Brigitte Fassbaender a német operakultúra egyik, még napjainkban is terebélyesedő tölgyfája. A neves művészházaspár lányaként született, világkarriert befutott mezzoszoprán több mint három évtizedes pályafutás után az 1990-es évek elején vonult vissza a színpadtól. Az énekesnő egy interjúban a búcsú egyik okaként megemlítette, hogy nem talál már olyan rendezőt, aki alakításaihoz újat-izgalmasat tudna hozzátenni. Fassbaender ezek után – a német szaksajtó általános megelégedésére – operarendezőnek állt, s immáron 30 éve állít színpadra operákat kisebb (olykor nagyobb) színházakban. Meglehetősen nagy súlya van tehát, ha egy ilyen múltú és kaliberű, immár 82 éves művész lehetőséget kap – és erőt érez magában – arra, hogy négy nyár folyamán megrendezze A Nibelung gyűrűjét.
Gustav Kuhn 1998-ban éppen A Rajna kincsével indította el az erli Tiroler Festspielét, s az opera azóta összesen tíz nyáron szerepelt a fesztivál műsorán. Nem véletlen, hogy Bernd Loebe, az új intendáns szintén egy Ring-felújítással kezdi meg működését – Brigitte Fassbaender felkérése pedig igen szép és szimbolikus gesztus. Ráadásul nem is rejt különösebben nagy kockázatot, hiszen az idős énekesnő színpadi alkotóként éppen olyan megnyugtatóan konzervatív, mint az erli törzsközönség ízlése.
Alberich és a sellők - fotó: Xiomara Bender (TFE Presse, Tiroler Festspiele – Erl)
A Ring estéi közül A Rajna kincse állítja a legnagyobb kihívás elé a rendezőt, hiszen az opera hemzseg a természetfeletti lényektől és a megvalósíthatatlan szerzői utasításoktól. Így a mű színpadra állítójának ebben az esetben az az elsődleges feladata, hogy valahogy kikerülje a wagneri buktatókat. Fassbaender produkciója ígéretesen indul: a sejtelmesen világító zenekar a színpadon, egy tüll mögött játszik, elöl diszkrét (!) vetítés. Azzal, hogy a rendező megszünteti a közönséget és a színpadot elválasztó zenekari árkot, a játékot sokkal közelebb hozza a nézőkhöz. Így megteremti a lehetőséget arra, hogy A Rajna kincse akként funkcionálhasson, ami valójában: egy hatalmas zenekari apparátussal kísért kamaradarabként. Ezzel azonban a produkció erényei nagyjából véget is érnek.
Fassbaenderre – miképp az egész korosztályára – érezhetően nagy hatással volt az „Évszázad Ringje”, Patrice Chéreau 1976-os bayreuthi produkciója. A rendezőnő is lehántja a figurákról a természetfelettit, valamint igyekszik egyfajta kapitalizmus- és társadalomkritikát megfogalmazni, ám ehhez sem eszköztára, sem valódi, végigvezetett koncepciója sincs. Az egész produkciót mintha valamiféle levendulaillatba burkolná. Fassbaender egyfajta nagymamai bölcsességgel szemléli a figurákat, fölényesen legyintve a foteljéből, és azt mondja: „Tökkelütött bagázs!” Próbál kikacsintani és kedvesen humoros lenni, csak hát A Rajna kincse mégsem a Márta. A Wagner-életmű kulcsdarabjáról van szó, nem holmi könnyed nyári vígjátékról.
Simon Bailey (Wotan) és Dshamilja Kaiser (Fricka) - fotó: Xiomara Bender (TFE Presse, Tiroler Festspiele – Erl)
Az első képben még úgy tűnik, mintha elindulna valami: az üres színpadra a sellők asztalokat tolnak és némi showtánc kíséretében vacsorához terítenek. Ebben zavarja meg őket Alberich, aki a szexuális megaláztatás után a pincébe rohan – az aranyra fújt H&M Home eszcájggal. Wotan, a főisten egy szőnyegen meditál. A rendezői jobbon kofferek és a BÁV tavaszi kínálatából visszamaradt bútorok állnak halomba rakva (a díszletekért és a helyenként elszabott jelmezekért Kaspar Glarner a felelős). Az egész jelenet olyan, mintha a Rosenheim család a költöztetőket várná, de helyettük rendre valaki más érkezne kellemetlenkedni: hol az elmeháborodott rokonság (Freiának például hajmosás közben jut eszébe, hogy üldözik), hol a szombati díszbe öltözött építési vállalkozó testvérpár. Olyan rohangálás és huzavona kezdődik, mint egy vígbalett fináléjában. Időközben – kissé anakronisztikus módon – még Wotan lándzsája is előkerül. Egyedül Freia őrzi meg a hidegvérét, ő ugyanis azzal foglalozik, hogy a főisten kalickában őrzött hollóját egy fekete ronggyal letakarja.
Jelenet a 2. képből - fotó: Xiomara Bender (TFE Presse, Tiroler Festspiele – Erl)
Nibelheimben Alberich uralkodásának kezdetét azzal ünnepelte meg, hogy a kínai piacon vett magának egy aranyozott szegélyű selyemkimonót. Wotan és Loge látványos tűzoltógyakorlat keretén belül kötélhágcsóval érkezi a magasból, majd alig néhány perc alatt diszkréten megszabadulnak a feleslegessé vált felszerelésüktől. Nagy örömükre a törpe bábelőadást rendez számukra. Előbb az előző képből színen maradt fekete rongyokkal letakart bútorzat mögött magára húz egy sárkányfejet, majd egy aranyos kis békával riogatja nézőit. Amikor az égiek megunják a produkciót, Loge övére kötözi a törpét és egy csúszdán kimásznak a színről. Humorral az utolsó kép sem marad adós. A ravaszdi Logénak például majdnem sikerül Freiát egy Zippo öngyújtóra cserélni, de aztán mégsem. Végül persze minden jóra fordul: Mime elég aranysztaniollal tömött vödröt hord fel a süllyesztőből, az óriások pedig megkapják Alberich videójáték-szemüvegét és a Gyűrűt helyettesítő boxerét is. A fináléban Donner kalapácsaival mindenki ámulatára szárazjeget csihol, majd (bár eddig a nézőtér végébe meredve csodálták a várat) a színpad hátulján megjelenik egy lépcsősor. Elindul a dicső kompánia a végzete felé. Ki lándzsát, ki madárkalickát, ki állólámpát cipel. Úgy tűnik, Rosenheimék hiába vártak a hordárokra.
Ian Koziara (Loge) és George Vincent Humphrey (Mime) - fotó: Xiomara Bender (TFE Presse, Tiroler Festspiele – Erl)
Félreértés ne essék, Werktreue-t, a Mű iránti alázatos hűséget éppen A Rajna kincsével szemben szinte lehetetlen és talán felesleges is elvárni. 2021-ben nyugodtan lehet rendezni akár egy Monty Python Rheingoldot is – nagyot szólna és valószínűleg hatalmas siker lenne. Brigitte Fassbaender azonban nem ezt az utat választotta, színpadi ügyetlenkedései – melyek nem egy koncepció részei – pusztán az előadás félresikerült kiragadott pillanatai.
A rendezőnőt ráadásul érezhetően jobban izgatták a férfiaknál a női figurák. A sellők tánca, vagy Fricka és Erda viszonya (!) jóval gondosabban lett kidolgozva, mint az előadás többi részei – melyekben a szólamaikat már vélhetően több rendezésben beénekelt művészek (zömében a frankfurti opera tagjai) szereplővezetés híján magukra voltak utalva. Tehetségük és vérmérsékletük szerint éltek is a lehetőséggel. Azonban hiába egy remekül megoldott Erda vagy Freia, A Rajna kincse mégiscsak a férfiak – elsősorban Wotan, Loge és Alberich – operája. Ám a minőségi szereposztásban épp ebben a triászban támadt a legfájóbb rés.
Jelenet a 3. képből - fotó: Xiomara Bender (TFE Presse, Tiroler Festspiele – Erl)
A Ring Előjátéka Wotan honfoglalásának története. Ha a főisten egy lógó fenekű nadrágba bújtatott, nyugdíj előtt álló szürke bankárként fest, mivé lesz évtizedekkel később, amikor a fiát kell feláldoznia a felesége kedvéért? Márpedig Simon Bailey Wotanja a legjobb pillanataiban is egyszerűen észrevétlen marad. A rosszabbakban leginkább csodálkozást vált ki, fakó basszbaritonja ugyanis kínosan nélkülöz minden fenségest és főistenit – azaz a szerep alapkövetelményeit. Baileynél csak Ian Koziara Logéja kellemetlenebb élmény. Az énekesről képtelenség eldönteni, hogy valójában tenor vagy bariton. Ráadásul minden egyes hangot más helyen képez. Nem koncepciózusan, meglepetésszerűen. A szerep legelcsépeltebb kliséit hozza: egy mindenen kívül álló cinikus ficsúrt, aki miután leköpi (miért is?) Alberichet, azért az istenek után settenkedik a Walhallába. Egészen más minőséget képvisel a szintén amerikai Craig Colclough. Alberichje talán a szerep interpretáció-történetében is fordulópont jelent. Nincs benne semmi megátalkodott, vagy ördögi. Egyszerű, szexuálisan frusztrált fickó (hány ilyen ül otthon a számítógépe előtt?), akit a nők elutasítanak és megaláznak. Mindent feladva kitalál és létrehoz valamit, amit aztán erőszakkal elszednek tőle. Colclough előadásában Alberich átka nagy pillanattá – mi több az előadás csúcspontjává –, egy szerencsétlen, tehetetlen, megalázott férfi szívszorító panaszává magasztosul. A Rajna kincse a törpe drámájává lesz.
Alberich: Craig Colclough - fotó: Xiomara Bender (TFE Presse, Tiroler Festspiele – Erl)
Colclough méltó „törpe társa” a Tudornak öltöztetett George Vincent Humphrey mesteri Miméje. Pár mondatából főszerep lett, a tenorista rövid jelenetében is olyan teljes értékű sorsot mutat, mely a világ bármelyik színpadán megállná a helyét. Az óriások közül Anthony Robin Schneider méltóságteljes basszusa a fajsúlyosabb, Thomas Faulkner izgága Fasoltként kilométereket nyargal, egészen addig, míg le nem döfik. Dshamilja Kaiser kissé szürkére sikeredett Frickáját okkal sodorja le a színről a Glawari Hannaként érkező pompás Erda, Judita Nagyová. Manuel Walser Donnerjében erő van, magasság kevésbé, ellenben az idióta dandyra vett Froh, Brian Michael Moore feltűnően szépen énekli az utolsó röpke, ám hangsúlyos szólóját.
Az együttesben elvétve található német anyanyelvű énekes, mégis példás dikcióval szólalt meg Wagner operája. A kétes színpadi megvalósítást igen erős zenei háttér kísérte. Erik Nielsen friss tempóival nem engedte, hogy leüljön a zenefolyam. A Passionsspielhaus akusztikája és a zenekart fedő függöny azonban nem tette lehetővé, hogy a hangzás minden árnyalata eljusson a nézőtérre. A tapsrend alatt azonban kiderült, hogy mennyire komolyan vették Wagner partitúráját: a zenekar tetején ugyanis nem kevesebb, mint nyolc hárfa ragyogott. Erlben.
Az istenek bevonulása a Walhallába - fotó: Xiomara Bender (TFE Presse, Tiroler Festspiele – Erl)
