A Trisztán és Izolda vélhetően Wagner legőszintébb operája, az egyetlen, amelyben valóban a saját érzelmeiről, szenvedéseiről mesél. Bár talán éppen a szerelmesek neve között álló, a férfi és a nő egyenrangúságát jelző „und”-ot nem volt képes megírni. A főhősök ugyan az éjszakába kiáltják: „Nicht mehr Tristan!” „Nicht mehr Isolde!”, de mintha még a varázsital hatása alatt sem olvadna egészen eggyé a két lélek az éjszakában. Hiszen miközben Trisztán, a hős permanensen önmagát emészti, sajnálja, magáról beszél és önmagáért szenved, addig Izolda, az asszony, Trisztán miatt és a férfiért. Félő, hogy valahol mélyen ez a mára kissé idejétmúlt szemlélet híven tükrözi, mit gondolt valójában Richard Wagner arról, hogy hol van a nő helye egy párkapcsolatban.
Egy Trisztán és Izolda-előadás rendszerint különösen fontos esemény a német színházak életében. Azokat az estéket, amelyeken műsorra tűzik, egyfajta szertartásosság lengi körül, melyhez hasonlót talán csak a Parsifalokon lehet még tapasztalni. A zenedráma különösen fontos Münchennek, már csak azért is, mert 1865-ben itt mutatták be II. Lajos király színe előtt. A júniusi felújítás éppen a tizedik a mű színreviteleinek sorában. Hogy a bajor fővárosban mennyire nagy becsben tartják az operát, jól jelzi a betanító karmesterek – egyben a mindenkori főzeneigazgatók – fényes névsora: Hans von Bülow (1865), Hermann Levi (1880), Hans Knappertsbusch (1927), Clemens Krauss (1937), Solti György (1947), Joseph Keilberth (1958 és 1965), Wolfgang Sawallisch (1980) és Zubin Mehta (1998).
Jonas Kaufmann és Wolfgang Koch, fotó: © Wilfried Hösl
És bizonyára fontos opera a Trisztán és Izolda Nikolaus Bachler számára is, aki tizenhárom sikeres évad után idén nyáron mond búcsút a Staatsoper intendánsi székének. Bár a pandémia erősen megtépázta a müncheni évadtervet is, az utolsó szezon nagy premierjeivel a német operakultúra három alapművét vitte újra színre az operaház. Különböző okokból, de mindhárom esetben (A bűvös vadász – rendező: Dmitri Tscherniakov, A rózsalovag – rendező: Barrie Kosky, Trisztán és Izolda – rendező: Krzysztof Warlikowski) minőségi és figyelemre méltó produkció született. Az pedig, hogy a leköszönő direktor utolsó premierjéül az Idomeneót választotta – egy bűnös öreg király tragédiáját, aki végül félreáll a fiatalok útjából –, már olyan intellektuális magaslatot képvisel, mely példásan jelzi a sokat szidott „német operai gondolkodás” valódi nagyságát.
Nikolaus Bachler – érthető módon – mindent, és még annál többet is be akart vetni a Trisztán és Izolda-premier sikeréért. Az előadás egyszerre lett jutalomjáték Kirill Petrenko leköszönt főzeneigazgatónak, új lehetőség korunk egyik magasan jegyzett rendezőjének, Krzysztof Warlikowskinak és hatalmas szerep-kihívás München álompárjának, Jonas Kaufmann-nak és Anja Harterosnak.
Okka von der Damerau és Anja Harteros, fotó: © Wilfried Hösl
Érdekes módon azonban a három támpillérből kettő is elég lett volna, a pompásra tervezett tűzijáték komponensei ugyanis inkább gyengítették, mintsem erősítették egymást. A Trisztán és Izoldáért folyó küzdelem abszolút nyertese Kirill Petrenko és a szenzációs formában muzsikáló Bayerisches Staatsorchester. Fájdalmasan ritka lett napjainkban, hogy egy operaelőadást a karmesteri nívó határozzon meg. Jelen esetben ez történt. Petrenko, mintha először szólamokra bontotta volna Wagner (húzások nélkül játszott) partitúráját, majd gondosan összefonta a kimunkált szálakat. Olyan hangzásélmény – olykor valóságos hangorgia – született, mely a legnagyobb karmesterek pálcája alatt is csak csillagos ünnepek alkalmával adatik meg. Petrenko nem érzelgősködött, nem véleményezte az operát, hanem a maga igen ritkán hallható teljességében interpretálta, időnként az énekhangok rovására is szabadjára engedve az önnön nagyszerűségétől megmámorosodott mamutzenekart. A Bayerische Staatsoper ragyogó akusztikájú nézőterén olyan „itt és most” hangfolyam született, melyet egyetlen felvétel, még a legtökéletesebb hangfal sem adhat vissza.
Manapság szinte példa nélküli, hogy két énekes karrierje olyan harmonikusan simuljon össze, mint Anja Harterosé és Jonas Kaufmanné, akik 2000-ben, egy frankfurti Così fan tuttéban énekeltek először együtt. Az elmúlt két évtizedben számos operaházban alakították Verdi-, Puccini-, Giordano- és Wagner-operák szerelmespárjait. Nikolaus Bachler pedig szinte minden szezonban épített rájuk egy-egy premiert. Ezt a művészi összeállást lettek hivatottak megkoronázni a Trisztán és Izolda címszerepei – miközben mindenki tudta, hogy mind Harteros, mind Kaufmann számára erőn felüli és kétes kimenetelű a vállalkozás. A szólamok hosszuknál és súlyuknál fogva meghaladják a művészek nemcsak jelenlegi, de valószínűleg bármikori képességeit. Éppen ezért volt a két világsztár számára életbevágó presztízs-meccs az idei operaszezon nemzetközi viszonylatban is legjobban várt szerepdebütálása.
Anja Harteros és Jonas Kaufmann, fotó: © Wilfried Hösl
A művészek mindenekelőtt abból adtak leckét, hogyan kell ekkora szólamot betanulni, a lehetőségeknek megfelelően torokba ültetni, megteremteni a tudatos erőbeosztás feltételeit, zeneileg és szövegileg önállóan értelmezni egy szerepet. A két énekes ezzel a vérprofi magabiztossággal vágott bele az öt és fél órás vállalkozásba. És végül mindketten célba értek. Ha voltak is olykor nehezebb percek, kínosak soha. Felvételek híján kideríthetetlen, Wagner milyen hangra álmodta meg a szerelmespárt, a hangrögzítés kezdete óta mindenesetre jóval súlyosabbak éneklik, mint ami Kaufmann-nak és Harterosnak rendelkezésre áll. Ám ők igen bölcsen nem az elvárásoknak akartak megfelelni, hanem a saját, ma rendelkezésre álló képességeikkel megoldani a feladatot.
Lehet fanyalogni és lehet nem kedvelni Jonas Kaufmannt. Arról az énekesről pedig, aki legutóbb a Müpában bécsi fiáker-dalokat búgott a mikrofonba, már nem kellett feltételezni, hogy végig tud énekelni egy Wagner-szólamot. Ám dacolva az előítéletekkel bebizonyította, hogy nem csak egy „tisztes őszes halánték”, hanem valóban, még mindig napjaink egyik, ha nem a legkiemelkedőbb tenorja. Ilyen minőségű hangon az elmúlt évtizedekben nem szólalt meg Trisztán szólama. A sztártenor, amint belépett a színre, önkéntelenül is megteremtette a kapcsolatot a közönséggel, érezhető volt, hogy a müncheniek nemcsak a sármos férfit, hanem a „mi fiúnkat” is szeretik benne. Az már generációjának fájó sajátja, hogy nem ezer fokon izzó alakítást nyújt, inkább arra koncentrál, hogy hangja mindig CD minőségben szóljon. Végig beosztással, önmagát kímélve, gazdaságosan énekelt, sohasem adott többet annál, mint amennyit feltétlenül muszáj. Mértéktartóan – önmagától kissé eltávolítva – játszotta a szerepet, leginkább kényelmesen ült, a III. felvonásban ráadásul egy-egy pohár víz is gondosan be lett rendezve számára.
Izolda: Anja Harteros, fotó: © Wilfried Hösl
Anja Harteros mintha nem csak a saját terhét vette volna magára, egy-egy szinte észrevehetetlen pillantás erejéig végig figyeli Kaufmannt és igyekszik segíteni neki, úgy adni a hangot például a Szerelmi kettősben, hogy a tenor „könnyedén” átvehesse azt. Az énekesnő nem a nilssoni utat járja, német deklamálás helyett olasz szerepeken csiszolt hangadással igyekszik megoldani a szólamot. A német szoprán figurateremtésében egészen más utat választ, mint müncheni elődje, az előző Peter Konwitschny-rendezés sztárja, a kongeniális Waltraud Meier (a két alakítás összehasonlítása is megérne egy tanulmányt). Harteros Izoldája egy nőiességében megbántott királylány – s mint ilyen, meglepően közeli rokonságba kerül a Figaro házassága Grófnőjéhez vagy A rózsalovag fináléjának Marschalinjához. A pogány Frau Minne (a magyar műfordításban szimplán: istennő) hívéből rokokó szoknyás, hervadás előtti pillanatait élő dáma lesz. Harteros Izoldájájának tisztaságához és folt nélküli erkölcséhez nem férhet kétség (mindezt a rendezés is alátámasztja). A szoprán alakításának csúcspontja nem az I. felvonás monológja, vagy a II. felvonás „Trisztánra várása”, de még csak nem is a Szerelmi halál, hanem az azt megelőző, saját sorsával leszámoló, kevéssé látványos, bensőséges monológ.
Marke: Mika Kares, fotó: © Wilfried Hösl
Két ilyen volumenű főszereplőt Münchenben „természetesen” a kisebb szerepekben is osztályon felüli énekesek vesznek körül. A negyvenes évei elejét taposó Mika Karesből még akár a következő évtizedek nagy Markéja is válhat. Egyelőre magabiztosan, hatalmas hangon énekli végig a szólamot, ám minden árnyalat nélkül, vidéki körzeti orvosra emlékeztető kiállással. Valódi rendezői segítség híján az igen magabiztos Okka von der Damerau sem tudta még megfejteni Brangäne szerepét. Az I. felvonásban Izolda ápolónőjeként ügyesen asszisztál úrnőjének, a későbbiekben azonban mintha nem találná helyét a színpadon, ezáltal egyre szürkébbé válik. Ezzel ellentétben Wolfgang Koch-nak nincs szüksége semmiféle útmutatásra. Hatalmas tömbből faragott Kurwenaljának kevés párja akad napjainkban. Nem játszik, vagy alakít, ösztönös lényként jelen van a színen, széles vállán mintha maga a végzetes történet nyugodna. Sean Michael Plumb végre nem a szokásos, morcos, összevont szemöldökű Melotot játssza, hanem egy szexi fiatal tisztet, akinek útban van az idősebb kollégája. Félre is állítja.
Wolfgang Koch és Jonas Kaufmann, fotó: © Wilfried Hösl
A produkció harmadik tartópillére, a rendezés talán épp a karmesteri megvalósítás és a szólisták esetleges kényszerű kiszolgálása miatt nem ért fel az előző kettőhöz. Krzysztof Warlikowski az elmúlt években három produkcióval is megjelent a Bayerische Staatsoperben (Az árnyék nélküli asszony – 2013, Franz Schreker: Die Gezeichneten – 2017, Salome – 2019). Mindhárom opera a századforduló, a szecesszió túlburjánzásának édes-izgalmas terméke, s mint ilyen, közel is áll a lengyel rendező világához. A Trisztán és Izolda azonban egy puritán, szinte „Hol a színpad, kint-e vagy bent?” történet, két ember fatális meséje, álma. Olybá tűnik, mintha az alkotó (és az ember) a (be nem teljesült) szerelemmel mint problémakörrel a maga fájdalmas mélységeiben még sosem találkozott volna, így beszélni sem tud róla, ezért igyekszik inkább artisztikusan megkerülni.
„Nem mindenki él, amíg meg nem hal” – szól a Major Tamásnak tulajdonított bölcsesség, mely erősen illik a rendezésre is. Warlikowski számára egyszerűen idegen az egymással oly bonyolult indákkal összefonódó szerelmespár. Éltükkel, vágyaikkal, elfojtásaikkal nem tud mit kezdeni, ezért inkább a történet végéről indítja a mesét: két halott történetét idézi fel. Az Előjáték flashbackjében a címszereplők lelke – két mackóba bujtatott táncos formájában – végre egyesül. Ezután maga a cselekmény egy szanatóriumban indul, ahol a nulladik órában, a háború sokkjától sérült embereket ápolják. Morold (Az ifjú hajós) sebeit maga Brangäne kötözi át, és Izolda első párja csak Marke érkezésekor szenderül jobblétre. Małgorzata Szczęśniak elképesztően nagystílű faburkolatú egyetlen díszlete egyszerre szimbolikus tér is, mely a dráma folyamán észrevétlenül alakul át az élet és halál közti senki földjévé, melyben a főszereplők mintha csak azt várnák, mikor távozhatnak végre. A III. felvonás már szinte a Walhalla hősök csarnokát idézi, Trisztán a zombik között próbál meghalni (Warlikowski többször használt furcsa mozgású maszkos táncosai, vagy Marke 90 éves főlakája régi jó ismerősök a rendező korábbi produkcióiból).
Jonas Kaufmann és Anja Harteros, fotó: © Wilfried Hösl
Mindez lehetne egy működő koncepció alapja is, ám ebben az előadásban Trisztán és Izolda szerelmi története gyakorlatilag nem történik meg. A produkció főhőse két, állítólag poszttraumás stressz zavarban szenvedő beteg, akik három felvonáson keresztül másra sem vágynak, mint hogy eljussanak a színpad egyik oldaláról (a Rudolf Nureyev sírjára erősen hajazó heverőtől) a túloldali méregszekrényig, hogy végre öngyilkosok legyenek. Csak hát közben olyan wagneri kellemetlenségek állják a rendező útját, mint a II. felvonás Szerelmi kettőse. Ezt úgy oldja meg, hogy a szereplők egy-egy kanapéban ücsörögnek, míg a fejük feletti pokolian vontatott vetítésből kiderül, hogy a várakozás-vágyakozás ellenére csak nem hálják el kapcsolatukat. Ám ha ennyire nem történik semmi köztük, vajon mire a pokoli bűntudat?
Az opera zárójelenete, fotó: © Wilfried Hösl
A Bayerische Staatsoperben nem csak a maszkviselést vették komolyan és az oltási igazolást ellenőrizték gondosan, hanem csak szigorúan minden második széket adtak el. Így természetesen a siker sem lehetett olyan hangos, mint békeidőben lett volna. Amikor a hosszú varázs után az első tapsra felment a függöny, a két fáradt címszereplő magányosan állt a színen. Középen Jonas Kaufmann, hogy a közönség először őt pillantsa meg. Apró, elszomorító és kevéssé kollegiális gesztus Anja Harterossal szemben. Mintha a tenor tudat alatt Wagner tézisét akarta volna igazolni a férfiú előbbre-valóságáról. Kár.
Az idei Trisztán és Izolda-széria öt előadása után jövőre új karmesterrel és címszereplőkkel (úgy tűnik Kaufmann és Harteros egyelőre máshol sem énekli Trisztánt és Izoldát a közeljövőben) kerül színre a produkció – tehát épp a legfőbb értékeitől fosztatik meg. Kérdés, mi marad akkor a repríz értékeiből. Az utolsó előadást július 31-én mindenesetre közvetíti a Bayerische Staatsoper, így a világ kíváncsi fele részese lehet ennek a különleges zenei csemegének.
