett Bécsbe Ksenia Vyaznikova. A váltókorban lévő mezzoszoprán érzi és kiélvezi az anya, Jepancsina szerepét. Minden gesztusa tartalmas és élmény, tigrisanyaként uralja a játékteret. Férjét, Jepancsin tábornokot Valery Gilmanov a nagy orosz basszus hagyományok jegyében képzelte el. Azáltal azonban, hogy mindez már a múlté, az önmagát komolyan vevő veterán énekes némiképp nevetségessé vált – ám ezáltal egyúttal hitelessé is. Figyelemre méltó tenor Mihails Culpajevs, aki Gánjaként ügyesen egyensúlyozik a valódi szenvedély és a piti tisztviselő között. Warwara rövid jelenetében is emlékezeteset tudott nyújtani Kamile Bonté.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Az ORF Radio-Symphonieorchester Wien élén az a Thomas Sanderling állt, aki a mannheimi ősbemutatót is vezényelte, és akinek édesapja, a szintén karmester Kurt Sanderling Weinberg és Sosztakovics baráti köréhez tartozott. Bár a produkcióba viszonylag későn beugró 80 éves maestro pedigréje kifogástalan, leginkább életkora miatt inkább biológiai csoda, hogy fizikailag végig bírta a próba- és előadássorozatot. Bizonyos, hogy jól ismeri a művet, de ezúttal inkább csak végigdirigálta a maga tempóiban, mintsem segítette volna az énekesek és a zenekar munkáját a számukra ismeretlen terepen.
Az opera zárójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus
Mieczysław Weinberg operájának bécsi bemutatója önmagában is az évad egyik legfontosabb premierjévé avatta az eseményt. Egy olyan nyugat-európai országban szólalt meg a mű, ahol számos orosz és ukrán él napjainkban. Számukra ma egészen mást jelent a Dosztojevszkij regényből készült oroszul előadott opera. Az előadást jelentőssé tette a remek magánénekesi gárda elhivatottsága – akik mintegy a szláv kultúra nagyköveteként léptek fel esténként –, de még inkább Vasily Barkhatov rendezése, aki a produkcióban árnyalt és mély képet tudott festeni arról, hogy valójában miféle emberek is ők, az oroszok.
