Olcsó közhely, hogy színházba járni ünnep. Elsősorban azért, mert ahhoz, hogy egy előadás valóban ünneppé nemesedjen, mind a színpadon, mind a nézőtéren igen sok külső és belső tényező szerencsés és legtöbbször kiszámíthatatlan együtt állása szükséges. Megmagyarázhatatlan például, hogy mi tarthatta össze romjaiban is, évtizedekkel a premier után Mikó András Manon Lescaut-ját, Seregi László Spartacus-át, vagy Nádasdy Kálmán Bohéméletét. Az okok mélyén ott kell lennie a függöny mindkét oldalának egyfajta közös tudástára, melyből – mint egy olyan bűvészláda, aminek tartalmát mindenki ismeri vagy legalábbis sejti – rendre közös és közösségi élményt okoz a belbecs prezentálása. Valami ilyesfajta varázsláda a német nyelvterületen Richard Wagner művészete.
Jelenet az Előjátékból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
Ma is mindenütt eseményszámba megy egy Wagner-premier. Beszélnek róla, sokan elzarándokolnak a színházba, hogy részt vegyenek a szertartáson, amelyen pontosan tudják, hogy mi fog elhangzani, ezért inkább arra kíváncsiak, hogy hogyan. Mindennek persze semmi köze a nemzeti operák kokárdás álpátoszához vagy a Wagner Társaságok szektáihoz. Inkább a német polgári lét egyik ki nem mondott alapja a színházba járás. Így történt ez a hamburgi teltházas Tannhäuser-sorozaton is, melynek érdekessége számunkra, hogy Mundruczó Kornélt kérték fel az új produkció megrendezésére.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
A „kérték fel” és a „megrendezésére” kulcsszavak, mert az eredmény láttán nem biztos, hogy az alkotó el is végezte a munkát. A fentiek alapján viszonylag egyértelmű, hogy Wagnert rendezni német nyelvterületen egészen más felkészültséget igényel és egészen más felelősség, mint mondjuk egy Verdi-operát. Bécsben egyszer a közönség hangosan felszisszent, amikor a Siegfriedet éneklő tenorista eltévesztett egy szót, most pedig Hamburgban egy olyan hanghiba miatt történt hasonló szisszenés, amely máshol talán fel sem tűnne. S hogy mennyire együtt élnek az ő Wagnerükkel: háromszor tapsoltak bele a Tannhäuser-előadásba – egy ilyen „incidens” miatt a pesti rajongók négykézláb zarándokolnának a bayreuthi sírig mesterük bocsánatáért esedezve. Ha pedig ennyire felkészült egy közönség, el lehet képzelni, mennyire azok az előadók. Márpedig egy rendezőnek elsőbben őket kell meggyőznie a tudásával.
Tanja Ariane Baumgartner és Klaus Florian Vogt
- Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
Mundruczó Tannhäusere egy hippitanyán indul, egy világtól elzárt oázisban. A szabadelvű kis közösségben még akár a dalnok és Vénusz szerelemgyerekei is felfedezhetők. Az előadást a bécsi verzió szerint játszották, így a jelenet időtartama közel a duplája a megszokottnak. Ez azonban nem válik az opera javára. (Ahogy Richard Strauss mondta csodálkozva, amikor kiderült, hogy Budapesten húzás nélkül adják A rózsalovagot: „Maguk ezt a sok szart mind eljátsszák!?”) Hermann és társai mai vadászok, az édenből kiszakadt Tannhäusernek is részt kell vennie a leölt szarvasok vérének csapolásában. A trófeák immáron vörösen izzó szemekkel preparálva a II. felvonásban a wartburgi díszasztalra kerülnek – a természet elpusztításának, dísztárggyá alázásának érdekes fonalát azonban a rendező sajnos a továbbiakban veszni hagyja. Egyáltalán, semmi olyan nem történik a színpadon, ami valójában már ne fordult volna elő az elmúlt 150 év Tannhäuser-előadásaiban – néhány ötletecskét sivár 20 percek követnek.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
Mintha Mundruczó nem értelmezte volna az operát, csupán több, de főleg kevesebb ihlettel állította volna színpadra (azt csak a beavatottak tudhatják, mint jelenthet a színlapon Caroline Staunton társrendezősége…). Mundruczó bátortalanul incselkedik a groteszkkel: amikor a pincérek egyszer elejtik a tálcát, az csak idegesítő, amikor hatodszorra, már dühítő. A II. felvonás végének viszonylag koncentrált zeneiségét sem érdemes megtörni két lovagteremben idétlenkedő hajléktalan magánszámával. A produkció legemlékezetesebb pontja, amikor a Vénusz ölébe visszavágyó címszereplő a dalnokverseny közepén felröppen a légbe, majd Ikaroszként aláhull. Így a köztudatban valószínűleg The Flying Tannhäuser címen fog fennmaradni a produkció. Az előadás végén a halott címszereplő felett (vajon mibe hal bele?) – talán az örök tavaszt szimbolizálva – kinyílik egy pálmafa, melynek közepén még egy sárga lámpa is kigyullad. Az énekkar – talán még sosem-látott színházi hatásként – a nézőtérről énekli a finálét…
Erzsébet: Jennifer Holloway - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
Hasonlóan hektikus Mundruczó / Staunton szereplővezetése: valójában egyetlen figura érdekelte őt: Erzsébet. Egy súlyosan kényszeres, mégis nagyon szeretnivaló mai lány lett a szűz várkisasszonyból, szép és nagy emberi történettel. Csak hát a Tannhäuser nem Erzsébet operája, az előadás több mint felében magukra utalt énekesek bolyonganak a színpadon, mindenféle rendezői segítség nélkül. Ezúttal a díszlet is inkább akadálypályaként működött: Monika Pormale, mintha a tavalyi Vadászati Világkiállítás dekorelemeit exportálta volna műsziklástól, műmohástól, műpálmástól, műtavastól, művízesésestől. Sosem fog kiderülni, hogy a szereplők miért másszák meg rendre a színpad közepi dombocskát, amikor meg is kerülhetnék…
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
Mindez azért is dühítő, mert minden szempontból osztályon felüli szereposztást sikerült a produkcióhoz szerződtetni. A felújítást Kent Nagano tanította be, aki május 12-én zsinórban vezényelte a harmadik estét, egy pillanatnyi kihagyás, üresjárat vagy gondolatszegénység nélkül. Érezhetően a zenekarnak is szívügye Wagner műve, a 70 éves Nagano pedig nem csak a metronómszámokhoz igyekezett ragaszkodni, hanem arra is nagyon figyelt, hogy vigyázva énekeseire mikor fogja vissza együttesét, és mikor öntheti szabadjára a hangfolyamot.
Wolfram: Christoph Pohl - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
A zömében német anyanyelvű szólistáknak nem csupán a szöveggel és szerepeikkel van élő kapcsolatuk, hanem érezhetően annak tudatában léptek színpadra, hogy ők azok a médiumok, akik közvetítik Wagner művészetét. Előadásukban nem az volt a kérdés, hogy betanulták-e a szólamot, és minden szó mögött tudás, jelentőség és felelősség lakozott. Valami hasonló elmélyültség éltethette Cosima Bayreuth-ját.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
A németek kedvenc Wagner-tenorja napjainkban vitathatatlanul a germán erényekkel dúsan felruházott Klaus Florian Vogt. Korunk Peter Hofmannja szőke, magas, szélesvállú, még őriz némi csibészes bájt is – csak a hangját igen nehéz megszokni. Valamiért a közönséget ez a fogyatékosság, a ritka kellemetlen színű, orron át préselt voce cseppet sem zavarja. Egy szerencsésebb korszakban legfeljebb Taminóig jutott volna, de hol van ma a világban egy valódi Tannhäuser-hang!? Mindezek ellenére Vogt győzi a szólam buktatóit, végül a Római elbeszélést is végigénekli – tehát nem kiabálja vagy suttogja.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
Az előadás igazi revelációja azonban Jennifer Holloway. Az amerikai jugendlich-dramatisch szoprán tökéletesen elsajátította a wagneri dikciót, alakítása pedig korunk legnagyobb énekes-színészeivel vetekszik. Érdekes módon interpretálásában a szerep csúcsa nem a két közismert ária, hanem a Tannhäuser-kettős kisebb szólója (Verzeiht, wenn ich nicht weiss, was ich beginne!), az önfeltárulkozás gyönyörű megnyilvánulása. Az átlényegülésnek ezt a fokát egyre ritkábban látni, Holloway immáron jó eséllyel pályázik Evelyn Herlitzius lassan megürülő trónusára. Erzsébetje hús-vér nő, pofonokat oszt és bátran áll ki az igazáért, valójában éppen olyan szabad lélek, mint Vénusz, sőt, a szerelmen túl a teljességet nyújtotta volna Tannhäusernek. Megmagyarázhatatlan, miért nem őt választotta a dalnok. Tanja Ariane Baumgartner Vénuszként teljes fegyverzetben áll a színpadon: érzéki hang, érzéki asszony. Jogos az értetlensége és a felháborodása: hogyan lehet egy ilyen nőbe beleunni!?
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
Christoph Pohl nemes hangú Wolframjával nem akarta beüvölteni a hatalmas teret. Többet, mást mutatott: felélesztette a szunnyadó német dalkultúrát. Sőt, efölé is tudta emelni a minnesänger alakját, a III. felvonásban képes volt megmutatni, hogy hiába volt Eschenbach korának legnagyobb dalnoka, hiába a halhatatlanság bizonyossága, ha az ember boldogtalan a földön. Nagy operai pillanat! Pohlhoz hasonlóan szintén Drezda neveltje Georg Zeppenfeld. Tömör, egy tömbből faragott basszusa, markáns színpadi figurája méltán juttatta a vezető német énekesek élvonalába. Nála is csodálni való a szöveggel és a szereppel való minden pillanatban élő kapcsolat. Olyan médiumként nyilvánul meg a színpadon, akinek feladata közvetíteni Wagnert. Ritka az olyan Tannhäuser-előadás, ahol az alcím, A wartburgi dalnokverseny is érvényre jut. Hamburgban ez történt, a dalnokok (Daniel Kluge, Jürgen Sacher, Martin Summer és az itthon méltatlanul ismeretlen Páll Levente) valóban egymást igyekeztek túlszárnyalni énekművészetükkel.
Kent Nagano karmester és Klaus Florian Vogt
- Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg
Ha színpadilag feledhetőre is sikeredett a hamburgi premier (a közönség inkább a rendezőn, mint a rendezővel nevetett olykor), zeneileg osztályon felüli minőséget képvisel a produkció. Napjainkban ehhez fogható szereposztást talán össze lehet még állítani, ennél jobbat azonban aligha. A Hanza-város operaháza ismét bebizonyította, ma is a legnagyobb dalszínházak között van a helye. A hálás közönség hosszas álló tapssal köszönte mega művészeknek a nagyszerű estét.
