Néhány napja meghalt két fiatal. Bár bizonyára ott ólálkodott a közelükben, nem vírus vitte el őket. Baleset volt, hétköznapi baleset. S noha a homoszexualitás Magyarországon hatvan éve nem számít bűncselekménynek és harminc éve állítólag már a rendőrség sem listáz, ma – három évtizeddel a rendszerváltás után – még mindig nem ildomos leírni az emberpárról: mindketten férfiak voltak. Művészek. Táncosok, vagy olyasmik. Egyikük – elkallódott lélek – homlokán már 18 évesen ott lebegett a halál stigmája.
Lesz nyomozás, készül jegyzőkönyv, melynek konklúziója nem kétséges: baleset történt. Megnyugodhatnak a lelkiismeretek, senkit sem terhel felelősség. Igen, senkit sem terhel felelősség, miközben mindenki, akinek szeme volt hozzá, a lelke mélyén érezhette, hogy Attilára – az Attilákra – nem vár békés öregkor. Egyesek szerint az anyák, akik a leendő nagy táncművészt látják csemetéjükben, valójában – még ha öntudatlanul is – a vesztükbe hajtják magzatukat. Igen stabil családi háttér és erős személyiség kell ahhoz, hogy egy fiatal lélek ne torzuljon a bizony nárcizmusra ingerlő balett-tükör és a színpad talmi csillogása által. Márpedig épp ez a két alappillér hiányzik gyakran a növendékeknél. Attila édesanyja már nem élt, amikor a fiú első tendu-it próbálgatta. Őstehetség volt, ragyogó, szőke, csiszolhatatlan. Pontosan az ilyen tehetségekkel nem tudott mit kezdeni a rendszer. Hiábavaló volt a segítő szándék, hiába a simogatás, a szigor. Attila burkáról minden lepergett, kizárólag a saját feje után ment, nem sikerült kordában tartani vagy kitartásra bírni. „Ahhoz, hogy művész legyél, szenvedned kell!” – vallotta egykori iskolája –, elfeledve hozzátenni, hogy azt senki sem garantálja, hogy a szenvedésből majdan valójában művészet fakad-e.
Néhai mestere nyitotta fel Attila számára Pandora szelencéjét, majd egy közkedvelt mulatóhely padlójáról egy Nagy Művész maga mellé emelte. A Varázsló két marokkal szórta a csillámport, csoda-e hát, hogy a világot nem ismerő, naiv, félárva fiú beleszédült Velence és Párizs ragyogásába? A Nagy Művész pedig városszerte mutogatta a ketrecbe zárt vadmacskát – az Agrippina Vaganova elvein nevelkedett tantestület nem kis rémületére. Megindult a harc, a bástyájába szorult iskola és a kivont dárdával nyargalászó művész között. Cibálni kezdték a 18 éves „gyereket”. A vesztes természetszerűleg egyedül Attila lehetett. Végül mindenki mosta kezeit, ő pedig diploma és pártfogó nélkül vágott neki a nagyvilágnak.
Majd’ húsz évig csapódott mindenfelé, valódi gyökeret ereszteni sehol sem tudott. Olyan volt, mint a tavaszi Nap, melynek sugaraiban lehet ugyan fürdőzni, igazi melegséget azonban nem ad. Sokan próbálták óvni, terelni, még szeretni is – kevés sikerrel. A jó tanácsok java lepergett róla, legbelsőbb lényét makacsul óvta. Valójában minden megélt nap csoda és ajándék volt számára. A spirál azonban kérlelhetetlenül húzta lefelé, aztán örökül vette mentorai vágy utáni hajszolását.
Mégis már-már úgy tűnt, sikerült megállapodnia. De eljött a végzetes éjjel. Ami történt, azért igazán senkit sem terhel a felelősség. Sem a családot, sem az iskolát, sem a barátokat, sem az útitársakat. Hiszen csak egy baleset történt. Szén-monoxid ölte meg a szerelmespárt.
