Lassan két évtizede, hogy Velence híres operaháza, a Főnix, azaz a Teatro La Fenice III. megnyitotta kapuit. Elődje, az 1836-ban átadott, majd 1996-ban porig égett Fenice II. egykor az európai operaélet egyik fellegvára volt. A lángok tragikus pusztítása után a külcsínt sikerült ugyan gondosan és méltón visszaállítani, ám a belbecs, a szellem, az olasz operajátszás egykor fáklyaként világító lángja nem költözött vissza a rideg falak közé. Fájó, de az épület ma már elsősorban nem operaházként, hanem sokkal inkább turistalátványosságként funkcionál – s ezzel nem csak a „szép operaházak” tragikus jövőjét vetíti előre, hanem a napjainkra majdhogy totális érdektelenségbe fulladt olasz operajátszásnak is mementót állít.
A színházban, melyben egykor Rossini, Bellini, Donizetti, Verdi, majd Stravinsky és Britten művek ősbemutatóit tartották, az elmúlt húsz évben egyetlen említésre érdemes produkció sem született. Termein bédekkerével a kézben, sűrűn szelfizve fél óra alatt végigsétál a turista, de este a zakója – ha van is egyáltalán – már nem kerül elő a bőröndjéből, hogy beüljön egy előadásra. Nem is nagyon van mire. Az egyik folyosón néhány fotóból és plakátból álló „Callas kiállítás” árválkodik, noha a nagy szoprán „mindössze” 23 előadást énekelt a színházban 1947 és 1954 között. Bár egy gyönyörű Callas portrét is árulnak a shopban, melyen a díva a Fenice ablakából tekint a városra – az operaház hatalmas múltját ilyen szinten egyetlen művészhez kötni egyszerre szomorú reklám és történelemhamisítás.
Miután a Fenice balettegyüttesét – mint talán három nagy színház kivételével mindenhol Olaszországban – már évekkel ezelőtt szélnek eresztették, a velencei közönség esetleges balett-éhségét vendégtársulatok meghívásával pótolják. December közepére a Les Ballets de Monte-Carlo LAC (azaz Jean-Christophe Maillot Hattyúk tava adaptációja) volt hirdetve, ám a világjárvány miatt az együttes végül nem tudott elutazni Monacóból. A Fenice vezetősége úgy gondolta, hogy ha már a zenekaruk megtanulta a Csajkovszkij-partitúrát, miért ne adjanak elő belőle balett nélkül szimfonikus estként egy 50 perces „best off Hattyúk tava" válogatást. A koncert második felét pedig az örök karácsonyi Diótörő közkedvelt szvitjével töltenék ki. A színház döntését a közönség is méltányolta, a ködös decemberi szombat estén a körülmények ellenére igen sokan látogattak el a Fenice fájdalommentes programjára.
Korának orosz zeneszerzőivel ellentétben Csajkovszkij rengeteget utazott szülőföldjén túlra is, gyakran menekülve, keresve önmagát, illetve azokat az európai városokat, ahol kiélhette titkolt vágyait. Firenzében, Rómában, Nizzában és Párizsban jóval többször megfordult, mint Velencében (ahol „csak” ötször töltött néhány napot), mely már akkoriban sem nyújtott a Gustav von Aschenbach-féle magányos utazók számára testi felüdülést. Bár mind Csajkovszkij zenéje, mind Velence kiérdemli a dekadens jelzőt, dekadenciájuk eredete egészen más gyökerekből táplálkozik. Míg az egyikből a szalonok és a cári udvar csilingelése és csillogása árad, a másik brokátok és maszkok mögött éli titkos életét. Velencét nem is találjuk meg Csajkovszkij „itáliai opusai”, az Olasz capriccio vagy a Firenzei emlék között, művei néhány motívumában azonban mégiscsak felfedezhetjük a lagúnák városának színeit. Napjainkban pedig a San Marco kávéházi zenekarai még el-eljátsszák örökzöld csokraikban a Virágkeringőt.
A balettzenék koncerten való megszólaltatása nyilván egyetlen célt szolgálhat: a zenéket megszabadítani, függetleníteni maguktól a balettektől. Ennek természetesen kizárólag a minőségi kompozíciók esetében lehet bármi értelme, Adam vagy Minkus opusai közül egyetlen hangjegyet is vétek hangversenyen előadni. Csajkovszkij, Stravinsky és Bartók alkotásainak azonban kifejezetten jót tesz, ha neves karmesterek és zenekarok foglalkoznak vele, hiszen „megtisztítva” eredeti, kísérőzenei funkcióiktól, igencsak szellemes és értékes remekművekre bukkanhatunk. Ahhoz azonban, hogy minőségi zeneként szólaljanak meg, egy dolog elengedhetetlen: az előadók hite.
Nicolas Brochot-ból, a monacóiak egyik állandó karmesteréből nem a hit az egyetlen, ami hiányzik. A középkorú férfiú inkább tűnik egy családja által évek óta okkal elhagyott középiskolai fizika tanárnak, mint megbecsült dirigensnek. Brochot különösebb kedv és ihlet nélkül taktírozta végig az estét, mint aki egyáltalán nem érti, miért kellett télvíz idején kimozdulnia a kényelmes otthonából. A sok jeles karmestert látott zenekar is inkább le akarta tudni a kötelező szolgálatot, igyekezett minél előbb és minél kevésbé fáradtan végezni, mint megélni és közvetíteni a Csajkovszkij-partitúrák igen szellemes és gazdag csillogását. Az est kellemetlenebb része volt a nyilvánvalón többet próbált Hattyúk tava, valódi ihlet csak egy máskor jellegtelennek ható részletből, a IV. felvonás előjátékából áradt. A Diótörő-szvit egy fokkal frissebbre és színesebbre sikeredett. Némi taps után ráadásként – bár senki sem igényelte – megismételték a Trepákot. Ezután mindenki szépen eltűnt a velencei ködben.